Nagy Viktor színészként részese volt a kaposvári színház legendás korszakának, majd a Budapesti Kamaraszínház tagja lett, amit a színház megszűnése után ötévnyi szabadúszás követett: játszott többek között a kecskeméti Katona József Színház, az Orlai Produkciós Iroda, a Pintér Béla és Társulata, valamint a Panodráma Produkció előadásaiban is. 2017-ben szerződött színművészként a Thália Színházhoz, amelynek nem egészen egyéve művészeti vezetője is. Epizódalakításait több esetben is szakmai díjjal ismerték el. Ami pályájának másik szegmensét illeti: 2005-től ügyvezető igazgatója a Kultkikötőnek, amely a kezdetek óta a játszóhelyszínek és az általuk kínált programok tekintetében is jelentősen megnövelte a volumenét, idén pedig komoly eseménynek, a Szabadtéri Színházak Találkozójának ad otthont.
Eddig sem sokat henyélhetett, most ráadásul elvállalta a fesztiválszövetség alelnöki tisztjét is. Hogy fér el mindez az életében?
Nehezen. Meg kell tanulnom szinte percre beosztani az időmet, és koncentrálni arra, hogy fejben is ott legyek, ahol éppen vagyok, legyen az színpad, iroda vagy egy közgyűlése. És persze folyamatosan priorizálni kell. Pedig nem így indult ez az év. Eredetileg úgy volt, hogy nem vállalok új szerepet, hanem a Kultkikötővel befejezzük a földvári szabadtéri színpad felújítását. Aztán úgy alakult, hogy igazgató úr (Kálomista Gábor, a Thália Színház ügyvezető igazgatója – a szerk.) felkért, hogy művészeti vezetőként lássam el azt a posztot, ami akkor már egy éve betöltetlen volt. Mindezt nehéz összehangolni azzal, hogy van egy kislányom és vannak szeretteim, akikre többet kellene odafigyelnem. Ahogy olvasni is sokkal többet kellene. Szenvedek is mindezek miatt, de nem keseregni akarok, csak visszakanyarodni oda, hogy mindent az adott pillanatban kell megélnem, mintha nem lenne holnap.
Nagy Viktor (Fotó/Forrás: Thália Színház)
Miről szól a szabadtéri színházaknak ez a fajta közössége?
Kerülném az elitista kifejezést, de ez mégiscsak egy szoros véd- és dacszövetség. Noha a működésünkben eltérőek vagyunk, próbáljuk megszervezni, hogy mégis egy irányba menjünk, különösen a belső igény tekintetében. A Szabadtéri Színházak Szövetségének tagjai olyan nyári színházak, akik már több évtizede működnek, és van évente legalább egy önálló bemutatójuk. A színvonal azért is fontos, és ezért is igyekezzük kerülni az egynyári hakni csapatokat, mert számunkra fontos, hogy a néző egyetlen előadásban se csalódjon. Akkor remélhetőleg jövőre is eljön hozzánk, és új nézőket is így szerzünk – mi ugyanis alapvetően a turisztikai piacról élünk, tehát fontos számunkra a vendégéjszakák száma.
Úgy kell becsábítanunk az embereket a színházba, hogy jövőre is visszajöjjenek, és ezáltal több vendégéjszakát is eltöltsenek az adott településen.
A Szövetség egyik oszlopos tagja az ön által vezetett Kultkikötő. Mennyire teljes a honlapjukon most olvasható program?
A Szabadtéri Színházak Találkozója esetén, aminek idén mi vagyunk a házigazdái, már a teljes programsorozat fent van. A tagszínházak mindegyike bemutatkozik ott egy-egy saját előadással négy helyszínen elosztva: Alsóörsön az Amfiteátrumban és a hozzá kötődő művelődési házban, Balatonbogláron a Lengyel-Magyar Barátság Házában és az ahhoz tartozó szabadtéri színpadon. Ami magát a Kultkikötőt illeti, ott is teljes a program. Mindig az előző év novemberében kezdjük meghirdetni a műsorunkat. Vagyis előre menekülünk. A gyerekprogramjainkat is már leszerveztük, amit azonban hagyományosan csak májusban, a gyereknapon teszünk elérhetővé. Ez pedig több mint száz előadást jelent, ami egyelőre nincsen fent a honlapon.
Kívülről nézve a Kultkikötő egy sikertörténet, folyamatos gyarapodás: egyre több játszóhely, egyre több produkció, egy idő után saját produkciók. Hogyan látja ennek a gyarapodásnak a jövőjét azzal együtt, hogy a kultúra úgy tűnik, egyre nehezebb helyzetbe kerül?
