„Minden este hazaviszek én is valamit” – interjú Schell Judittal

Nincs két egyforma Szeretetkert – nem csupán azért, mert estéről estére változhat, hogy mely művészek vesznek részt a játékban, hanem azért is, mert az előadás alapvetően az improvizációra épít. Színészként nem volt ijesztő ez a sok bizonytalanság?

Az előadássorozat elején tartottam nagyon az improvizációtól, mert én magam sem ismertem ezt az oldalamat – előtte talán egyszer, ha voltam hasonló helyzetben, és nem mondom, hogy nagyon otthonosan éreztem magam benne. Nekem az ad biztonságot, ha az előadás be van próbálva, a nézők pedig ott ülnek a sötétben. Ehhez képest itt nincs olvasópéldány, a közönség pedig be is vonódik a játékba. Az évek alatt aztán egyre magabiztosabb lettem: az derült ki, hogy nagyon jó úgy színpadon lenni, hogy nincsenek szigorú szabályok, hogy szabadon reagálhatunk egymásra. Az pedig, hogy újabb és újabb kollégák csatlakoztak az előadáshoz, így egyre többféle felállásban tudjuk már játszani, frissen tartja a produkciót. Nekünk, színészeknek is izgalmas, hogy hogyan hatunk egymásra, mit hozunk ki a másikból.

Mi a legnehezebb az improvizációban?

Nem könnyű elfogadni azt, hogy benne van a pakliban, hogy béna leszel, hogy nem biztos, hogy minden helyzetre azonnal megtalálod a legjobb megoldást.

Az is lehet, hogy nem jut majd eszedbe semmi, és a kollégákra kell hagyatkoznod, hogy ők vigyék tovább az előadást. Nagyon résen kell lenni… Nincsenek végszavak, amik megkönnyítenék a dolgunkat, de vannak azért másfajta kapaszkodóink. Segítségül hívunk például különböző pszichológiai modelleket, mint a DISK, ahol négy szín (kék, sárga, zöld és piros) jelez négy személyiségtípust. Vannak olyan jelenetek, amikor mind beállunk valamelyik színbe, és az azoknak megfelelő személyiségként viselkedünk.

Hogyan indult a közös munka dr. Pickó Katalin pszichiáterrel, párkapcsolati szakértővel?

Régről ismerjük egymást Katival, azokból az időkből, amikor pályakezdő voltam a Radnóti Színházban. Hat-hét évvel ezelőtt egyszer csak felhívott azzal, hogy van egy ötlete, amit nagyon szeretne színházban kipróbálni: párkapcsolati problémákról képzelt el egy előadást, kis humorral, kis edukációval fűszerezve. Én akkor a Thália Színház művészeti vezetője voltam, egyeztettem az ötletről a vezetőséggel, és hamarosan már ott találtuk magunkat az Arizona Stúdióban. Patália címmel játszottuk néhány évig az előadást, majd jött a Covid, ami persze ezt is leállította. De szerencsére újra műsorra került, amikor visszatért az élet a megszokott kerékvágásba – igaz, már egy másik helyszínen és Szeretetkert néven, mert Kati időközben megírta az azonos című könyvét.  

Schell Judit (Fotó/Forrás: Kultkikötő)

Mi fogta meg először az ötletben?

Az, hogy ez egy fontos téma. El kell kezdenünk beszélgetni a párkapcsolati problémákról. Éljük a hétköznapokat, ki tudatosabban, ki kevésbé, sokszor a rutin visz át bennünket a helyzeteken. Nem árt néha megállni egy kicsit, és belehúzni magunkat és a másikat egy olyan helyzetbe, amikor kívülről nézünk rá arra, hogy valóban jó-e az, ahogyan mi élünk, ahogy kommunikálunk egymással, vagy esetleg van egy másik út, ami erősíti az intimitást, a kapcsolatot. Azt szeretem a legjobban ebben az előadásban, hogy azon túl, hogy jól szórakozunk és nagyokat nevetünk,

Elgondolkodtat, hogy elég türelmes vagyok-e másokkal, hagyok-e elég teret, mondok-e reflexszerűen olyan mondatokat, amivel bár nem az a szándékom, mégis megbánthatom a másikat. Nem azt mondom persze, hogy én már tökéletes vagyok, de egyre többször vagyok képes felismerni például, ha valamit rosszul csináltam, vagy hülye voltam…

Mindig ennyire nyitott volt az önreflexióra?

