Egy jól öltözött, testes úr belép a cipőboltba, lehuppan a próbaszékre, amely rögtön összetörik alatta. Így kezdődik Molnár Ferenc Pufi cipőt próbál című bohózata, amelyből 1914-ben némafilm készült. Bő tíz évvel a filmbemutató után a Kolozsvári Magyar Színház is műsorra tűzte a kabaréjelenetet. A túlsúlyos vevőt egy akkor szinte még ismeretlen fiatal színész, Tompa Sándor alakította. Olyan sikerrel, hogy onnantól mindenki csak Tompa Pufinak hívta őt. Tény és való, a kopaszodó korpulens fiatalemberre illett is ez a név. Tompa Pufit így fogadta el és szerette meg a közönség, s noha később a kolozsvári színpad, majd a budapesti Nemzeti Színház sztárja lett, sőt mázsás súlyából is sokat leadott, ő akkor is az ország Pufija maradt.
Talán mert a lelkében is kerekded volt: kedélyes, derűs, csupa szív ember, mindig büszke székely származására.

Tompa Sándor a New York Kávéház (akkor Hungária Kávéház) előtt (1961) (Fotó/Forrás: Kotnyek Antal / Fortepan)
Pufi, azaz Tompa Sándor Erdélyben, Kézdivásárhelyen született 1903-ban, nagyon szegény kiskereskedő családban. De Tompáék fontosnak tartották, hogy fiukat taníttassák. Édesapja patikusnak szánta őt, gimnáziumba íratta, aztán érettségi után Sándor beállt egy patikába gyógyszerésztanoncnak. Patikusi karrierje nem volt hosszú életű. Így mesélt erről később, 1939-ben az Ellenőr című folyóiratban: „Ha azon a pályán maradtam volna, aminek készültem, akkor most valamelyik kis vidéki patika homályos pultja mellett árulhatnám az aspirint, a chinint, különböző tinkturákat.
Patikus szerettem volna lenni – helyesen szólva, édesapámnak volt ez minden vágya.”
Csakhogy egyik napon a patikába két nagy zsák aranyrozst hoztak, amit Sándornak kellett volna megőrölnie. Neki is látott nagy önbizalommal a kemény fizikai munkának, ám estére még sehol nem tartott. „Őröltem júliustól november végéig. Nap-nap után. Aztán fellázadtam: tudattam a főnökömmel, hogy mivel a gyógyszerészmesterség helyett a darálás minden csínját-bínját kitanultam, többé nem megyek be. Hazautaztam szüleimhez. Kihallgattam egyik este a beszélgetésüket. Öregem, mondta édesanyám, fogadjunk, szerelmes a fiunk, azért jött haza. Miből gondolja ezt lelkem, kérdezte édesapám. Hát nem látod, hogy lesoványkodott szegényke! Elrohantam egy mérleghez: kilencvenhét kiló helyett, hetvenet mutatott. Legalább ennyi haszon volt a darálásból.”
A leadott kilók azonban gyorsan visszajöttek, amikor Pufi beiratkozott a kolozsvári orvosi egyetemre. Bár tandíjra sem volt pénze, gyorsan feltalálta magát. Gyerekkorától tanult hegedülni, remekül szólózott, úgyhogy zenélni tudó medikus társaiból zenekart alapított. Hírük ment a városban, és Janovics Jenő, a kolozsvári Magyar Színház igazgatója meghívta őket játszani a teátrumba. Egyik alkalommal Fráter Lóránd Akácfavirág című operettjét próbálták, s a medikus zenekar a színpadon is húzta a talpalávalót. Pufi volt a cigányprímás. „A főpróbán a mulatójelenetben váratlanul kiugrottam a zenekarból és egy duhaj csűrdöngölőt táncoltam. Fergeteges sikere lett. Janovics Jenő direktor tüstént meghívott, hogy legyek színész” – mesélte később pályája kezdetéről Tompa Pufi.
Az ifjú színész 1923-ban szerződött a kolozsvári színházba. Sokáig csak statisztaszerepeket kapott, és közben Izsó Miklós színiiskolájában tanulta a mesterséget. Többek közt Kiss Manyival együtt. De Tompa Pufi tudta, hogy a neheze még hátra van, haza kell mennie a szülővárosába és elmondani az akkorra már özvegyen maradt édesanyjának, hogy a fiából nem lesz doktor úr. Otthon Tompa mama rátámadt a fiára: „Mi az, fiam, hát hova tetted az eszedet? Otthagytad az egyetemet és felcsaptál komédiásnak? Hogy hozhattál ilyen szégyent öreg fejemre?” Pufi nem hagyta magát: „Osztán miért szégyen ez, édesanyám? Tudja-é, kend, hogy mit mondott a gelencei ember? Azt, hogy ne szégyelld – nem szégyen!
