Bagossy László (Fotó/Forrás: Gálos Mihály Samu / SZFE)

A tanév közepén vette át a Színházművészeti Intézet vezetését, mi ennek az oka?

Egy jogszabály szerint 65 éves koráig tölthet be valaki vezetői pozíciót. Csizmadia Tibor ezt az életkort nemrég érte el, ezért kellett kiírni a pályázatot. Ugyanez történt korábban Ascher Tamással is, akinek a helyére szintén a tanév kellős közepén kellett új rektort keresni. Velem annyi szerencséje már biztosan lesz az Egyetemnek, hogy a nyári szünet idején születtem.

Milyen célkitűzéseket fogalmazott meg a pályázatában?

Az SZFE Színházi Intézete párhuzamosan lát el oktatási feladatokat és az Ódry Színpad működtetését. Utóbbi nem csak színházként, hanem a hallgatók gyakorló terepeként is működik. Az egyik legfontosabb célom, hogy a tanév és az évad korai megtervezésével és összehangolásával fel tudjuk venni a budapesti színházak ritmusát. A fővárosi színházi kínálatban minél hangsúlyosabban, és egyedi arculattal szeretnénk megjelenni, a kiemelkedő vizsgaprodukcióinkat pedig, mint amilyen például legutóbb a Tarnóczi Jakab rendezte Schroffenstein család, sokáig műsoron szeretnénk tartani. Ehhez komolyan vehető partnerekké kell válnunk a színész-egyeztetésben, hiszen a hallgatóink sok nagyszerű vendégművésszel is együtt dolgoznak. A művészi és a pedagógiai szempontok ebben az esetben is egyformán fontosak: egy rendező- vagy színészhallgató számára sok tanulsággal járhat egy-egy produkció életben tartása és tovább csiszolása. Beavatószínházzal, filmklubbal és szabadegyetemi előadásokkal szeretnénk gazdagítani a kínálatunkat, és

elérni, hogy az Ódry egy nyitott és különleges szellemi műhely legyen,

ahol pezseg az élet, és ahol a szakma meg a közönség már az első lépéseik idején felfedezheti a legfiatalabb tehetségeinket.

Nagy múltú intézményről beszélünk, a jelenlegi tanrendet kellően korszerűnek találja?

Dolgunk, hogy folyamatosan korszerűsítsük és újragondoljuk azt, hogy hogyan és mit tanítunk. Én azt szeretném, ha egyre szélesebb együttműködésben dolgoznának együtt a különböző osztályok, hogy már egészen korán megismerhessék egymást, és a csapatban történő alkotómunkát. Tavaly egyszerre indítottuk el a dramaturg-, a színész- és a rendezőosztályt, kezdetben sokat játszottak együtt, sok közös órát terveztünk a számukra, és a filmesekhez hasonlóan stábokba szerveztük őket. Idén a rendezőasszisztensek is csatlakoztak hozzánk, és a Képzőművészeti Egyetem díszlet-jelmez szakos hallgatói. Más tanárok viszont úgy tudnak hatékonyan dolgozni, ha magukra zárják az ajtót, és csak később nyitnak a külvilág felé.

A tanári autonómiát mindig tiszteletben fogom tartani,

de azt remélem, hogy a diákok a tanórákon kívül is keresni fogják egymással a kapcsolatot, és minél több előadást fognak létre hozni saját kezdeményezésből, amire lehetőséget is teremtünk a számukra.

A Schroffenstein család (Fotó/Forrás: Éder Vera / SZFE)

Mire kell ma felkészíteni egy pályakezdő színészt?

A színház sokat változott az elmúlt néhány évtizedben, mégis van egy olyan kőszínházi rutin, ami vidéken és a fővárosban is dominál. Ez egy munkamódszer, egyfajta időbeosztás, amit mindenképpen el kellene sajátítaniuk a diákoknak, ha boldogulni akarnak, ugyanakkor fel kell készíteni, sőt biztatni kell őket arra, hogy ezen a struktúrán kívül is képesek legyenek alkotóműhelyeket létrehozni, és egészen másfajta rutinokkal dolgozni. Azt hiszem, ezt ők már számításba is veszik, és

bár a legtöbbjük szeretne professzionális színházakhoz kerülni, sokan választják a független létet, és nemcsak kényszerből, hanem meggyőződésből.