Először is, tizennyolc évvel ezelőtt nem volt szándék az ilyen mértékű helyszínkínálat, azonban mára már tudom, hogy a fenntarthatóság alapfeltétele az, ha rendszerben gondolkodunk.
Hiszem, hogy nem feltétlen sérül a művészi tartalom, ha elfogadjuk, hogy a kultúra igenis, lehet a gazdaság motorja.
Az a kérdés, képes vagyok-e érvényes működési formát ajánlani egy Balaton-parti településnek, miért érdemes minket „megtűrni” vagy akár kizárólagosságot adni a kulturális programjainknak a városban. Abból kell kiinduljak, hogy valószínűleg még jó darabig nem fog úgy átalakulni a rendszer, hogy állami támogatás nélkül működhessen egy színház, legyen akár független, szabadtéri vagy kőszínház. Ennek ellenére nem javasolt hátradőlni azzal, hogy az állam majd kisegít. Keresni kell az új és innovatív megoldásokat.
Nyilván keresek szponzorokat, pályázunk az állam felé, és egy nagyjából elvárt jegybevétellel számolok. Az is világos, hogy ebben óriási a kockázat. De úgy vagyok ezzel, hogy
amíg van például egy pénzügyi vezetőm, aki állandóan a laptopjába görnyed, esténként pedig színházba jár, és ajánl nekem előadásokat, addig minden csak akarat és tervezés kérdése.
Töprenghetnék azon, honnan fogom tudni a hiányzó százmillió forintot összerakni ebben az évben, de ha megállnék ezen gondolkodni, abba bele lehetne bolondulni.
Az ön szavaival élve, milyen érvényes működési formát tud ajánlani egy Balaton-parti településnek?
A belföldi turisták már a programjainkhoz igazítják a nyaralásukat. Amikor azt mondom, a kultúra lehet a gazdaság motorja, akkor például arra gondolok, hogy mindig jár valami pluszköltés egy színházjegy mellé: az emberek forrásokat áldoznak arra, hogy eljöjjenek vagy akár ott is aludjanak. A balatoni csáberőnek már kevés az a mondás, hogy „gyertek, mert selymes a Balaton vize és finom a lángos”. A magunk eszközeivel újradefiniáltuk a Balatoni nyár és kikapcsolódás fogalmát. A horizontális kultúrafelfogásunk, például, hogy a gasztrokultúra is helyet kap a Kultkikötő programjaiban, nagyban hozzájárul a település és a kistérség megélhetéséhez.
Kultkikötő / alsóörsi Amfiteátrum (Fotó/Forrás: Lettner Kriszta / Kultkikötő)
Említette az állami támogatás szükségességét, most pedig az önkormányzatokra utal, mint akik számára a Kultkikötő programja amellett, hogy közvetlenül kulturális presztízst jelent, közvetve gazdasági hasznot hajt. A büdzséjükben milyen arányban szerepelnek állami, illetve önkormányzati költségvetési források?
A teljes költségvetésünkben körülbelül 40 százalék az állami és önkormányzati támogatás, 30 százalék a jegybevétel, és a fennmaradó 30 százalék a szponzoráció, ami nem minden esetben pénz, van, hogy egy sátrat kapunk, így nem kell öltözőbérlésre költeni.
Ha jól értem, bármennyire is próbál tervezni, a Kultkikötő gyakorlatilag, a megoldandó helyzeteken keresztül, évről évre tud előrehaladni. A folyamatos helyzetmenedzselés mellett van valamiféle víziója, hogyan képzeli el a Kulkikötőt mondjuk tíz év múlva?
A nem szezonális, azaz az egész éves működés az alap, és most, amikor a kulturális szférában különböző okok miatt nem áll rendelkezésre annyi forrás, mint korábban, akkor nem kezdek el hangosan kiabálni és könyökölni, hanem azt gondolom, ezt a helyzetet kell megoldani. Az elmúlt tizennyolc év tapasztalata szerint egyébként minden évben van valami kihívás. Ami a víziót illeti, középtávon szeretném nemzetközivé tenni ezt a projektet. Elérni, hogy ne legyünk ennyire kitéve a nyelvnek: ehhez sokkal több zenei formációt, koncertet kellene kínálnunk, és a képzőművészetnek is nagyobb teret kellene kapnia. Abban is hiszek, hogy
egy idő után az emberek számára a balatoni élmény a Kultkikötővel lesz teljes.
Hosszú távon pedig azt gondolom, a Balaton lehet Európa kulturális tava. És mindent meg is fogok tenni, hogy ez így legyen. Ha most csak a helyben megtermelt, tehát ott maradó vendégéjszakák száma után keletkezett idegenforgalmi adóra gondolok, akkor minden önkormányzatnak jól felfogott érdeke, hogy ez közös cél legyen.
