A Gina és Fidelt az osztrákok láthatták először 2016-ban, után évekig Bulgária különböző színházaiban játszották. Itthon először tavaly, most pedig a Spiritben állítják színpadra. Miért a kései hazai bemutató?
A graz-i színházában szinte házi szerzőként tartanak nyilván, ezért nem is volt annyira különös, hogy ott mutatták be először a darabot. Után Szófia következett, és bár a mindig is kapitalizmusban élő osztrákok számára kevésbé volt ismerős a helyzet, mint a bolgároknak, akiknek van emlékük a kommunizmusról, a darab hasonlóan jó fogadtatást kapott ott is.
Ez nem politizáló mű, két ember kapcsolatáról, mély barátságáról szól.
De, hogy a kérdésre válaszoljak: a magyar színházakban sokáig éreztem félelmet a darabbal kapcsolatban.
Pozsgai Zsolt (Fotó/Forrás: Pécsma)
Mi lehetett ennek az oka?
Színészcentrikus mű, jutalomjáték a két főszereplőnek, akik tapasztalatom szerint nagyon is szeretik játszani. Tartani inkább a színházigazgatók tartottak tőle: a mű vajon egyfajta nosztalgia a régi rendszer iránt? Vagy Fidel Castro mosdatása? Ez a kérdés sem Bulgáriában, sem Ausztriában nem merült fel. Hiszen nem a rendszerről szól, hanem az emberi kapcsolatokról. Jobban megismerjük a kommunista vezetőt, a világhírű dívát, és azt, hogy ők miképp alakították egymás gondolkodásmódját. Hiszek benne, hogy a néző szereti a saját hétköznapi életét, problémáit viszontlátni a színpadon. Az pedig, hogy minden, ami velünk megtörténik, az a híres emberek életében is előfordulhat, még pikánsabbá teszi a helyzetet.
Gina és Fidel kapcsolatában nem volt szexuális töltet, egy szerelmi jellegű viszonyon jóval túlmutató kapcsolat, barátság alakult ki köztük.
Sokunk életében történik ilyen találkozás, ami tartson akár csak egy napig vagy hétig, de életre szóló nyomot hagy bennünk.
Az ön életében is?
Igen, de ez túl személyes szféra, ide már nem merészkedünk.
Beszéljünk akkor egy másik találkozásról: a kilencvenes években pár napot együtt tölthetett a dívával, Gina Lollobridgidával.
A rendszerváltás után kerültem Budapestre; egy kortárs könyvkiadó vezetőjeként szerettem volna megjelentetni egy fotógrafikai albumot Ginától. A tipográfusunkkal felkerekedtünk és felkerestük Rómában. De az túlzás, hogy pár napot együtt töltöttünk volna, kétszer-háromszor találkoztunk.
Milyen volt a találkozás?
Mint egy operett! Gina sugárzó nő, szuggesztív személyiség. Megérkeztünk a feleségeinkkel a gyönyörű, hatalmas villába, ahol egy inas beengedett, a nagyasszony pedig levonult a lépcsőn – pont olyan fenségesen, ahogyan azt egy művésznőtől elvárja az ember. Az asszonyok azonnal megtalálták a közös hangot, persze.
Körbevezetett az otthonában, megmutatta a szobrait a kertben – akkoriban már képzőművészként dolgozott –, bevitt minket egy helyiségbe, amit ő csak imaszobának hívott.
Itt nem volt semmi más a falon, csak képek, körös-körül. Világsztárokkal, befolyásos emberekkel, politikusokkal. Fidel Castroval. Ekkor mesélt a találkozásukról.
Gina Lollobrigida Fidel Castróval közös képét nézegeti római otthonában, 2008-ban (Fotó/Forrás: Marco Di Lauro/Getty Images)
Miért nem akkor, azon melegében írta meg a darabot?
Gondoltam rá, de szunnyadt bennem a történet még két évtizedet. Később, Castro halála előtt nem sokkal olvastam egy újságcikket, amiben hasonló szeretettel mesél ő is a találkozásról. Akkor döntöttem el, mindenképpen elkészül a mű.
