Először játszotok együtt, ugyanakkor mindketten harmadszor tértek vissza a Rózsavölgyi Szalonba.

Epres Attila: Ahol már otthon érzem magam. Mindig is jobban szerettem kisebb térben játszani, ráadásul a Szalonnak különösen jó és bensőséges a hangulata. Itt mindig igényes és színvonalas munkákban vehetek részt.

Kiss Mari: Én is nagyon szeretem ezt a közeget. Inspiráló a falai között próbálni, játszani.

Ráadásul most több szempontból is ismerős terep várt: Audrey Schebat művét Alföldi Róbert állította színpadra, aki már többször rendezett téged.

KM: Ez a negyedik közös munkánk Robival – a szombathelyi A salemi boszorkányok, a Mi történt Baby Jane-nel? – ez a 6SZÍN-ben ment, de sajnos elvitte a Covid – és a szintén szombathelyi Augusztus Oklahomában után. Maximálisan bízom Robiban.

Izgalmas, ahogy megközelít egy darabot.

EA: Én először dolgoztam Robival, úgyhogy számomra ez egy teljesen új helyzet. Nagyon igényesen és nagyon akaratosan várt el tőlem olyan színészi megoldásokat, amelyekre eddig nem volt szükségem. Ez egy megugrandó léc volt, de tetszett, hogy amikor átvetettem magam rajta, Robi még feljebb tolta öt centivel. Inspirált azzal, hogy nem támaszkodott rá a rutinomra, hanem még valamit ki akart szedni belőlem.

Epres Attila a Búcsúlevél olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kovács Milán / Rózsavölgyi Szalon)

A Búcsúlevél egy hatvanas, pszichoanalitikus-zongoraművész házaspár, Julien és Maud válságba jutott életén keresztül vizsgálja a párkapcsolatot, és annak időtállóságát, ahogy az előadás szinopszisa fogalmaz. Ez alapján leginkább egy melodrámára készültem. Bár a kezdés erős és drámai, már a felütésben és aztán az egész produkcióban van valami groteszk és abszurd. Ebben a megközelítésben talán könnyebben „fogyasztható” ez az egyébként meglehetősen összetett, sok kérdést felvető és sokakat érintő téma?

EA: Robi egyáltalán nem akarta, hogy belecsússzunk a melankóliába, az édeskedésbe, a siránkozásba, a szomorkodásba, mert az nem visz előre. Valami energia kell mindig.

KM: Vannak mondatok és vannak szituációk, amelyek ebben a formában másképp szólalnak meg és másképp hatnak. Azt gondolom, mindig a rendezői képesség függvénye, hogy az adott előadás mit közvetít, illetve mit üzen a közönségnek.

EA: Tényleg nincs üres mondatunk benne. Ha egy-egy mondat néha falvédőszövegnek is tűnik első hallásra, addig csavarintgatjuk, amíg valamilyen szituációban megtalálja a maga igazságát.

KM: Az is nagyon izgalmas, hogy olykor egészen lehetetlen pillanatokat kell megélni, ami mégis nagy örömöt ad. Ha már a kezdést említetted az előbb, az első jeleneteknél különösen örültem, hogy Attilával dolgozom együtt. A színpadon a veszélyes pillanatokban mindig nagyon óvatosnak kell lenni, és Attilában maximálisan bízom, mert nagyon tudja magát kontrollálni, és ez rendkívül megnyugtató.

EA: Marinak nem könnyű, mert engem félt, nehogy bekövetkezzen az, amitől a történet szerint épp megmenteni készül.

KM: Igazából a fizika törvényeitől félek, nehogy megszédülj, vagy valami hasonló történjen.

EA: De hiszen tudod, hogy annak idején végzős Színművészetisként inkább kaszkadőr akartam lenni, úgyhogy tudok vigyázni magamra.

KM: Azért én is nagyon vigyázok rád!

Kiss Mari a Búcsúlevél olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Kovács Milán / Rózsavölgyi Szalon)

Az előadás bővelkedik szellemes és gyakran szívszorító párbeszédekben. Nevettet és elgondolkodtat egyszerre. Számotokra mi mindenről szól?

