Alföldi Róbert
KÁTYENKA – mindig így hívtalak, most sem máshogy….
…próbálok itt szép, méltó nekrológot írni Rólad,
de az úristennek sem megy…
annyi minden lesz újra valóságos a múltból, és annyira kevés mégis ahhoz, ami történt.
Minden semmi ahhoz képest, hogy meghaltál, édesem.
De itt van előttem, ahogy a József Attila Színház művészbüféjében megkérdeztelek, nem tudom már mikor, hogy jönnél-e a Bárkába.
És jöttél... és ahogy így jönnek elő az évek, a közös évek, emlékek, rájöttem, hogy az elmúlt 20 év legfontosabb pillanataiban, időszakaiban ott voltál.
Szövetséges voltál. Erről persze soha nem beszéltünk, de így volt. Köszönöm.
És persze, hogy Elizát is… köszönöm…
tegnap játszottuk… de jó, de jó, hogy ma nem…
Hullámokban tör rám a fájdalom. Hullámokban tör rám a sírás…
…nem értem én ezt a világot…
itt valami nem stimmel…
…nézek ki az ablakon.
Ömlik az eső.
Az angyalok nem sírnak.
Zokognak.
Tompos Kátya a My Fair Ladyben Cserna Antal és Alföldi Róbert oldalán (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt)
Kolonits Klára
Sok sok évvel ezelőtt a "szinmű"-s sanzonversenyen is ezt énekelte, még növendékként.
Dani tanított ott és beültünk. Vizsga-szag volt, ki jobban, ki kevésbbé igyekezett. Későbbi neves művészek próbálkoztak evvel az embertpróbáló műfajjal.
Aztán belépett Kátya. Megmozdult a levegő. Talán nem is volt teljesen egészséges, fátyolos hangon kezdett. De az arc idegenes ragyogásában, a francia kiejtésben
már az első pillanatban torkon ragadott az a titokzatos erő és sugárzás, ami az egész pályafutásán át a sajátja maradt.
Ahogy haladt előre a dal, amit énekelt, úgy telt meg a hangja a csak rá jellemző felhangokkal. Egyszerre éreztem sírást, nevetést, felismerést és sóvárgást, hogy: Istenem, halljam még ezt a csodát sokszor. Megadatott. A Masterclass sorozatomban (a mai napig elérhető) beszélgettünk éneklésről, tervekről, fejhangról, mellhangról, vágyott Susanna-Grófné duettről.
Ott voltunk a küzdelemben is, ha nem is az első vonalban, de a szívében!
Tudtuk a harcot, akartuk a gyógyulást. Az elmúlt időszakban csodáltam a bölcsességet. Valószinűleg teljes életet élt, csak bennünk marad örökre a kielégíthetetlen sóvárgás a hangja, a mosolya, a körülírhatatlan atmoszféra iránt, ami körbevette őt!
Amíg élek, bennem muzsikál a hangja, körbeölel!
A Madách Színház társulata
Mélyen hittünk abban, hogy ezeket a sorokat sosem kell megírnunk. Reméltük, hogy nem kell többé azt mondanunk egyetlen új szereposztás készítésénél sem, hogy Te lennél a tökéletes választás, de most nem tudsz jönni… A végsőkig bíztunk a gyógyulásodban, és csak remélni tudjuk, hogy érezted a szeretetünket. Felfoghatatlanul kevés időt töltöttél velünk. Isteni tehetséged, rendkívüli humorod és a belőled áradó kedvesség itt marad velünk.
Szeretünk, Kátya!
Tompos Kátya és Nagy Sándor a Madách Színház Szerelmes Shakespeare című előadásában (Fotó/Forrás: Mohos Angéla / Madách Színház)
Hrutka Róbert
Csak állok elveszve, mint egy kihalt megállóban és te észrevétlen felszálltál arra a bizonyos holdjáratra.
Soha nem volt ilyen hangos a csend.
Köszönöm, hogy a barátod lehettem!
„Egy elvarázsolt bolygón élek,
Maradnék végleg, ha itt lennél velem,
Átrepülnék száz világot, tengernyi álmot,
Csak tudnám, hogy ott leszel.
Szívem míg jár,
Egy holdjáratra vár, hogy vigyen tovább,
Az álmaim után.”
(Tompos Kátya: Holdjárat)
Gáncs Tamás evangélikus lelkész
Meg kell állni. Nincs mese. Valóság van. Mégpedig a törékeny változat. Ha színház is az egész világ, most be kell húzni a függönyt, és csendben kell maradni. Se taps, se ováció nem illik ide. A hallgatás már csak ilyen. Nem mond semmit, és mégis többet mond minden szónál. Ez most az a pont, ahol nincs más választásunk, mint bekötni a csónakot a kikötőbe és várni a napfelkeltét. Nem tehetünk mást, mint vagy a könnyeket, vagy a másodperceket számoljuk. Semmi más nem fog történni.
Nem lesz katarzis, nem lesz meghajlás.
Várakozás van, de még inkább az elengedés lehetetlenségének fájdalma, ami ki tudja, hol áll meg, kit hogyan – és meddig – talál meg.
(...)
Ha Kátya megállt a színpad közepén, megállt vele az idő. És akik ismerhettük, tisztelhettük, szerethettük, vele együtt beleragadhattunk ebbe a megállított időbe. Micsoda kiváltság volt ez! Amolyan meg nem érdemelt ajándék.
A teljes megemlékezés itt olvasható.
Fejléckép: Tompos Kátya (fotó/forrás: Gárdonyi Géza Színház)
hírlevél