A címszereplők hogyan fogadták, hogy előadás készül a találkozásukból?
A grazi előadás főpróbájáról készült egy videófelvétel, azt elküldtük Ginának, látta is, a titkára jelzett vissza, mehet a dolog. Gondolom tetszett neki, hiszen nem kért változtatást. Bizonyos kor és hírnév felett már nem foglalkoznak efféle dolgokkal az emberek. A követségen keresztül Castrohoz is próbáltuk eljuttatni a darabot: megkapta ő is ezt a videófelvételt, illetve a mű spanyol fordítását, de tőle nem érkezett visszajelzés, akkoriban már nagyon öreg és beteg volt.
Nagyon szerettem volna, ha ez az egész pár évvel ezelőtt történik és még mindketten láthatják.
Volt róla szó, hogy a római magyar intézetbe is elviszik a darabot, ahol talán látja Gina is. Meglátjuk, mit hoz a jövő.
Számos külföldi előadás után tavaly végre Magyarországon is bemutatták a darabot, most pedig új helyszínen, a Spirit Színházban láthatjuk.
Jánossal (Perjés János, a színház igazgatója – a szerző) már régóta beszéltünk róla, hogy jó lenne együtt dolgozni. Felhívott, hogy Gubik Ági szeretné eljátszani Ginát, mit szólok hozzá? Tavaly már játszották a Marczibányi Téri Művelődési Központban a darabot, ott szépen kifutotta magát, örülök, hogy szinte azonnal megy tovább és ha máshol, más szereplőgárdával, de továbbra is láthatja a budapesti közönség.
Más a bolgár közönség, mint a magyar?
Ők úgy járnak színházba, mintha boltba mennének. Náluk nincs olyan ünnepi jellege, mint nálunk, ahol kiöltözünk, ha színházba megyünk. Viszont sokkal kritikusabbak, egyszerűbb megbukni ott egy darabbal.
Nálunk a viszonylag gyenge előadás is kap tapsot az udvarias magyar közönségtől.
Bulgáriában ez másképp megy, ők hazamennek, ha valami nem tetszik nekik. Ha viszont valóban megérintette őket a darab, tombolnak. Azt gondolom, ez a jó színház alapvető kötelessége: érintse meg a nézőt.
Részt vesz a darab mostani próbafolyamatában?
Nem, hiszen nagyon jó kezekben van a művem. A rendezővel, Rozgonyi Ádámmal korábban dolgoztam már együtt, a színészeket, Gubík Ágit és Jantyik Csabát is szeretem. Az olvasópróbán vettem csak részt, de kíváncsian várom a vasárnapi bemutatót, jó lesz szűz szemmel látni a darabot.
Könnyen engedi el a „gyermekét”.
Persze, mindig nagy érdeklődéssel figyelem, hogy mások mit hoznak ki a művemből. Nyúljon csak bele a rendező! Szeretem az ilyen helyzeteket, néhány évvel ezelőtt a Mozart és Constanze című darabomat láttam Szabadkán, két fiatal rendezésében és előadásában, szinte meztelenül, mindössze két székkel álltak ki a színpadra. Bulgáriában nemrég egy vígjátékomat forgatta fel teljesen egy helyi rendező – számomra ez kifejezetten nagy öröm. Ahogyan az is, ha fiatalok foglalkoznak a műveimmel. Szeretek velük dolgozni.
Kölcsönös a rajongás?
Azt hiszem, igen. Ha tehetséges emberek kerülnek össze, mindig lehet a másiktól tanulni. Számomra kifejezetten érdekes a fiatalok szemén keresztül látni a világot, a szakmát. A Gina és Fidel után pár nappal is lesz egy bemutató: a Liselotte és májust viszi színpadra egy fiatal csapat, az E/ Társulat, Győri-Nádai Réka rendezi, arról sem tudok semmit, hogy mi lesz belőle, de kíváncsian várom!
Az interjút Hardi Judit készítette.
hírlevél
