- Mitől volt annyira jó a főiskolai osztályuk, hogy azóta sem engedték el teljesen egymás kezét, és nyaranta létrehoznak egy közös előadást?
- Szerencsésen álltak a csillagok. Úgy, mint amikor a spanyol válogatott megnyerte a focivébét. (Nevet.) Olyan emberek jöttek össze, akik szerették egymást és szerettek együtt dolgozni. Biztosan az is számított, hogy Máté Gábornak ez volt az első osztálya, és megkettőzött energiát rakott bele. Mindannyian félre tudjuk tenni a dolgainkat, hogy két hétig együtt legyünk, és létrehozzunk egy jó kis előadást. Akárkit húztunk ki eddig, mindenki elmondta, mennyire katartikus élmény volt a munka. Általában próbálunk őszintén beszélni az életükről, és emiatt olyan, mint egy terápia.
Mészáros Béla (Fotó/Forrás: Nánási Pál)
- Nem veszélyes ez a teljes kitárulkozás? Az, hogy nem belebújnak valakinek a bőrébe, hanem ténylegesen a saját életük van a színpadon, nem lehet kétélű fegyver?
- Fontos, hogy ha valamelyikünk életének van közismert szereplője, arról úgy beszélünk, hogy ne sértsük, ne bántsuk meg. Magammal kapcsolatban azt gondolom, hogy nem baj, sőt. Sokat kapok önismeretből. Mindannyian a Földön élünk, mindenki a munka, a család, az együttélés problémáiról gondolkodik. Ilyen értelemben nincs különbség köztünk és bárki más között.
- Amikor a Katona József Színház tagja lett, változott a viszonya Máté Gáborral?
- Közelebb kerültünk egymáshoz, sokkal több mindent beszéltünk meg. A kollégákkal annyit enged meg magának az ember, amennyit a szerep megkíván, de azért valahol ott volt bennem, hogy ő mégis csak a tanárom. Szóval, fura volt az elején, de ő ezt áthidalta, és rengeteget segített. Nagyon egészségesen állt hozzá.
- És amióta igazgató?
- Azt szokták mondani, hogy a hatalom rossz irányba változtat a személyiségen. Máténál pont az ellenkezője történt. Amióta igazgató, sokkal közvetlenebb. Alapvetően a személyiségéből fakad a közvetlenség, de figyel is arra, hogy egy kicsit se éreztesse: ő az igazgató. Egyáltalán nem tartja magát megfellebbezhetetlen tekintélynek.
A filozófus - Mészáros Béla (Fotó/Forrás: SzoFi)
- Volt idő, amikor el akart menni a Katonából. Miért?
- Soha nem a kollégáimmal volt bajom, hanem a szerepeimmel, és
feltettem magamnak a kérdést: lehet, hogy el kellene mennem?
Beszéltem erről Mátéval is, Zsámbékival is, ők szerették volna, ha maradok. Maradtam. Utólag belegondolva megérte, mert az utóbbi két évben nagyon jó szerepeket játszom, és ettől jól is érzem magam.
- Néha kilép más területre, például a Jurányiba.
- Négyen csináltunk egy 40! avagy a véges élet című kabarét. Szuper volt, mert más emberekkel dolgoztam, más helyre jártam próbálni, kiléptem a szokásos közegből. Úgy érzetük magunkat együtt, mint a főiskolán: felszabadultan ökörködtünk. Nagyon jót tett.
Jordán Adél és Mészáros Béla - Vele de nélküle (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
- Azt mondta egy interjúban, hogy ha nem színész lenne, akkor is színész lenne valahogyan. Fenyegette valaha az a veszély, hogy el kell hagynia a pályát?
- Nem, de szerintem évente, kétévente mindenkinél van néhány olyan hét, amikor úgy érzi, hogy atyaúristen, ezt azt egészet abba kéne hagyni, és el kellene utazni mondjuk Dél-Olaszországba. De aztán ez elmúlik,
mindig visszahúz a színház.
Annyira jó dolog játszani, annyira szeretem, hogy nem is tudnék mást csinálni.
- Filmezni kevésbé szeret, mint színpadon lenni?
- A színháznak csodálatos varázsa van. Egy előadásban van idő az építkezésre, tudom, hogy mettől meddig tart, mikorra, hogyan kell felhoznom magam a szerephez. A filmnél lehet, hogy öt órát várakozom arra a pillanatra, amikor nagyon topon kell lennem. Ráadásul amit rögzítettek, az ott van, úgy marad. A színház viszont minden nap más. Persze azért filmezni is izgalmas.
A Máté-Horvai osztály (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel)
- Tizenhárom éve végzett a főiskolán. Szakmailag elégedett azzal, ahol most tart?
- Abból a szempontból, hogy a pilisvörösvári kis Béluci hová jutott, igen. (Nevet.) Természetesen jó lenne többször átélni, milyen az, amikor a hátamon viszek egy darabot. Az ember arra vágyik, hogy dolgoztassák, de ugye az is előfordulhat, hogy „sokat akar a szarka, nem bírja a farka”.
A sztárság egyáltalán nem vonz, nekem az a fontos, hogy jó szerepeket játsszak.
Ebben nyilvánul meg a maximalizmusom. Most azt érzem, elégedett lehetek. De közben annyira múlékony minden! Lehet, hogy két hónap múlva mást mondanék.
- Nem bánja, hogy a színház tünékeny műfaj, ott nem alkothat maradandót?
- Amikor néha belegondolok, milyen jó volt egy-egy előadás, de már nem játsszuk többet, akkor fáj. Ugyanakkor azt gondolom:
ha már úgyis elmúlik minden, nem baj, hogy így történik.
Annyi mindent el kell engednünk az életben ahogy egyre öregszünk, ahhoz képest ez a legkevesebb. Szeretjük megnézni, megmutatni, milyen szép volt a bőrünk huszonöt évesen, de belenyugszunk, hogy az már elmúlt. Nálam úgy van, hogy ha valamilyen fontos eseményről fotók készülnek, soha nem teszek ki negyvenet-ötvenet, csak egyet. És arra úgy gondolok: milyen jó, hogy az megmaradt! Az emlékeimben pedig sokkal szebbeket találok.
- Egy-egy nehéz szerep után, amelyben nagyon mélyről kell magából előásnia az érzelmeket, hogyan vezeti le a feszültségeit?
- Szerencsés vagyok, nem fenyeget semmilyen függőség. Tudom, hogy soha nem ölném a bánatomat sem alkoholba, sem drogba. Amikor Gothárral csináltuk a Kutyakeringőt, aminek a végén a szerepem szerint megkattantam, öngyilkos lettem, az utolsó három hétben csak erről szólt az életem. Olyan mértékben amortizálódtam a főpróbahét végére, hogy azt éreztem, nincs kedvem élni, de tényleg. Odáig jutottam, hogy elbőgtem magam, ha a tévében azt láttam, hogy megpofoznak egy kiskutyát. Lehet, hogy primitívnek hangzik, de az segített, hogy megnéztem egy X-Ment a moziban. Tudatosan elengedtem magam: semmi gondolkodás, csak popcorn és kóla! Egyébként is szeretek moziba járni, de ilyenkor szándékosan belefeledkezem valami tök nagy baromságba. Kitisztul tőle a lelkem.
hírlevél