EA: Ez a darab elsőre kissé becsapja a nézőt, mert olyan, mintha egy nehéz és drámai szituáció utáni „visszafejtése” lenne egy bonyolult, boldogtalan házasságnak. Ennél sokkal többről szól. Valójában arról szól, mitől támad fel az emberben a kielégületlenség érzése. Mert ez nem is az életbe való belefáradás, belefásulás, vagy a kiégés problémája, hanem van valami, ami egyszer csak eltűnik, és ők ketten elkezdik kétségbeesve keresni. És ezt a valamit úgy hívják, hogy a lényeg – vagy az értelme valaminek –, ami elszivárog, eltűnik, és ez egy lehetetlen érzést okoz azokban az emberekben, akik már sok mindenen keresztülmentek együtt. Számomra arról a kétségbeejtően nehéz kérdésről szól:

KM: A magánélet, a házasság sokszor viharos „terep”, szinte mindenkinél, főleg több évtized elteltével. Tele van hullámhegyekkel és hullámvölgyekkel. Hogy ezt a válságot két ember hogyan dolgozza fel, akarnak-e még egymástól valamit, vissza akarnak-e találni egymáshoz, mert úgy érzik, hogy van még értelme újrakezdeni, és új értelmet találni a közös életüknek, akkor is, ha már nem fiatalok, vagy elengedik egymást, erre nincs recept, ez mindig azon a két emberen múlik. Nagyon szép az az ív, amit Maud és Julien bejárnak, és az is nagyon szép, ahogy a végén ez a két ember lezárja ezt a történetet. Úgy gondolom, bizonyos mondatokkal abszolút azonosulni tudnak a nézők. Például amikor elhangzik, hogy olyan régóta vagyunk már ketten, olyan régóta vagyunk már mi, hogy már nem tudok elszakadni tőled, mert ami marad, az csak egy fél, a mi egyik darabkája, ami nem is én vagyok már. Inkább maradok veled, mert az, hogy valaki mással kezdjek „új életet”, még kevésbé vonz, már nem vállalom.

EA: És erről harminc évvel ezelőtt még nem beszéltünk, nem volt téma. Most meg már hál’ istennek lehet beszélgetni arról, mihez kezdjünk, mi motiválhat bennünket 50-60-70 évesen, amikor még tele vagyunk életkedvvel, meg energiával, és úgy érezzük, hogy szeretnénk még véghez vinni jó pár dolgot, csupán a magunk örömére. Azelőtt nem foglalkoztunk az érzelmek bonyolultságával sem. Játszom egy másik előadásban is a Rózsavölgyiben, a Szívhangban, azt is nagyon szeretem. Abban négy 60 pluszos „tinédzser” áll a színpadon és emlékszik vissza arra, milyen volt szerelmesnek lenni, és 40 év után ugyanolyan erővel törnek rájuk a régi érzések.

Epres Attila és Kiss Mari a Búcsúlevél című előadásban (Fotó/Forrás: Kovács Milán / Rózsavölgyi Szalon)

A Búcsúlevélben az is különleges, hogy minden nagyon színes benne. A darab látványvilága, a színpadkép a háttérrel, a díszletelemekkel, és a ti öltözéketek is már az elején utal arra, hogy nem egy szokványos miliőbe csöppenünk.

KM: Robi abban is nagyon ügyes, hogy színessé tette az egészet. Az újszerűség, a sok szín jólesik a szemünknek, legalábbis nekem jó érzés, hogy nem a megszokottat látom, és ez engem feldob. Sokkal nagyobb szabadságot ad az, hogy valami más megközelítésben, más úton kell a nézőknek megmutatni a lényeget.

A színházban az a nagyon jó, hogy ahány néző, annyi gondolatot indíthat el az előadás, és mindenkinek azt kell felfedeznie benne, ami őt megérinti. Egyébként az egyik családtagom azt mondta, neki azért is tetszett ez az előadás, mert a Rózsavölgyiben ez egy teljesen más stílust képvisel, mint amit megszoktunk.

EA: Lehet, hogy ez az előadás olyan nézőket is be fog hozni, akik eddig nem jártak a Szalonba, és talán azokat a nézőket is felrázza egy picit, akik a „kényelmesebb” színházhoz voltak hozzászokva.

Mindketten szabadúszók vagytok. Milyen új feladatok várnak még rátok a mostani évadban?

KM: Jelenleg a Vígszínházban, Szombathelyen és a Rózsavölgyi Szalonban játszom. Jövő tavasszal Keresztes Tamás rendezi a Ványa bácsit a Budaörsi Latinovits Színházban Alföldi Robival a címszerepben, és az ő édesanyját alakítom majd. Kis szerep, de nagy kedvem van hozzá, úgyhogy boldogan mondtam igent erre a felkérésre.

EA: Azért nem szeretek arról beszélni, ami még csak terv, mert babonás vagyok. Lesz majd új produkció, de idén ősszel már nem vállalok több feladatot. Amióta nem vagyok társulati tag és nem köt a színházi próbatábla, azóta azt csinálok, amit akarok, és nagyon élvezem, hogy teljesen más műfajokban és társulatokban mozgok. Ebben a szezonban hat színházban játszom, a Szkénében, a Pinceszínházban, a Katonában, az Örkényben, az Orlai Produkciónál, valamint a Rózsavölgyiben, és irtó jól érzem magam.

Fejléckép: Epres Attila és Kiss Mari a Búcsúlevél olvasópróbáján (fotó/forrás: Kovács Milán / Rózsavölgyi Szalon)