Bármerre is vezet majd az útjuk, mi, a tanáraik értelmiségi pályaként tekintünk a színházcsinálásra: ízlést, műveltséget, szuverén gondolkodást, kíváncsiságot és nyitottságot várunk el, és azt, hogy ők is meg tudják fogalmazni az elvárásaikat a tanulmányaikkal, a tanításukkal kapcsolatban. Szeretném, ha az induló szakokról, az osztályt indító tanárokról és munkamódszereikről a jövőben sokkal több információ jutna el a felvételizőkhöz.

Bizonytalanabb jövőt jelent, ha valaki ma a független létet választja?

Egzisztenciálisan mindenképpen. Pedig a független szféra alkotói, (akiket a Kádár-rendszerben amatőröknek, később alternatívoknak neveztek) mindig is nagyon fontos szereplői, inspirálói, és megújítói voltak a hazai színházi életnek. Manapság pedig fontos hírvivői is a színházi kultúránknak a világban. Éppen ezért sokkal több támogatást érdemelnének, és olyan játékszabályokat az állami, pályázati pénzek elosztásában, amelyek jutalmazzák a teljesítményt meg a minőséget, és nem büntetik a művészi bátorságot és a kísérletező kedvet.

Állandóan visszatérő kérdés: túlképzés van-e színészekből. Ön hogyan látja?

Erős képzést folytatunk, a hallgatóink kelendőek, de újra meg újra át kell gondolnunk, hogy milyen szakokat és mekkora létszámmal indítunk. Jó kapcsolatra törekszünk azokkal az intézményekkel, amelyek hasonló képzéseket visznek, komolyan vehető színvonalon. Több Kaposváron vagy Marosvásárhelyen végzett tehetség is megjelent már a szakma vérkeringésében, és nap mint nap bizonyítják a rátermettségüket. A néhány hete lezajlott FACT fesztiválunkon több kaposvári vizsgaelőadás is szerepelt, egy konferencián pedig találkozhattak egymással a hazai és a határon túli magyar nyelvű színházi képzések legfontosabb képviselői. Már ezen a tanácskozáson is nagy nyitottságot tapasztaltam és a kölcsönös vágyat, hogy minél több felületen tudjunk együttműködni, hiszen végzett növendékeink máris együtt dolgoznak a szakmában, nemrég több vizsgánkban is szerepeltek kaposvári növendékek, korábban a mi tanítványaink is részt vettek az általuk szervezett workshopokon. A napokban olvastam Vidnyánszky Attila (a Kaposvári Egyetem Művészeti Karának művészeti rektorhelyettese, a Nemzeti Színház igazgatója – a szerk.) interjúját, aki szintén arra törekszik (orosz színházi iskolák mintájára), hogy a képzés egy ideig együtt folyjon, és csak később váljon el, kiből lesz színész, rendező vagy dramaturg. Bár Vidnyánszky az interjúban mindezen törekvéseit a Színművészeti Egyetemmel „szembeni” alternatívaként definiálta, én, aki tanártársaim támogatásával ugyanezen elvek mentén próbálok szövetségeket kötni a szakok között, nagyon is vágynék rá, hogy a tapasztalatainkról, akár egy konferencia keretében, eszmét tudjunk cserélni.

Ódry Színpad (Fotó/Forrás: Tóth Simon Ferenc / SZFE)

Annak idején önt Ascher Tamás kérte fel tanítani, majd osztályfőnöknek. Ön kiket látna szívesen a tanári gárdában?

