Idén szeptember 17-én rendezik meg a Színházak Éjszakáját, harminc budapesti színház részvételével. Az eseményhez kapcsolódóan sorozatot indítottunk, amelyben a résztvevő intézmények egy-egy művészét ültettük le egymással beszélgetni. A mai páros:

Mennyire tudtok nyári szünetet tartani? Péter, szövegkönyvvel érkeztél a beszélgetésre, Andrea, előző este vidéken játszottál, innen pedig jelmezpróbára sietsz tovább.

Spolarics Andrea: Alapvetően nyári szünetem van, elszórva van közben csak néhány előadásom.

Vida Péter: Előzőleg épp Velich Rita jelmeztervezővel egyeztettünk, ezért van nálam szövegkönyv, megkaptam a bizalmat, én rendezem a Thália Színház első nagyszínpadi bemutatóját. A Bérgyilkos a barátom című produkcióból a Színházak Éjszakáján nyílt próbát is fogunk tartani. Rendezőként az előkészületek miatt jóval korábban elkezdtem foglalkozni a darabbal, most, amikor beszélgetünk, már túl vagyunk a plakátfotózáson és a tervelfogadáson is.

Vida Péter, Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája)

Mindketten gyakran játszotok komikus karaktereket. Mennyire igényelnek a vígjátéki szerepek sajátos színészi koncentrációt?

SA: Sok komikus szerepet játszottam a pályám során, egyébként

minden szerepembe igyekszem belecsempészni vidámságot, hiszen nagyon szeretem a jó ízlésű humort.

Nem az öncélú ripacskodást, a gatyaletolást, hanem az intellektuálisat, ami megbizseregtett belülről. A jó helyzetkomikumot, a szövegpoént.

VP: Mindenben benne van a humor. Kacagunk a bohócon, mert nem tudja elkapni a labdát, miközben az összes komikus megmozdulásának a gyökere egy tragédia. Shakespeare váltakoztatja a Szentivánéji álomban a tündéreket és a mesterembereket.

Nem lehet áljókedvvel bemenni a színpadra,

ha vígjátékot játszik az ember, és már reggeltől gyászolni, ha tragédiát. Minden szerepnek sorsa, útja van, amit végig kell járnia a színésznek, számunkra ebből a szempontból nincs különbség komédia és tragédia között. A nézőkkel persze közöljük, hogy milyen műfajú az előadás.

SA: Egy angol mesterem arra tanított:

a színész szemének a legsötétebb tragédia játszása közben is mosolyognia kell.

Ez a leghasznosabb kontraszt az önsajnálatra, a szentimentalizmusra. Nagyon sok színész szeret szenvedni tragédia játszásakor. (Nevet.)

Vida Péter, Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája)

Péter, gyakran idézed Gera Zoltán gondolatát: „Szeretek bohóc lenni, mert akkor a néző felszabadul, röhög vagy dühöng. Megszűnik a lidérces állapot, hogy kórházi látogatásra jött a kultúrához, hogy most tanulni vagy nemesedni kell”.

VP: Nagy örömmel olvasom nálam idősebb, tapasztaltabb színészkollégák gondolatait. Bán János a 60. születésnapja alkalmából készült interjúban kijelentette: szereti a cirkuszszínházat, tulajdonképpen ezt űzték a Katonában, a színház születése utáni évtizedekben. Nem szereti ugyanakkor, amikor azt feszegetik, elég nemes-e színpadon nevettetni. Szerintem a tragédiát és a vígjátékot fifti-fifti alapon kellene kezelni.

A színész belső érzete diktálja, vagy a rendező mondja meg kívülről, milyen eszköz, hatás fér még bele az előadásba?

SA: Nagyon hasznos, ha egészséges önkontrollja van egy színésznek, tisztában van vele, meddig mehet el.

Sajnos láttam már olyat, amikor egy színész elragadtatta magát, túlcsordult benne a magamutogatás.

