Nem lep meg, hogy Pintér Béla rögtön az előadás elején meg akar lepni. Azzal, hogy a főszereplő haldoklik. Persze, ha Szívszakadtig a produkció címe, nem is akkora a meglepetés. És az sem sokkoló erejű, hogy a haldokló fölgyógyulva, igencsak energikusan avatkozik bele a megmentéséért semmilyen áldozattól vissza nem riadó családja életébe. Pintér Béla igazán azzal lep meg, hogy
És mi a nézőtéren boldogan fogadjuk el ezt axiómának, mint bármely egyéb színházi képtelenséget, ha egyszer ez teszi lehetővé, hogy egy kisebb szobányi lakásban összefusson a társadalom két szélső pontja. Egyfelől a műtét költsége miatt nyomorba zuhant fővárosi família: tudálékos értelmiségi asszony és testvére, egy fodrászból lett taxisofőr, másfelől a donor, a középkorú vidéki asszony mentalitását magáévá tevő újszíves, aki felelősséget érez a balesetben meghalt asszony árván maradt gyermeke iránt, és apró otthonukba behurcolja a nagyra nőtt, debil kamaszt. A fiú ráadásul fekete, a nyolcvanas években erre járt kubai vendégmunkás „hagyatéka”. (A szerző ebben is körültekintő: mintaszerűen egyénít és tipizál, sűrít és túloz, figyelmét nem kerüli el a múlt legapróbb epizódja sem, ha beleillik darabja gondolatkörébe.)
A jól kitalált alaphelyzetet Pintér Béla megbízható rutinnal és a tőle megszokott találékonysággal aknázza ki, sorakoznak a poénok, mégpedig úgy, hogy még a kopottabbak is újszerűen hatnak. Mint rendesen. Hiszen bennük köztudott és alapvető társadalmi problémák pukkadoznak. Hogy robbannának, azt túlzás volna állítani, ilyen nagyobb horderejű dolgok különben sem illenének mai világunkba. Csak a történet vége robban – legalábbis a szerzői szándék szerint.
A lezárás üzenete érthető, és el is fogadható – egy paradox világot jellemző paradoxon. De csak azért csattan, mert nem eléggé előkészített. Nincs benne a pakliban. Ha csak azt nem számítjuk előkészítésnek, hogy végre már történni kellene valami lényegesnek a szellemeskedő ötletek és valóban találó tréfák között előre bukdácsoló eseménysorban. A befejezés meglepő, de nem felfedező erejű.
Abban viszont semmi meglepő sincs, hogy a társulat hozza formáját. A játszók híven és élvezhetően jelenítik meg kortársainkat. Enyedi Éva pontosan méri ki az értelmiségi fellegjárás rokonszenves abszurditását, Thuróczy Szabolcs hozza a nagyjából kulturált kisiparos igyekvését, hogy kordában tartsa alaptermészetét, amely azért csak kitör belőle. Szabó Zoltán igazi jótét lélek, született vesztes, mindenkori áldozat. Friedenthal Zoltán egészen remek, minden gesztusában és hangjában végiggondolt karaktert formál a feszengve fontoskodó és önsajnálatát fitogtatva rejtegető apa alakjából, bozontos parókával pedig igazi jámboran együgyű vademberré alakul a falusi koszból kivakart fekete fiatalember szerepében.
Törékeny alkata eleve ellenpontozza azt az energikus, mondhatni tenyeres-talpas lelket, amelyet erre az alkalomra mozgósítani tud. Ezzel az előadás egyik alapkövetelményét teljesíti. Benne együtt van az a két világ, amelynek ütköztetésére a mű vállalkozik. Játéka sokat segít abban, hogy a szöveg lényegében célt érjen.
Pass Andrea új produkciója, a Bebújós ezúttal egy óvodában koncentrálja, illetve vetíti egymásra szülők és gyerekek bajait.
Nem abból keletkezik a gubanc, hogy a legkisebbeknél is fölbukkan a szexualitás, hanem abból, hogy ezt a szülők észreveszik, mivel egy alkoholista apuka – nem mellékesen az óvoda bőkezű támogatója – kikotyog valamit, amiből egy túlbuzgó anyuka ügyet csinál. Ettől aztán beindul az okoskodás, az ok- és bűnbakkeresés végtelennek látszó folyamata. És közben kibuknak az egyéni, családi életek rejtett, bár különben köztudott nyavalyái.
Az előadás lényegi trükkje, hogy a szülőket és a gyerekeket ugyanazok a színészek játsszák – természetesen mindenki a saját gyerekét – megbízhatóan közlekedve a felnőtt és gyerekszerepek között, ami bravúr benyomását kelti. Kivétel Réti Adrienn, ő csak a csapdában vergődő óvó nénit alakítja hitelesen, akinek éppen nincs saját gyereke, viszont mindenki kívánná neki, és jelentkező is lenne az apa szerepére, mégpedig éppen az alkoholista támogató személyében. Csak az óvó néni nem szeretne hozzámenni. Schruff Milán adja a lezseren erőszakos újgazdagot, Herczeg Adrienn a túlbuzgalmával örökös bajkeverőt, Formán Bálint a jámbor békéltetőt, Petrik Andrea pedig az énekesnőt, aki már munkája révén is kilóg a kispolgári közegből – gyermekével együtt.
Az író-rendező Pass Andrea jól tudja, miről beszél, ismeri a szülők lelkét és a gyermekek viselkedését. Ügyesen kezeli a téma közhelyeit, stílusban és kordában tartja az előadást. A gyerekeket megjelenítve, a színészek éppen annyira gyerekeskednek, amennyire szüleik gyerekesnek látják őket.
hírlevél