Egyáltalán nem. Magammal sokáig nem sokat törődtem e tekintetben – nem azért, mert azt gondoltam, én pontosan tudom, hogy mit kell csinálnom, hanem azért, mert mindig másokat helyeztem előtérbe. Nem foglalkoztam a saját szükségleteimmel. Aztán amikor elkezdtem ezen egy kicsit tudatosan dolgozni, az rengeteg más felismerést is hozott magával. Nagyon fontosnak gondolom, hogy ha elindulunk egy önismereti úton, akkor ne csak a saját sérelmeinket vegyük elő, ne csak a hiányainkat tartsuk számon, hanem

Mi volt a legnagyobb felismerés, amit a Szeretetkertben való játék hozott?

Mint sokan mások, én is beleestem abba a hibába, hogy hagytam magam belesüllyedni a hétköznapok rutinjába. A megszokások egyszerűen megoldják az mindennapokat. Futtatjuk a rutint, kitölti az időnket, és nem is nagyon kell közben gondolkodni… Könnyen le lehet élni így egy egész életet, legfeljebb néha bosszankodunk egy kicsit, illetve lesznek olyanok, akik valamilyen függőséggel akarják majd orvosolni az így keletkezett hiányt. Önmagunk feltárása és a változtatás sokkal nehezebb, mint beletemetkezni, belekényelmesedni a megszokott sablonokba, amik körülbelül hatvan százalékosan valóban megoldják az életet. Viszont ha az ember valami mélyebb megélést szeretne, ahhoz már bele kell egy kicsit nyúlkálnia önmagába.

A Szeretetkert című előadás résztvevői (Fotó/Forrás: Kultkikötő)

Nincs olyan, akit a párkapcsolati működés kérdése így vagy úgy ne érintene. Hogyan fogadják a nézők ezt a sokak számára szenzitív témát?

Sok pozitív visszajelzést kapunk. Vannak, akik már úton hazafelé arról beszélgetnek, hogyan hatott rájuk az előadás, mások pedig később, akár hetek múlva kezdenek el róla kommunikálni. Változtatni nem könnyű: nagyon résen kell lenni, hogy észrevegyük, mikor csúszunk vissza, mikor kell jobban odafigyelni, figyelmeztetni magunkat. Nem mondom, hogy egy előadás csodákat művel az emberekkel, és onnantól kezdve mindenki boldog párkapcsolatban él. De ha kész megoldásokat nem is kapnak,

Az előadásnak nagyon fontos eleme a humor, ami sokat segít abban, hogy megnyissuk azoknak a nézőknek a füleit is a témára, akik elzárkóznak az ilyesmi elől, és úgy vannak vele, nekik aztán senki ne mondja meg, hogy kell élni, hogy kell beszélni a feleségükkel vagy a férjükkel. A humorral meg lehet nyitni az emberek magánéleti falait, és be tud szivárogni egy-két olyan dolog, ami aztán felismeréseket hozhat maga után.

Hogyan látja, könnyen beszélünk az érzéseinkről mi, emberek?

Nem az érzéseink megfogalmazásával van a gond. Rosszul vagyok, fáradt vagyok, dühös vagyok – ezeket el tudjuk mondani. A szükségleteink megfogalmazásával viszont már sokkal nagyobb bajban vagyunk, ezek mélyebben vannak bennünk, nehezebben tudjuk szavakba önteni, hogy az a gondunk, hogy éppen több figyelemre, nagyobb biztonságra vagy szabadságra vágyunk. Hány olyan párkapcsolatot láttunk már, ahol véget nem érő vita folyik olyan dolgokról, hogy le van-e hajtva a vécé teteje. A legkevésbé a vécétetőről szólnak ezek a helyzetek, az már csak valaminek a következménye, egy olyan hiány megmutatkozása, amely általában abból ered, hogy valamelyik szükségletünk nem kap elég teret és figyelmet a kapcsolatban.

– hiszen sokkal könnyebb a vécéről vitázni, mint arról beszélgetni, hogy mi az a hiány a párkapcsolatunkban, amitől nap mint nap szenvedünk anélkül, hogy akár magunknak is megfogalmaznánk.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Schell Judit (fotó/forrás: Kultkikötő)