- Hogyan értesült arról, hogy a Kaszás Attila-díj három jelöltje között szerepel?
- Mielőtt publicitást nyert volna a három jelölt neve, én már két körön túlestem: a Kaszás Attila-díj jelöltjeire először a 34 magyar, határon inneni és határon túli színház nevez egy-egy olyan embert saját társulatának tagjai közül, aki munkája alapján érdemes lehet erre. Legelső körben tehát erről értesültem: hogy a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban a kollégáim úgy döntöttek, hogy engem választanak. Természetesen már ez a jelölés is nagyon megtisztelő volt. Ezt követően a nomináltak titkos szavazással választották ki egymás közül a három továbbjutót. Hatalmas elismerést jelentett a 34 jelölt között szerepelni, nagyjából háromnegyedüket ráadásul személyesen is ismertem. A szavazatok összesítése után pedig kiderült a végeredmény... A jelöltség egészen eddig szakmai sikerként aposztrofálható, mert azt jelenti, hogy a szakma, a kollégák az egész országban úgy gondolják, hogy mi hárman érdemesek vagyunk arra, hogy egymással az elismerésért megmérettessünk. Ezt követően pedig a döntés a közönség kezében van.
- Valóban jelentős elismerése ez egész eddigi munkásságának: jól viseli egyébként a negatív kritikát is?
- A negatív kritika is lehet építő a maga összes közhelyével együtt: persze nem az a fajta, amely csak nemtetszést, vagy valamiféle negatív érzelmet fejez ki. Olyan azonban volt már, hogy egy-egy előadás után a nézők megszólítottak, hogy „ne haragudjon, művész úr, de mit kellene nekem ebből az előadásból hazavinnem?” Egy jó negatív kritika nem elsősorban kritizálni akar, hanem inkább párbeszédet kezdeményezni. Egy beszélgetésen keresztül sokszor nekünk, színészeknek is nagyon hasznos kérdések merülhetnek fel: több szem többet lát alapon előfordulhat, hogy valaki érdemben tud hozzászólni egy előadáshoz, egy egész produkcióhoz is. Lehet, hogy én magam is tudok ezekből a véleményekből profitálni a jövőben.
- Egyébként maximalista típus? Van olyan szerep, amit utólag máshogy játszott volna?
- Természetesen az ember az évek elteltével tanul, előrébb kerül a szakmájában, így utólag valóban okosabb, és tudna olyat mondani, amin így, visszanézve változtatott volna. De valóban maximalista is vagyok: mindig a dolgok egésze érdekel. Az egész színdarab, nemcsak a saját jeleneteim. Próbálok mindenből az aktuális állapotomhoz, fejlettségi szintemhez képest a legtöbbet kihozni – nemcsak a magam munkájából, hanem az egész előadásból, segítve a többieket, és elvárva, hogy a többiek engem is ugyanúgy támogassanak. Azt hiszem, bármiről is van szó, javítani mindig lehet. A színház ezért is nagyszerű műfaj: mert a premier után mindig van még alkalom arra, hogy estéről estére a közönség elé kiállva akár tovább is építsük, csiszolgassuk az adott előadást.
- Vannak esetleg szerepek, karakterek, amelyek megformálására büszke?
- Azokra vagyok a legbüszkébb, amelyek esetében valóban elmondhatom, hogy megdolgoztam az adott darab sikerességéért. Elsősorban az a legfontosabb, hogy önmagam számára felállítsak egy megfelelő mércét: ha azt sikerül meghaladni, akkor utólag azt mondhatom, hogy érdemes volt dolgozni, abba a próbafolyamatba a maximumot tettem bele. A lényeges, hogy a magam számára biztosan azt tudjam mondani, hogy én mindent megtettem. Azt hiszem, valami akkor lesz élvezhető és továbbadható, ha én abba maximálisan mindent beleadtam.
Sokáig Budapesten élt és dolgozott, azonban lassan már nyolc éve Debrecent nevezi otthonának: magára talált az ottani színházi életben?
Most már igent merek mondani erre a kérdésre, ez a jelöltség is egyfajta visszaigazolás. Nagyon családias, de folyton változó, frissülő, megfiatalodni vágyó maga a társulat is. Mindenkiben él az igény arra, hogy semmiképp se merüljünk bele abba, amit vidékinek szokás nevezni. Bár természetesen van lehetőségem Budapesten is játszani, és nagyon szívesen teszek eleget ezeknek a felkéréseknek is, sohasem kellett azt éreznem, hogy vidéki színész lennék, távol akár a fővárostól, akár a lehetőségektől. A debreceni Csokonai Színház előadásai, így az ideiek is, folyamatosan különböző fesztiválokon, nyári programokon vesznek részt, külföldi meghívásoknak is eleget teszünk. Ha az ember ezzel is túl tud mutatni önmagán, ha van egy közeg, ahol alkothat, de arra kíváncsiak máshol is, az mindig visszaigazolást is jelent, hogy talán jó úton jár.
Mészáros Tibor Kiss Gergely Mátéval a Mester és Margaritában (fotó: Máthé András)
- És hálás közönség mindehhez a debreceni?
- Hálás és nyitott: sok mindenre kíváncsi és érdeklődő. Ahogy már utaltam is rá, nagyon fontos itt a kommunikáció, nem érzik választófalnak a színpadot, előadások után az embert szívesen megkeresik. Ha tetszett nekik, akkor is, ha nem, akkor is. Kérdeznek, elmondják a véleményüket. Nagyon fontosnak tartom, hogy közöttünk a Csokonai Színház közönségével kialakulhatott ez a fajta párbeszéd, ami nem áll meg annál, hogy mi elkészítünk egy produkciót, ők pedig estéről estére megnézik. Az adott darabnak mindig van valamiféle utóélete, utózöngéje.
- A színház 150. jubileumi évadát ünnepeli jövőre: miben lehet látni Önt a következő évadban?
- A jubileumi évad keretén belül rengeteg különleges program várja majd a közönséget, ezek csúcsmomentuma A magyar Faust című darab lesz Árkosi Árpád rendezésében, amely az ünnepi évad díszelőadása lesz. Ebben színpadra lépek én is, ez lesz október elején az első nagyszínpadi bemutatónk. Ezenkívül az Istent a falra festeni című előadást követően, melyet én írtam és rendeztem, ismét lehetőséget kaptam arra, hogy a társulattal egy izgalmas munkába fogjak: a Made in Hungária című zenés darabot fogom rendezni. De lehetőségem van abban a darabban is szerepelni, amelyben a pályája során azért minden színész szeretne: Szikszai Rémusz fogja nálunk a nagy klasszikust, a Rómeó és Júliát színpadra vinni. Rémusz is egy olyan rendező, akit szívesen látunk és várunk, mert személyiségével új színt hoz a színház életébe, új lendületet fog adni a társulatnak is.
- A Kaszás Attila-díj átadójának idei helyszíne szintén Debrecen lesz: így, gondolom, nagy élmény lesz részt venni az ünnepségen.
- Azt jutott eszembe, hogy tulajdonképpen olyan ez, mint a magyar sportolóknak hazai közönség előtt játszani. Jóllehet már maga a jelöltség is felér egy győzelemmel, csodálatos lenne, ha megtapasztalhatnám, milyen érzés lehet ez előtt a közönség előtt nyerni. Büszkeséggel töltene el, ha ezt a díjat „itthon” hozhatnám el, és így lenne alkalmam megköszönni azt a rengeteg segítséget, amit itt kaptam.
hírlevél