Mindig a legjobb alkotókat próbáljuk megnyerni, hogy tanítsanak nálunk, bár jó alkotónak és jó tanárnak is lenni egyszerre, nem feltétlenül következnek egymásból. Szeretném, ha a jövőben a vidéki színházi műhelyek irányítói is közelebb kerülnének a nálunk folyó oktatáshoz, és workshopokon, kurzusokon ismerkedhetnének meg a hallgatóinkkal. Az, hogy hagyományosan budapesti színházak alkotói tanítanak nálunk, abból a természetes kényszerből is fakad, hogy az iskolába napi szinten be kell tudni járni, ez pedig nehezen volna megoldható Szegedről, Szombathelyről vagy Nyíregyházáról. A FACT fesztivál részeként szeretném, ha évente megszervezhetnénk egy mustrát (vagy divatosabb kifejezéssel: showcase-t), szakmai beszélgetésekkel, kurzusokkal, amire a vidéki színházak vezetőit is meghívnánk, akik talán így közelebb érezhetnék magukhoz az intézményt és több alkalmuk lenne megismerni a diákjainkat.

A vidéki színházakat az egyik legjobb gyakorlati iskolának tartják. Ezt ön is osztja?

Én a pályámat vidéken kezdtem, végigrendeztem a fél országot, több száz vidéki színésszel és színházi alkotóval kerültem ismeretségbe, és hihetetlenül sokat tanultam tőlük. Arra biztatnék minden pályakezdő színházcsinálót, hogy ne becsülje alá ezt a nagyszerű lehetőséget.

Tavaly év végén Marton László kezdeményezte tanári működésének szüneteltetését, miután az egyetemen kívül szexuális zaklatással vádolták meg. Hogy áll most az ügy?

Marton László szerződése a tanév végén lejár. A tanítványai egységesen kiálltak mellette, és az elmúlt hónapokban nem érkezett hozzánk panasz vagy kifogás a tanári működésével kapcsolatban. Az egyetem polgárai ugyanakkor végletesen megosztottak a személyét és az ügyét illetően, akárcsak a közvélemény.

A magam részéről már csak ezért sem támogatom a szerződésének meghosszabbítását.

Intézetvezetőként mit tehet annak érdekében, hogy a képzés speciális jellegéből fakadó, kívülről megítélve talán szokatlannak ható helyzetekre, oktatói megoldásokra felkészítse a hallgatókat és megóvja őket a fizikai vagy lelki sérülésektől?

Elsősorban azt tehetem, hogy megpróbálom még nyitottabbá tenni az intézetünk munkáját, és sokkal több információval látni el a felvételizőket, akiknek a legtöbb esetben fogalmuk sincs, hogy hová jelentkeznek, és hogy a pálya, ami után sóvárognak – a sok szépsége mellett – mennyi munkával, nehézséggel és önfeláldozással jár. Azt szeretném például, ha egy-egy új osztály indulásakor elektronikus kiadványokban mutatkoznának be az osztályt vezető tanárok, és közzé tennék elképzeléseiket, módszereiket, valamint a felvételizőkkel kapcsolatos elvárásaikat, és a felvételi menetét.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem Vas utcai épületének portája (Fotó/Forrás: Tóth Simon Ferenc / SZFE)

Egy-egy tanári munkamódszer esetében időnként pengeélen táncol, mi az, ami szükségszerű, illetve ami már átlép egy határt.

Szerintem a jó színház a határokat feszegeti: olyan vidékeket igyekszik meg bejárni, amiken még nem jártunk, az életünk feloldhatatlan ellentéteiről, abszurditásairól próbál fogalmazni, és ebben komédia és tragédia, csúfság és szépség egyforma jogon vannak jelen. A színész a testével és az idegrendszerével játszik, ezeket viszi a vásárra. De bármi legyen is a metódus, a színházi munka során vigyáznunk kell egymásra, és a kontroll, a tudatosság ugyanolyan elengedhetetlen követelmény, mint a szenvedély.

Néhány éve egy színész szakra felvételiző lány felkapott a bizottság asztaláról egy poharat, a falhoz vágta, és megpróbált belefeküdni az üvegcserepekbe. Nem öngyilkossági szándékkal tette, amit tett, hanem „szabad gyakorlatnak” szánta. Az osztályt indító tanár azonnal leállította a jelenetet és kiküldte a teremből. Ez a lány ugyanabban az évben színházrendezőnek is jelentkezett, ezért tudtam, hogy a kreatív teszteken elképesztően jó eredményt produkált. Lehetséges, hogy néhány okos beszélgetéssel helyre lehetett volna őt tenni, de az is lehet, hogy egy ön- és közveszélyes tanítványt vettünk volna a nyakunkba, aki megmérgezte volna a közös munkát. Nehéz dilemmák ezek.