Hát én nem szégyellem, hogy színész lettem, édesanyám se szégyelljen.”
Tompa Sándor mindig is szívesen anekdotázott az életéről, színházi büfékben mesélte székely tájszólással történeteit, amelyek közül néhányat a barátok le is jegyeztek. Így maradtak meg.
Hamlet frakkban
Kolozsvárott hamar felfedezték a fiatalember elképesztő sokoldalúságát. Táncos-komikusként indult, majd operettekben is fellépett, de operát is énekelt. Maga is írt színpadi jeleneteket. Drámai szerepekben épp olyan lenyűgöző volt, mint komédiákban. Bármit eljátszhatott volna, ha a testalkata nem korlátozza. Egyik interjújában öniróniával jegyezte meg: „Most már nem állok meg, amíg Kolozsváron hatvanszor nem játszom el Othellót és karácsonytól húsvétig egyfolytában a Hamletet frakkban.” Máskor pedig így élcelődött önmagán: „Csak szerelmes színész nem lehettem sohasem. De hát nem is vágyakoztam rá, mert belenéztem a tükörbe és rögtön láttam:
nem arra születtem, hogy magamba bolondítsam a nőket. Mindig bámultam azokat a színészeket, akik szerelmes hősöket alakítottak.”
A Trianon utáni években sok magyar színész menekült el Erdélyből. Tompa Pufi maradt. Megkezdődött a színházak erőszakos románosítása, és a magyar társulat is állandó rendőri vegzálásoknak volt kitéve. Több előadásukat betiltották, például Kós Károly Budai Nagy Antal című darabját is, amelyet a hatóságok túl forradalminak ítéltek meg. Az egyik főszereplőt, Bese Tamás köznemest Tompa alakította. A színész 1940. novemberében az Új Magyarországnak adott interjújában így emlékezett azokra az időkre: „Fantasztikus változtatásokkal játszhattunk csak magyar darabokat. Azt a szót, hogy Budapest, vagy, hogy magyar vagyok, kiejteni nem lehetett.
Állandó rendőri bizottság vizsgálta a próbán a darabot, hogy nem csúszik-e a darabba valami magyaros rész.
Ha például fehérre volt meszelve a fal, s előtte zöld fa állott és piros ruhás asszony jött be a színre, ezt nem engedélyezték. Azt mondották, ez irredentizmus. A magyar katonaruhát szigorúan tilos volt hordani, helyette mesebeli egyenruhákat kellett csinálni. Még azt sem volt szabad kiejteni, hogy a mi hazánk. Ha a színész elszólta volna magát, kockáztatta volna az egész színtársulat létét.”
Tompa Pufi azonban nem hagyta cserben a kolozsvári társulatát és az ottani közönséget, noha a harmincas évek végétől már az anyaországban is sztár volt. Ezt elsősorban a filmezésnek köszönhette. 1938 nyarán Tompa Budapestre utazott, ahol a Hunnia Filmstúdióban Nyirő József Uz Bence című művének forgatására készültek. A címszerepben Jávor Pál, de a székely faluban játszódó történethez erdélyi színészeket is kerestek. Nyirő József személyesen ajánlotta Mózsi, a székely paraszt szerepére Tompát. Még be sem fejezték a filmet, máris leszerződtették őt a Szegény gazdagok forgatására is, abban Juon Táre figuráját játszotta. A rádióba is meghívták énekelni, aztán félórás humoros műsort kapott. Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója pedig vendégjátékra invitálta őt. Tompa Sándort egy csapásra felfedezte Budapest, ám a siker nem szédítette el: „Megyek haza, Kolozsvárra, ahová szerződésbeli kötelezettségem és a szívem húz. Az én kedves közönségem, a földkerekség legmelegebb szívű, legnagyobb művészi érzékű és legigényesebb publikuma, úgy érzem, visszavár, nem csalhatom meg.
Nem kápráztat el Pest, soha semmi siker nem homályosíthatja el bennem Kolozsvár képét, melytől véglegesen sosem tudnék elszakadni.”
