K. Sz. Sztanyiszlavszkij Szerov rajzán (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Így szól Sztanyiszlavszkij egyik tézise, amit a 30-as években fektetett le, de azóta is a realista színjátszás egyik alappillérét jelenti. A színészeket részben e metodika szerint képzik világszerte, ami az érzelmek alapos analizálását, az erős önreflexiót, a környezet beható vizsgálatát feltételezi, ez segíti őket a figura belső világának felépítésében. De mi történik egy olyan színész agyában, aki a mindennapjai nagy százalékát egy kitalált karakter belső szabályai szerint éli, egyfajta megkreált valóságban? Rengeteg olyan történetet hallani, amikor a színész olyannyira eggyé vált az általa játszott karakterrel, hogy az szinte felülírta személyiségét. Ennek magyarázatára eddig is voltak feltételezések, mint például Mark Seton, a Sydney-i Egyetemi Színház- és Előadóművészeti Tanszék kutatójának elmélete, aki a „posztdramatikus stressz rendellenesség” kifejezéssel illette azt az állapotot, amikor a színész a színpadot elhagyva sem tud kilépni a karakterből. Mások szkeptikusak voltak: Samuel Kampa, a New York-i Fordham Egyetem professzora szerint ez túlzás, a színészek nem felejtik el szerepjátszás közben sem, hogy kik ők, hiszen a valódi meggyőződéseik és vágyaik nem változnak egy szerep hatására.
A közelmúltban azonban megalapozottabb felmérések is születtek a témában. A Royal Society Open Science című kanadai folyóiratban megjelent egy tanulmány, ami tizenöt, Sztanyiszlavszkij-módszeren edzett színésznövendék bevonásával készült.
A kísérlet során a színészhallgatók agyi folyamatait vizsgálták, miközben Rómeót és Júliát alakították.
Az erkély jelenet után befeküdtek egy szkennerbe, miközben a szerephez kapcsolódó kérdéseket intéztek hozzájuk, úgymint „Elmennél egy olyan buliba, ahová nem hívtak meg?”, vagy „Elmondanád a szüleidnek, ha beleszeretnél valakibe, akitől próbálnak eltiltani?” A színészek feladata az volt, hogy próbáljanak ezekre a kérdésekre szerepből válaszolni. A kutatók ezután összehasonlították az itt lezajlódott agyi folyamatokat azzal az állapottal, amikor nem voltak szerepben. A szerepjátszás alatt az aktív agyi területekből olyan sajátos mintázat rajzolódott ki, ami más körülmények között nem volt jellemző.
Különösen az agy elülső és középső területeinek deaktivációja lepte meg a kutatókat, amiből arra következtettek, hogy szerepjátszás közben az alanyok az önreflexiót egészen elnyomják magukban.
Ez a színészek számára ismerős jelenség: arról van szó, amikor a szerep egy idő után magát a színészt is meglepi szavaival, hanghordozásával, gesztusaival – szinte önálló életre kel a karakter. A másik meglepő eredmény az agy hátulján elhelyezkedő, precuneus tartomány aktivitása volt. Ugyanez a terület meditáció közben aktiválódik az agyban, vagyis erős koncentráció közben. Ez megint ismerős lehet a színészeknek: az a fajta, magas rezgésszintű állapot, amely során szinte révületben, flowban játszanak. Másrészt azzal a megosztott figyelemmel lehet kapcsolatban, amit a színházi teoretikusok a „kettős tudat” elnevezéssel illetnek, s egyfajta skizofrén állapotként lehet jellemezni, amikor az alany egyszerre van tudatában az önnön és a szerep valóságának.
Az első, színészet területén végzett neuroimagining, vagyis agyi térképezés tanulsága tehát az volt, hogy a színészeknek könnyű elveszteni a kontrollt a szerep fölött.
A kísérletnek része volt az is, hogy megkérték a résztvevőket, ne szerepből, hanem „saját meggyőződésükből” válaszoljanak a feltett kérdésekre, viszont tegyék mindezt brit akcentussal. Ez a nyelvhasználat hasonló agyi aktivitás mintázathoz vezetett, mint amit szerepfelvétel közben megfigyeltek. "A gesztikus és nyelvi ábrázolás az első lépés a karakter megformálásában, és az önvizsgálat háttérbe szorításában” – tette hozzá a kutató. Ez már Mejerhold színésztechnikájához vezethetne minket, aki a mozdulat felől – tehát Sztanyiszlavszkijjal szemben nem belülről kifelé, hanem kívülről befelé – találta legegyszerűbbnek a karakterépítést.
Werner Krauss és Hortense Raky a Burgtheater című filmben (1936.) (Fotó/Forrás: General Photographic Agency/Getty Images)
Egy másik, a színészettel összefüggésbe hozható kísérlet is született a közelmúltban. A Dartmouth College és Princeton University csapata Meghan Meyer vezetésével az empátiával foglalkozott, és azzal, hogy egy másik ember szemén keresztül nézni önmagunkra mennyiben változtatja meg az önértékelésünket.
Az önkénteseket arra kérték, végezzenek a külső és belső tulajdonságaikra vonatkozó önértékelést, majd 24 óra elteltével ugyanezt ismételjék meg magukkal kapcsolatban egy barát vagy családtag szemszögéből;
képzeljék el, hogyan látja őket kívülről a másik ember, hogyan emlékszik közös emlékeikre. Az eredmény nem meglepő: a beszámolók szerint az önértékelésük változott a külső szemszög felidézése után. Ha például úgy vélték, egy közelálló személy magabiztosnak látja őket, akkor ők is magabiztosabb emberként kezdtek magukra tekinteni és újraértékelték korábbi önvallomásukat. Ebbe a kísérletbe tehát nem színészeket és előadóművészeket vontak be, hanem arra voltak kíváncsiak, hogyan változik az önidentifikáció azután, hogy az ember egy időre belehelyezkedett a másik ember szemszögébe. "Már pusztán azáltal is adaptáljuk magunkat egy másik emberre, ha rágondolunk” – magyarázta a kutatást végző professzor. Ezen eredmények fényében nem csoda, hogy azoknak a színészeknek, akik heteket, hónapokat, akár éveket is töltenek egy karakter belső motivációinak megértésével, drasztikusan megváltozhat az önértékelése, esetleg a személyiségszerkezete.
Ez a színészekre nézve akár félelmetes is lehet, másfelől a civil, azaz nem színész ember számára fontos tanulságokkal szolgálhat: az irigyelt tulajdonságokat ugyanis ezek szerint pusztán azáltal átvehetjük, ha olyan emberek társaságában vagyunk, akik birtokolják azt a személyiségjegyet.
(forrás: aeon.co, a fejlécképen Jack Nicholson, fotó: Getty Images)
hírlevél
