Mi volt az első benyomásod, amikor elolvastad az Én vagyok a szél című darabot? Mi gondolkodtatott el leginkább?

Nehéz szöveg, ezért először nem is igazán tudtam, hogy hol kellene megfogni. Aztán újraolvasás után megint csak az volt az első gondolatom, hogy ezt nem lesz könnyű színpadra alkalmazni. Kell ugyanis egy jó rendező, egy jó koreográfus, egy jól kitalált tér, és legfőképpen kell két jó színésznő. Hála Istennek, a rendező, Szabó K. István adott volt, ő pedig egy egészen remek csapatot gyűjtött maga köré: Szorcsik Kriszta és Fazakas Juli mindketten tapasztalt, tehetséges színésznők, Böjti Natália pedig egy fiatal koreográfus tele energiával és kreativitással.

Hogyan alakult az előadás zenei dramaturgiája?

Az Én vagyok a szél világa kissé más, mint amit általában hallani szokott tőlem a közönség. Minimalista, elektronikus hangzás uralja a zenei atmoszférát, az előadás ugyanis elsősorban hangulatokat követ és teremt. Ez azt is jelenti, hogy a zene úgy válik szerves részévé a beszédnek és a mozgásnak, hogy közben nem vonja el a figyelmet a legapróbb momentumokról sem – sőt, fontos dramaturgiai pontokat erősítenek.

Én vagyok a szél (Fotó/Forrás: Palotai Misi / Szkéné Színház)

Mi volt számodra a legnagyobb kihívást jelentő feladat ebben a munkafolyamatban?

Az, hogy hogyan is ágyazzam be az előadást lezáró zenébe Kovács Ágnes Anna hangját, az előadást ugyanis az ő emlékének ajánlották. Sok próbálkozás után végül azt hiszem, sikerült érzékeny megoldást találnunk erre is.

Mennyire kaptál szabad kezet zeneileg a rendezőtől?

István tulajdonképpen teljesen szabad kezet adott, csak olykor-olykor finoman mutatott egy-két irányt, amerre érdemes lenne tovább gondolkodni. Nagyon jól működött közöttünk ez az alkotói kémia, hiszen ő maga is otthonosan mozog a zenében. Éppen ezért semmiféle bizonytalanságot nem mutatott: pontosan tudta, hogy mi az, ami a koncepcióhoz illeszkedik, és mi az, amivel még van feladat.

A színészek személyisége befolyásolta-e a megszülető zenei anyag milyenségét?

Igen, mindenképp. Elsősorban a dalok alakulásában játszott szerepet, hiszen

Szeretem hagyni, hogy befolyásoljanak, és sokszor ők maguk is jönnek különböző megoldásokkal. De persze mindig az a célom, hogy kellemesen és kreatívan meglepjem az alkotótársakat, és persze majd a közönséget is.

Én vagyok a szél (Fotó/Forrás: Palotai Misi / Szkéné Színház)

Szerinted mi az ebben a történetben az, amit szavakkal már nem, hanem zenével lehet kifejezni? Miben rejlik itt a zene hatalma?

A fájdalom, a kétségbeesés, a halálfélelem, a halálvonzalom és a tehetetlenség az, amit a zene aláhúz és kiemel. Ugyanakkor sokszor képes az ellensúlyozásra is, hiszen belop egy kis reményt, mosolyt, vagy „azért mégiscsak felállok, és előre nézek”-típusú hangulatot.

Ez már a közönségtől is függ, ő dönti el, hogy milyen irányba engedi vinni magát.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy a zenének „önálló történetet kell magában hordoznia”. Az Én vagyok a szél esetében mi számít ennek?

Ez az önálló történet soha nem az én személyes történetem, hanem azé, aki hallgatja. Mindenki más érzéseket, hangulatot, képeket, emlékeket, benyomásokat társít a hangokhoz, ezzel pedig megalkotja a saját történetét. Így válik igazán személyessé a zene.

Szerző: Dézsi Fruzsina

Fejléckép: Cári Tibor (fotó: Csiky Gergely Színház)