Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
A darab a cím ellenére nem apacsokról szól. A helyszín Magyarország, az időszak a 60-as, 70-es évek. Kik a karakterek, és mit kell tudnunk arról a kreált indiánvilágról, melybe a valóság elől menekülnek?
Fontosnak tartom, hogy bemutassuk ezt a darabot, mert valóban hiánypótló. A '60-as, '70-es évek magyar fiatalságáról és az államvédelmi hatóság által megfigyelt emberekről, illetve a besúgásokról nagyon kevés színházi előadás született. Amikor ez a mű íródott, még közelebb voltunk ahhoz az időszakhoz, amikor az emberek közvetlenül is megtapasztalták ezt a világot. Azóta viszont már több mint 30 év telt el. Felnőtt egy generáció, akiknek már fogalma sincs erről a rendszerről.
Ha könyvekben olvassák, csak a száraz tényekkel találkoznak, és nem tudják, hogyan kényszeríthettek rá tisztességes, becsületes embereket arra, hogy besúgók legyenek,
és milyen lelki folyamatok játszódtak le bennük.
Bereményi Géza és a Kovács Krisztina darabja rendkívül érdekes szerkezetű történet, mert időben oda-vissza ugrálunk. Olyan, mint egy krimi, amelyben végignyomozzuk, hogyan történtek a dolgok. A történet a mából indul, egy fiatal rendező ír egy forgatókönyvet a nagyapja emlékirataiból, amivel megkísérli rekonstruálni az akkori kort. A darab folyamán azonban kiderül, hogy a nagyapa sehol nem írja le azt, hogy őt beszervezték, és besúgó volt.
Annak a világnak, amelybe menekültek – az indián játéknak – egyébként nagy múltja van Magyarországon. A '30-as években kezdődött, amikor értelmiségiek, tisztviselők, tudósok kivonultak a társadalomból, és rekonstruálni próbáltak egy olyan világot, melyet Karl May könyveiből, elsősorban a Winnetouból ismertek.
Főleg a '60-as években volt ez egyfajta menekülés a szabadságba a rettenetesen nyomasztó, kádárista rendszerből.
Nagyon komolyan vették: törvényeket alkottak, felöltöztek indián ruhába, indián neveket használtak, és indián tiszteletadással szólították meg egymást. Az államvédelmi hatóságok persze felfigyeltek rá, mint minden olyan dologra, amit nem tudtak kontroll alatt tartani. Természetesen mindig megtalálták a gyenge láncszemeket, azokat a személyeket, akiket zsarolással vagy egyéb módon be tudtak szervezni, és kényszeríteni tudtak, hogy besúgók legyenek. A történet ebben a politikai közegben játszódik, de csak a végén áll össze a teljes kép, mert tartalmaz egy furcsa csavart.
Említetted, hogy tisztességes embereket is be tudtak szervezni. Állást foglal-e a darab, illetve az előadás arról, hogy ítéletet mondhatunk-e fölöttük? Jár-e megbocsátás ezeknek az embereknek?
Azt gondolom, hogy nagyon könnyű pálcát törni emberek fölött. Nem állítom, hogy meg kell bocsátani a besúgóknak, de meg kell érteni őket, a tettüket és a körülményeket. Pontosan erről szól ez az előadás, amelynek a végén reményeim szerint mindannyian elgondolkodhatunk majd azon, hogy mi magunk mit tettünk volna ebben a szituációban. Lehet, hogy két egymás mellett ülő néző másképp látja majd, egyikük elutasítja a főszereplőt, a másik meg megértőbbnek bizonyul.
Ha a nézők megérzik, hogy mindenkinek megvan a saját igazsága, akkor elértük a célt.
Minden szereplőnek megvan az oka, indítéka, hogy mit miért csinál - ezért is gondolom, hogy ezt a fájdalmas múltat mindenképpen újra ki kell nyitni. Az a nemzet, amely nem néz szembe a saját múltjával, tudatlan lesz, nem fogja érteni, mi miért történt, és becsapható lesz.
Milyen a fehérvári próbafolyamat a veszprémi előadáshoz képest? Más lesz-e a színpadi tér, lesznek-e új szereplők az előadásban?
Amikor nyáron az Európai Kulturális Főváros programsorozat keretében színpadra állítottuk Veszprémben ezt a darabot, két előadásra kaptunk megrendelést. A próbafolyamat alatt egyre inkább érlelődött a gondolat bennem is, az alkotógárdában is, hogy az előadást tovább kellene játszani. A bemutatót látta a színház igazgatója, Szikora János is, és mindketten úgy éreztük, fontos lenne, hogy az előadás valamilyen formában tovább éljen. Mivel a produkcióban nagyrészt a Vörösmarty Színház művészei szerepeltek, adódott a lehetőség, hogy három új beállóval, (Sághy Tamás, Ballér Bianka, Ladányi Júlia) igazi fehérvári, nagyszínpadi bemutatóvá avanzsálhat az előadás.
Bereményinek felismerhető stílusa van. Mennyire érhető tetten az ő keze nyoma a darabban?
Bereményi Géza jó barátom, nagyon sokat dolgoztunk együtt, sőt vezettünk együtt színházat is. Rendeztem több darabját, és már korábban említette nekem, hogy ezt a darabot elő kéne valamikor vennem. Jött a lehetőség, Veszprém talált meg bennünket, így létrejöhetett a produkció.
Bereményi természetesen része volt ennek a világnak. Cseh Tamás – ahogy ezt mindenki tudja – nagy bakonyi indián volt, a közhiedelemmel ellentétben viszont Géza nem volt az.
Persze ő is részt vett néhány ilyen táborban, de amikor elment, mindig ő volt a fehér ember, akit általában elfogtak.
Mindazonáltal elég jól értette ezt a világot, nyakig benne volt ebben a miliőben.
A darab kutatómunka után, kordokumentumok alapján készült. A főszereplő karaktere több emberi sorsból van összegyúrva, akik létező személyek voltak. A veszprémi bemutató kapcsán odajött hozzám egy újságíró, és azt mondta, hogy a főszereplő az ő tanára volt Miskolcon, egy létező személy, aki indián volt. Pedig Géza nem dokumentumdrámát írt, én sem úgy rendeztem meg, de valós alapokon nyugszik a történet.
Bereményinek van egy furcsa humora még a legkeményebb szituációban is, amit nagyon kedvelek. Minden művében van kikacsintás, mindig érezhető a fanyar, groteszk humor. Ez is egy igazi Bereményi-darab. Ennek megfelelően szeretném én is elérni azt, hogy tudjunk magunkon nevetni vagy legalább mosolyogni.
Szerző: Kozma Botond
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Bagó Bertalan az Apacsok próbáján (forrás: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár)
hírlevél