Ez a rossz értelemben vett ripacskodás. Ha valaki jóízűen, tolakodás nélkül teszi, még szerethető is. A humor végtelen, minden poént meg lehet még eggyel fejelni. Vannak ennek igazán remek mesterei. Mindig szerencsés, ha jó a rendező, vagy segítenek a kontrollban a kollégák is. Van olyan pillanat, amikor ráül az ördög a színész vállára – olyankor van szükség fékezésre. Kardélen táncolás ez, a vígjátékban patikamérleg pontosságával kell alkalmazni a hatásokat. Ha valaki azt kezdi el játszani, hogy mennyire jó színész, onnantól nézhetetlenné válik.

Vida Péter, Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája)

VP: Olyankor már nem szerepen belül van, hanem kívülről nézi magát. Szokták mondani: a kevesebb több. Vannak kollégák, akik hozzáteszik: a több pedig mindig több. (Nevet.) A szinkronban egyszer Aprics László rendező azt mondta nekem: „Péter, kevés!” Igen meglepődtem ezen, hiszen egész életemben azt hallgattam: „Péter, sok!” Kértem, adja írásba... (Nevet.) Nemrég Kelemen József rendező is arra buzdított próbán, hogy merjek vastagabb vonalakkal, többet beletenni a szerepbe.

A következő fázis, amikor a közönség beül a próbák után az előadásra. Ők is adnak mértéket?

VP: Műfajfüggő. A tragédiában a töltött csönd kipróbálható nézők nélkül is. Komédia esetén sok mindent vélelmezünk a próbák folyamán, a ritmust viszont a közönség adja meg. Az utolsó fázisban szoktuk mondani: már szükségünk lenne a nézőkre. Igényeljük a tesztközönséget, örülök, hogy a premierig három alkalommal is (a házi, a fotós és a nyilvános főpróbán) is ülnek bent nézők, már mérni tudjuk a reakcióikat.

Vida Péter, Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája)

SA: Sok esetben nem jön be az a poén, amit a próbák során előre borítékolunk, más, váratlan helyen viszont kitör a nézőkből a nevetés.

Az első találkozás a közönséggel mindig sokk, drukk a színészek számára,

nagy részünk fél attól, sikerül-e mindent megmutatni, amit előtte hetekig próbált. Ha a nézőtéren ül egy színész számára negatív személy, megváltoztathatja az egész játékát. Főleg, ha még szólnak is neki előtte, hogy ott van. Ezek mind olyan momentumok, pszichés gátak, amelyek befolyásolhatják a színészt. Néha úgy vagyok vele, sokkal jobban szeretek próbálni, mint játszani, megzavar a közönség abban, ami összeállt a fejemben, majd átesek ezen a hangulaton és újra imádok játszani is.

VP: Úgy érzem, a Boeing, Boeing című előadásunkat a Thália Színházban a mai napig próbáljuk, még mindig van egy kis százaléknyi rész, ami folyamatosan változik. Rátalálunk új hangsúlyokra, nüansznyi változásokat eszközlünk.

SA: Az előadás élő, organikus lény. Állandóan változik, alakul.

Vida Péter, Spolarics Andrea (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa / Színházak Éjszakája)

Mennyire léphet ki a színész a szerepéből, mondjuk azzal, ha elneveti magát előadás közben?

VP: Forszírozni nem lehet az ilyesmit, főleg, ha be is építik az előadásba, ha el is játsszák, hogy elnevették magunkat, az visszatetsző. Ha a megszokottól eltérő dolog történik a színpadon, ami egy pillanatra megzavarja a színészeket, amiből vissza kell térniük a szokott mederbe, az megnevetteti őket és a nézőket is. A Thália Színházban megalapítottuk a Málna-díjat, az évad legnagyobb sületlenségét színpadon mondó színész jutalmazására.

Hibázni ér, nem tudni viszont nem.

Kis meglepetéseket okozhatunk egymásnak, a partnerünknek a színpadon. Vannak olyan rendezők, akik előadásról előadásra beépítenek kis újdonságokat, minden színésznek pici instrukciókat adnak. Egy új hangsúly, új szín mindig jót tesz a játéknak, erősíti a színészek figyelmét, hiszen ha sokat játszunk egy előadást, idővel kopik, rutinszerűvé válik, elveszik az „itt és most” élménye.

forrás: Színházak Éjszakája