Nagy Viktor (Fotó/Forrás: Thália Színház)
Egy másik, ettől független vezetői munkáját már említette. A Thália Színház művészeti vezetőjeként hogyan látja a néhány évvel ezelőtt megnyitott új játszóhely, a Télikert szerepét a teátrumon belül?
A Télikert több szempontból is jó út. Egyfelől a színészeknek jó oda „elbújni”, mert ott több idő van a lelkünkkel bíbelődni. Másfelől a Télikertnek meg kell találnia a helyét a kisebb játszóhelyek között, amelyek viszont már hosszú évtizedek óta működnek, mint például a Radnóti Színház vagy az Örkény Színház. Például ki gondolta volna öt évvel ezelőtt, hogy egy Ványa bácsival bepróbálkozunk, amivel már-már művészszínházi repertoárt karcolgatunk. A színészeink azonban egyaránt képesek működtetni egy bohózatot és egy Ványa bácsit is. A Télikert előadásainál alapvetően a társulatból indulunk ki, amiben vannak színészek, akik szívesen kipróbálják magukat rendezőként is. Legutóbb például Zayzon Zsolt rakta fel Martin McDonagh A koponya című darabját színpadra, ami szerintem az utóbbi időszak egyik legjobb tháliás előadása.
A Télikert egy olyan hely, ami folyamatosan kibillenti a társulatot a komfortzónájából.
Hadd legyek kicsit szemtelen: a Ványa bácsit említette, de abban éppen egy miskolci vendégművész, Görög László játssza a címszerepet, és Czakó Julianna is szerepel benne, aki szintén a Miskolci Nemzeti Színház színművésze. Hogy jön ez össze azzal, hogy saját színészekkel akarják és tudják is működtetni a Télikert előadásait?
A válasz egészen egyszerű: ez a két vendégművész jövőre a társulat tagja lesz. Amikor művészeti koncepcióról és társulatépítésről beszélünk, ahhoz az is hozzátartozik, hogy olyan színészeket találjunk, akik velem együtt azt gondolják, hogy
egy jó vígjáték véresen komoly színészi feladat.
Aki pedig nálunk vendég, általában előbb-utóbb leszerződtetjük.
Görög László és Czakó Julianna a Ványa bá előadásában (Fotó/Forrás: Thália Színház)
Ahogy említette is, a Télikert kínálata érezhetően eltér a nagyszínpaditól. Milyen gondolat áll a mögött, hogy a Thália Színházban végül létrejött egy másik alternatívát ajánló játéktér?
Tíz évvel ezelőtt Bereményi Géza és Kálomista Gábor úgy döntött, hogy társulatban képzelik el a színház jövőjét. Elkezdtünk igényes szórakoztató darabokat kiállítani a nagyszínpadra, közben pedig egyre több komoly színész érkezett hozzánk, így egy idő után maga a társulati lét hozta magával, hogy kell egy másik játszóhely. Bizonyos értelemben kinőttük a nagyszínpadot. Egy fejlődni képes társulatnak muszáj biztosítani a „játszóteret”.
Túl a Télikerten, az egész teátrummal kapcsolatban milyen művészeti elképzelései vannak?
Nem művészeti cél, de egy Coviddal rángatott időszak után a legfontosabb, hogy megteremtsük az üzemszerű működést. Ha ez sikerül, akkor a következő évadban hét bemutatónk lesz. A művészeti vízióm azon túl, hogy ez az évad rendben lemenjen: továbbra is társulatban kell gondolkodni, és olyan előadásokat színre vinni, ami a színész és a néző számára is élmény.
Ehhez például néha mindenkinek szeretnék ellene osztani egy-egy szerepet: aki eddig hősszerelmes volt, legyen valami egészen más.
Miután pedig megvan az évad, szeretnék két-három évre előre gondolkodni. Annak a híve vagyok a Tháliában és a Kultkikötőnél is, hogy tervezzünk előre, jóval előre.
Amire nagyon büszke vagyok, hogy június 17-én a Művészet című előadásunkkal nyitja meg kapuit – csodás természeti környezetben, Salföldön – a Thália Színház nyári játszóhelye, amely kamaradarabok, koncertek befogadására alkalmas fedett színpaddal és 250 fős nyitott nézőtérrel várja a produkciókat és az érdeklődőket. A Balaton északi partjától három kilométerre, a Káli-medence kapujában elhelyezkedő község a kikapcsolódás színtere. Erre a kivételes helyszínre költözünk le 2023 nyárára.
Egymaga dönt a művészeti jellegű kérdésekben, vagy művészeti tanácsban gondolkodik?
