Minden másképpen van

A nagy kitalálás nem abban van, hogy legyen egy Dés dalkoncert. Nem is abban, hogy énekeljenek olyan színészek, akiktől ezt nem szoktuk meg, habár tudjuk, hogy remekül csinálják. Sőt, még abban sem, hogy vegyük elő újra ezt a két színészlemezt. Hanem abban, hogy mindez éppen most történik meg. Épp elég idő telt el a két lemez megjelenése óta (Átutazó, 1985; Hallgass kicsit!, 1987) ahhoz, hogy a szép számú hallgatóság és a népes rajongótábor kiéhezve rohanjon egyik koncertről a másikra. (Egyébként nem én vagyok az egyetlen, aki valóban rohant egyik koncertről a másikra.)

Emlékszem, a Hallgass kicsit! kazettán jutott el hozzám a gimiben az egyik magyartanár jóvoltából; úgy adta kölcsön, mint egy svájci bankár a legféltettebb széfjének a kulcsát. Azt mondta: "ezt szeretni fogod!" Az Átutazót bakeliten kaptam meg egy osztálytársamtól: hihetetlen zsinórokkal kötöttem össze a lemezjátszót és a kétkazettás magnót, hogy hordozhatóvá tehessem a zenei anyagot. Mindkettő a mai napig megvan. Hisztérikusan jártak körbe a másolatok, lévén, az eredetit egyáltalán nem lehetett megkapni. Ez úgy tíz évvel a megjelenések után történt.

Azóta eltelt még egy bő évtized. Az én generációm is "beleérett" a dalokba. Kaptunk apró, bíbor bűnjeleket, át lettünk vágva, mint egy születésnapi torta, ültünk új lakásban semmire se várva, sokszor gondoltuk, hogy ez iszony, nem viszony, meg lettünk érintve gyönge helyeken, és futottunk a vesztünkbe elégszer. Mi most vagyunk annyi idősek, mint ők annak idején. Az akkori harmincasok szemében pedig valószínűleg ugyanazt jelenthetik Bereményi Géza szövegei, csak éppen máshogyan súlyozva. Átértékelődött az élet.

Részleteznem kellene ezt a koncertet. Mert a részletekben bújik meg a lényeg: egy-egy mozdulatban, szemvillanásban, összenézésben, grimaszban, gesztusban, hangsúlyban, lélegzetvételben, elejtett mosolyban. Ezek tették azzá, mert ezek ők. Ami miatt kell nézni. Ám részletezni nehéz, kiragadni a pillanatot még nehezebb. Leírni meg pláne. Mert abban a pillanatban megszűnik pillanatnak lenni, csak a szavak maradnak a monitoron.

Látom magam előtt a pécsi koncertet, ahol 3000 ember egyszerre kezd tapsolni, amikor egyenként kijönnek a színpadra, hallom, ahogy Dés László szaxofonszólója bekúszik a levegőbe, pedig észre se vettem, hogy fölállt a zongorától, hallom, amikor a Botladozva közepén fog három egészen furcsa akkordot, semmi köze a dalhoz, látom, ahogy zavarba jön, mert Udvaros Dorottya a taps közben egy pillantással felnégyeli, és látom a megszeppent arcát, hallom a hangján a mea culpát, pedig csak színpadra szólítja Dorottyát – engesztelésként többször is –, és csodálatos, ahogy szavak nélkül, mindenki szeme láttára 30 másodpercen belül szakítanak és kibékülnek... Látom, ahogy a Müpában lassan eszmél a közönség; fölzúdulnak, mint amikor a nagy világsztárok koncertjein a bevezető zongora-impró után rájönnek, hogy melyik dal jön, ocsúdnak a Nagy utazás, a Vetkőzés, a Tíz kicsi bűnjel, A hiába szép első néhány hangja után, pedig protokoll- és sajtó-közönség, mégis, a legjobb koncert. (Ez jelent meg egyébként DVD-n.) Hallom, ahogy az első dal refrénje betölti a teret, egyszerre szól minden, újra és újra falhoz vág. Látom magam előtt Básti Juli arcát az új dalában: ezred másodpercekben mérhető az idő, mialatt kéjes, ugyanakkor ellenállhatatlan bosszúmosolyból egy nemtörődöm vállrándítással és egy színpad fölött átsuhanó csöppnyi teátrális mártír-tekintettel visszatér az elbeszélő (eléneklő) énhez. Sikít a közönség. Látom, ahogy Udvaros Dorottya a világ legnagyobb házibuliját csapja egyedül a Születésnap (nem jön az ujjamra a hivatalos cím: A vendég) közben, leül a zenekar elé az emelvényre, fehér nadrágkosztümben, mezítláb, van ebben valami furcsa ellentét, mégis végtelen égi harmónia költözik a lelkembe, fölugranék, visszaintegetnék - nem, nem megyek még, maradok, nem leszel magad!

Látom, ahogy koncertről koncertre egyre oldottabbak, a Nemzetiben már sokkal több a mosoly, nekünk is jut, le a nézőtérre, még Déstől is a zongora mellől. Már nem izgulnak annyira. Inkább színházat játszanak. Végül is, otthon vannak... Kulka János egészen a rivaldánál, a közönség előtt térdelve énekli: "nekem kell ez a hely". Közel ülök, látom a szemén, hogy ez nem csak egy szimpla dalszöveg. (Az énekhangja pedig egészen elképesztő!) Básti ezernyi arcát mutatja: hol rebbenékeny feleség, hol néhány pillanatra előbújik belőle a kőkemény rocker. A humora elragadó, apránként, leheletfinoman adagol. Udvaros eljátssza a hóesést, láthatatlanul zuhog a hó a Nemzeti színpadán, és én elhiszem neki. Mindketten sugárzóak, nem tudom róluk levenni a tekintetem. Cserhalmi is egyre fölszabadultabb, már nem a színész áll a színpadon, hanem Cserhalmi György, aki egész kis drámát kerekít a Hosszú menet című új dalból. Gyönyörű, ahogy Dés László néhány szemvillanással, egy-egy gesztussal kommunikál a zenészekkel. Embert próbáló feladat egy ekkora produkciót kézben tartani. Minden másodpercben legalább négyfelé figyel, de ez persze nem látszik, úgy csinálja, hogy ne lássék. A szólói mindig remekek. A Legyen úgy című dal pedig egyszerűen tízpontos. Megható, ahogy Básti és Cserhalmi egymáshoz bújik, ahogy beletörődnek abba a kevés, egyre fogyó 35 percbe, benne minden ember lopott perceivel. Szív- és torokszorító búcsú. Színházi pillanat, amikor Udvaros és Kulka hosszú évek után összefutnak az utcán: minden koncerten más-más hangsúlyt kap a kérdés: "Nagyon megváltoztam?" – egyszer szemlesütős, kacérkodós, másszor fájdalmas, asszonyi. A válasz is másképp érkezik. Hallom a nő kétségbeesett kiáltását: "De, de, fájni fog!"

És igen, fájni fog, ezen a koncerten minden jobban fáj, mint húsz éve. És ez ebben a csoda. Hogy a szavak, a mondatok, a hangok ugyanazok, mégis minden másképpen van. Hogy mosolyogva éneklem végig a koncertet, de közben időnként azon kapom magam, hogy szíven vagyok találva. Körbenézek, és ugyanezt látom másokon is. Öröm van a nézőtéren. Ez volna a színház lényege.