Színészkaraván
1940 augusztusában Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz. Tompa Sándor alapító tagja lett a Tábori Színháznak, amely afféle háborús vándortársulat volt. Teherautókon utaztak, szállították a díszleteket, a mozgószínpadot. A színészkaraván küldetéséről lelkesen beszélt Pufi a kolozsvári sajtónak: „Megyünk mindenüvé, ahol a mi drága honvédeink vannak. Szabad idejükben hadd nevessenek, hadd mulassanak! Mozgó társulatunk 38 tagból áll. Mindössze egy napot időzünk Kolozsvárott, s máris megyünk tovább, hogy a többi katonáink körébe is vigyünk egy kis színházat és csengő nevetést. Rövid egyfelvonásosokat, vidám jeleneteket, kis kabarétréfákat játszunk, és az előadásunkra meghívjuk a nagyközönséget is. Belépés díjtalan! Mi így áldozunk, így ünnepeljük a legszebb, a legszentebb magyar ünnepet, Észak- és Kelet-Erdély visszacsatolásának drága, szép ünnepét.”
Akkoriban még nem tudhatta a színész, hogy az átmeneti visszacsatolásnak milyen tragikus következményei lesznek főleg a zsidó származású honfitársai számára.
Arról, hogy a nácizmus tombolása idején mi történt Tompa Sándorral, szinte semmi nem maradt fenn. Sok-sok évvel a művész halála után, a Romániai Magyar szó 2005. júniusi számában azonban megjelent Bogdán Kálmán Igaz emberek című írása, amely így kezdődött. „Sokan voltak, akik segítettek a zsidóüldöztetések idején.” A szerző leírta, hogy ő maga is az üldözött, hadifogságba hurcolt zsidók egyike volt. 1944 szeptemberében letartóztatták Kolozsvárott, de megszökött a katonai börtönből. Életét annak köszönhette, hogy többen bújtatták, köztük a kolozsvári közönség kedvence, Tompa Pufi is, aki napokig rejtegette őt a lakásában. A színész később, a felszabadulás után sem hencegett soha azzal, hogy ő is az igaz emberek egyike volt.
S noha 1945-ben a kolozsvári színház is újra nyitott, a direktor, Janovics Jenő váratlanul meghalt. Talán ez is hozzájárult Tompa Sándor döntéséhez: végleg áttelepült az anyaországba. Amikor Major Tamás felkérte, hogy legyen a Nemzeti Színház tagja, igent mondott.
„Mihály bácsi sok mindenért kárpótol”
A háború utáni évek minden szempontból a megújulást jelentették Tompa Sándornak is. A Nemzetiben eljátszotta Csörgheő Csulit, élete talán legnagyobb főszerepét az Úri muriban. Ugyanakkor a közéletben is aktívan részt vett. A Népszavában 1954 márciusában Nagyszerű dolog a szocialista szerződés címmel publikált cikket. Ebben írt arról is, hogy a Nemzeti Színház és a MÁVAG között szocialista szerződés jött létre: „A színházban szóltak, hogy menjek ki a MÁVAG-ba, mert beválasztottak a sztahanovista és újítóértekezlet díszelnökségébe.”
Tompa Pufi a gyárban végighallgatta a munkások beszámolóit, majd felszólalt: „Kedves elvtársak! Örülök, hogy a MÁVAG dolgozói ilyen éles bírálattal illetik hibáikat, amelyeket a munka során elkövettek. És még jobban örülök annak, hogy ilyen szenvedélyesen keresik a megoldást a sok-sok nehézség leküzdésére. De higgyék el, nekünk, művészeknek sem könnyű a dolgunk. A mi új közönségünk, önök, elvtársaim, igen magas igényekkel ülnek be színházainkba, nézik meg filmjeinket és bírálatuk nem marad el a mi előadásainkkal, alakításainkkal szemben sem.
A színész számára a legnagyobb és legnehezebb művészi feladat a mai életet építő új embert ábrázolni.
Felmutatni például színpadunkon azt a harcot, amelyet az elvtársak éppen most folytatnak a jobb eredmények eléréséért. Higgyék el az elvtársak, hogy a színész munkája ma felelősségteljesebb és nehezebb, mint bármikor volt.” Majd Pufi a gyárlátogatásáról szóló cikke végén azt is megjegyezte: „Rájöttem, hogy bizony nagyszerű dolgok ezek a mi életünkben. A szocialista szerződés, a színész mint üzemi hozzászóló, a munkás mint színházi kritikus. Olyan szívet melegítő tények ezek, amelyek mind egy-egy lépéssel előbbre visznek bennünket népünk boldogulásának útján.”
Tompa Sándor 1953-ban Érdemes művész lett, 1956-ban Kossuth-díjjal tüntették ki. A kezdeti lelkes hang azonban eltűnt a nyilatkozataiból. Vallomásaiból átsejlik: azt a fajta színészi teljességet és otthonosságot, amit Kolozsvárott átélt, Budapesten nem találta meg. Ennek is részben a testalkata volt az oka.