Az utóbbi. Hamvai Kornél irodalmi vezetése és Kelemen József főrendezői munkáin túl felkértem Molnár Piroskát, Szervét Tibort, Zayzon Zsoltot, Vida Pétert és Mórocz Adriennt, hogy legyenek benne ebben a művészeti tanácsban. Jelenleg annyi történik, hogy főpróbákra járunk együtt, és utána mindenki elmondja a véleményét a látottakról. Én ennél többet várok ettől: szeretném, ha minimum havonta egyszer leülnénk egy kávé mellé, ahol meghallgathatnám a véleményüket. Amit ők egyébként kőkeményen megmondanak, és én pont erre vagyok kíváncsi. Tibornak például állandó vesszőparipája, miért veszünk elő egy darabot. Mit akarunk azzal mondani? Mi a pedagógiai szándékunk? Olyan emberekre van szükségem, akik ilyen kérdéseket tudnak feltenni.
Mindenkit próbálok integrálni ebbe a művészeti tanácsba, aki színészként is használja az agyát. A legkisebb problémától a legnagyobbig mindenbe be fogom őket vonni,
vagyis egy nagyon aktív művészeti tanácsi életet képzelek el.
Nagy Viktor olvasópróbán (Fotó/Forrás: Thália Színház)
A közelmúltban nyilvánosságot kapott, hogy A nagy kézrablás című produkciót forgalmazó ügynökség pár nappal a premier előtt letiltotta az előadást a Tháliában. A black face-jelenségére utalva arra hivatkoztak, hogy a benne szereplő afroamerikai karaktert egy fehér színész játssza feketebőrűre maszkírozva. Mit gondol minderről?
Értem a problémát, és bele is tudom élni magam azok helyzetébe, akik ezt felvetették. Nagyon sajnálom, mert sohasem egyszerű a múlttal való szembenézés. Ha lett volna ilyen kérés, mondjuk a nulladik pillanatban, akkor talán el sem kezdjük próbálni a darabot. A bemutató előtt két nappal viszont már nem illő előállni egy ilyen abszurd követeléssel. Őszintén szólva, nem tudom és nem is szeretném leváltani a kiváló Jámbor Nándor kollégámat egy feketebőrű színészre, ahogyan Csőre Gábor kezét sem szeretném levágni, hogy el tudjon játszani (szintén kiválóan) egy sérült embert.
Sokfelé műfajban játszott, sokféle színházat tapasztalt. Milyen színházat szeret játszani és nézni?
Azt a színházat szeretem nézőkét és színészként is, ami képes kibillenteni a megszokottból. Szeretem a gondolkodó színházat, amikor a színész aktívan részt vesz az alkotófolyamatban, és a végén úgy áll ki a színpadra, mintha sok-sok könyvet elolvasott volna. Azt szeretem, amikor a néző és a színész is több lesz egy előadástól. A térdünket csapkodni és jót kacarászni, aztán kimenni, és az egészet azonnal elfelejteni, annak sok értelme nincsen.
Mennyire szeret „tönkremenni” színészként egy próbafolyamatban?
Nagyon. Olyannyira, hogy olyankor képes vagyok semmi mással nem foglalkozni. És ezt egy vígjátéknál is megteszem, mert ez kell ahhoz, hogy amikor a néző kimegy a színházból, ne csak egy vidám történetet lásson, hanem egy emberi sorsot. Az Oscar című előadásunkban például azt a fajta vállalkozót játszom, aki egyébként beledöglik abba, amit csinál, és folyamatosan próbál rohanni az élete után.
Ha nem élem át ezzel az emberrel együtt az élete legrosszabb napját, akkor megette a fene az egészet.
Nagy Viktor és Molnár Piroska az Oscar előadásában (Fotó/Forrás: Csatáry-Nagy Krisztina / Thália Színház)
A nagy mátrixban, amikkel foglalkozik, hol áll a színészet?
Sajnos egyre hátrébb kerül. Zsámbéki Gábor, volt osztályfőnököm egyszer arról mesélt, amikor még föl sem merült, hogy valaha vezetői pozícióba kerülök, hogy egy alkotóból lett vezető nem lehet „egy-ügyű”. Képesnek kell lennie az embernek arra, hogy miközben az irodában évadtervet állít össze, intézi a szerzői jogokat, kitalálja, mire mennyi pénz jut, le tudjon menni az öltözői szintre, és ott ugyanolyan kiszolgáltatott legyen, mint a színészkollégák.
Mostanában egyre kevésbé tudom elképzelni, hogy kizárólag a színészetben megtalálnám az örömömet.
De ha nem lehetnék színpadon, akkor biztosan csak botladoznék a pályámon.
Fejléckép: Nagy Viktor (forrás: Thália Színház)
hírlevél