Mindazonáltal a színész felvételikről számtalan legenda kering, és nyilvánvaló, hogy

a csalódott jelentkezők számára egyfajta vigasz lehet, ha azt állíthatják, hogy kudarcukat tanári méltánytalanságok, inzultusok okozták.

Minden jogos panasz kivizsgálása közös érdekünk, mint ahogyan az is, hogy alaptalan vádakkal senki ne rombolhassa az egyetemünk és a szakmánk hitelét. A felvételi módszerek állandó kihívást jelentenek az egyetem tanárai számára, és évről évre igyekszünk azokon frissíteni. Szeretném, ha a jövőben a felvételiken a diákönkormányzat egy-egy hallgatója is képviseltetné magát.

A napokban hirdették ki az idei POSZT versenyprogramját. Mit szól hozzá?

Mióta POSZT van, a válogatás vita tárgya. Ha egyenetlen a mezőny, az a baj, ha erős a válogatás, a díjak odaítélése szokta borzolni a kedélyeket. Persze csak a kocsmai beszélgetésekét, mert

a POSZT hivatalos vita-fórumai a társulatok által delegált barátok laudációivá szelídültek.

Mostanában ketten válogatnak, és egy ideig úgy tűnt, hogy ennek oka kizárólag a megosztottság, a „szekértábor-logika”. De az utóbbi időben, hála istennek, nem lehet azzal vádolni a válogatókat, hogy politikai megrendelésre dolgoznának. Idén a feltűnően nagy számban beválogatott határon túli előadások generálhatnak extra vitát, meg az, hogy szakmailag bármilyen érdekes lehet összevetni három különböző Kaukázusi krétakör előadást, nehéz elképzelni olyan csillagállást, amelyben ugyanazon évben, ugyanazon színdarab három interpretációjának is a legjobbak között lehet a helye. Már ha egyáltalán arról van, szó, hogy a POSZT az évad legjobb magyar nyelvű előadásainak a mustrája. Akárhogy is van, szerintem a verseny és a válogatás játék, nem is lehet más: a mindenkori zsűri, és a mindenkori válogatók játszótere.

a Pécsi Nemzeti Színház nézőtere a 2017-es POSZT idején (Fotó/Forrás: Hegyi Júlia Lily / Poszt)

Tavaly a POSZT-on az ön rendezésében készült Mesél a bécsi erdő lett a legjobb előadás. A díj mellé pénzjutalmat ajánlott fel a Magyar Művészeti Akadémia, ami ellen ön akkor szót emelt. Végül hogyan döntött az Örkény Színház, elfogadták a pénzdíjat?

Úgy értesültem, hogy igen. Mivel ez nem az én személyes jutalmam volt, nem tehettem meg, hogy visszautasítom. Azt sem láttam ildomosnak, hogy a díjátadón ünneprontó legyek, hiszen a társulatunk (ahogyan a társadalmunk is) megosztott az MMA megítélésével kapcsolatban. Úgy vélem, hogy az MMA mindenféle konszenzust nélkülöző gesztusa volt az ünneprontás. Ezt a gesztust nem tárgyalta és nem hagyta jóvá a POSZT Szakmai Tanácsadó Testülete, amely éppen azért alakult meg, hogy megszüntesse a politikai természetű bizalmatlanságokat és nézeteltéréseket. Az MMA leghevesebb bírálói nemcsak a szervezet tevékenységét, hanem a legitimitását is kétségbe vonják. Több kritikát is kaptam azért, amiért nem bonyolódtam bele az MMA legitimitásának témakörébe. Ma sem bonyolódnék bele. Ezzel szemben azt várom az MMA-tól, hogy működjön világos célok érdekében, átláthatóan, demokratikusan és politikamentesen – remélve, hogy léteznek még szavaink, amelyek alatt mindannyian ugyanazt értjük ebben a hazában.