„A Rákosi-korszakban mindig kulákot, gazdag parasztot kellett alakítani. Mindig negatív figurákat.
Nem bántam, mert ezek nélkül nincs dráma és nincs konfliktus, és ezt is el kell játszani. Akkoriban pedig a külső megjelenésem, no, mondjuk ki: kövérségem is segített ahhoz, hogy alakításom hiteles legyen. De most, a mai életszínvonalunkon talán már elérkeztünk oda, hogy a rendes, dolgozó emberek is meghíznak valamelyest, és talán az én alakom is alkalmas már arra, hogy pozitív figurát személyesítsek meg.” (Film Színház Muzsika, 1961.)
Két év múlva a színész nyugdíjba ment. A hozzá méltó pozitív hús-vér figurát már nem a színpadon és nem is a filmekben találta meg – hanem a rádióban. Vasárnap délutánonként a Kossuth Rádióban szólt, s főleg vidéken hallgatták a Kincses Kalendárium matinéműsorát, amelynek állandó főszereplő párosa lett Mihály bácsi, azaz Tompa Sándor, illetve a kardos asszonya, Róza néni, akinek a hangját Völcsey Rózsi kölcsönözte. A hallgatók közül sokan azt hitték, hogy Mihály és Róza tényleg egy falusi házaspár. Amikor az egyik riporter megkérdezte a Kossuth-díjas színésztől, hogy szereti-e Mihály bácsi karaterét, így felelt neki: „Ez majdnem olyan, mintha azt kérdezné, szeretem-e önmagamat? Mihály bácsival már tökéletesen eggyé váltam. (…) A legtöbben azt hiszik, hogy a partnerem, Völcsey Rózsi valóban a feleségem. Vidékről tanácsokkal látnak el, hogy ne legyek ennyire papucs mellette. Aztán így címezik a levelet: Tompa Mihálynak és feleségének, Rózának.” Majd a színész elgondolkodott és hozzátette: „Mihály bácsi sok mindenért kárpótol…”

Gózon Gyula és Tompa Sándor az Aranysárkány című film forgatásakor (1966) (Fotó/Forrás: Hunyady József / Fortepan)
Csak a közvetlen kollégái tudták, hogy Tompa Sándor valójában mennyire keményen megküzdött a pályáján mindenért.
Számára nem volt kis szerep vagy nagy szerep. „Amíg az első taps, az első nevetés fel nem harsan odalent a nézőtéren, addig komolyan, elmerülten ül az öltözőben, ballag a folyosón, tölti álmatlanul éjszakáit, hogy megkeresse azt a legkifejezőbb mozdulatot, hanghordozást, amivel szerepét igazán hitelessé tudja tenni” – írta róla egyik színésztársa. Tompa Sándor pedig így jellemezte önmagát: „Mint minden komikus, jómagam is komoly, sőt olykor magamba mélyedő vagyok a mindennapi életben. Nem szeretem a hangoskodást, a legjobb szórakozás számomra az, ha otthon ülhetek és olvashatok. Mi, színészek általában hevesebben reagálunk mindenre, ami ér minket, az örömtől ujjongunk, és már apró-cseprő dolgoktól letörünk.”
Saját bevallása szerint legalább 500-600 színpadi szerepet játszott el a pályáján, és még vagy száz filmszerepet is. Ő volt Böffen Tóbiás Shakespeare Vízkeresztjében, Sírásó a Hamletben, Tóth Mihály Mikszáth Noszty fiújából, játszotta Bakócz Tamást Illyés Dózsa című drámájában, és alakította Volpone címszerepét is. Azt vallotta, a színésznek minden műfajban száz százalékosnak kell lennie.
A székely ember szívósságát, életkedvét Tompa Pufi mindvégig megőrizte, de az elképesztő terhelést csak 66 éves koráig bírta a szíve: 1969 decemberében elhunyt. Emléktábla, szobor sehol nem őrzi az emlékét, utcát sem neveztek el róla. Ám ez a székely kisember mégis örök helyet szerzett magának a halhatatlan nagy művészeink panteonjában.
Szerző: Sándor Zsuzsanna
Az 1920-as államfordulatok, illetve az azt követő időszak magyar színháztörténetével foglalkozó cikksorozatunkat az MMA támogatja. Együttműködő partner: OSZMI. Külön köszönet Gajdó Tamás színháztörténésznek.