Egy kései újratalálkozás eleveníti fel egyetlen estére a Férfi és a Nő egykori szerelmét, a forradalmat, a menni vagy maradni kérdését. Első színészi szerepe, a Szerencsés Dániel valami nagyon hasonlóról szól. A próbák során ez felidéződött?

Göncz Árpád Mérleg című darabját most csináljuk, Varga Marival olvassuk, próbálunk beszélgetni: kérdezni, felelni. 1991-ben játszotta először és utoljára Oszter Sándor és Bánsági Ildikó. A séma, ’56 után huszonévvel újra találkozik a Férfi és a Nő, két hét szerelem volt ’56-ban. A Nő San Franciscóból jön látogatóba. Egy napszálltányi beszélgetés: ki, mit, miért csinált jól vagy rosszul, miért ment el a nő, miért maradt a férfi. A dráma kulcsa a szerelem, a férfi paraszti származású, értelmiségivé váló fiatalember, a zsidó származású nő apját a Dunába lőtték.

Ezt érti meg ez a férfi is. Az utolsó mondatok egyike, hogy a nő úgy adott neki valamit, hogy nem is tudta, a szerelemtől kapta az egész életét. Ettől nem tételdarab, minden szóváltás, vita, humor arról szól, hogy megtaláltad azt, akivel le kellett volna élni az életed. De ezt akkor a férfi nem tudta, el kellett telni egy csomó időnek. Azt, amire figyelmeztette a nő, hogy mi fog történni Magyarországon, akkor ő nem érthette, a nő miatt jön rá arra is, hogy ide van kötve. Azért nem megy el, mert megtalálja a nő házának a falára felírt Szózatot, az valahogy megállítja. Roppant melodramatikus pillanat, de ez dönti el az életét.

A Szerencsés Dániel nem jutott eszembe, pedig magától értetődő. A forgatáskor – alig húszévesen – sok részletet árnyaltan nem értettem. Angeli Gyuri ’56-ban vonatra száll, Győrben megtalálja autómosó – volt ÁVO-s – apját, aki régi elvtársát választja, eltaszítja, és elküldi az országból a fiát. Angeli Pestre indul, és a vonatból kiugrik a semmibe.

A Nagy kapituláció című előadás Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című könyvét veszi alapul, amelyben játszótársa, Stork Natasa faggatja önt színházról és életről. Nagyon izgalmas a pályáját ezen a produkción keresztül nézni. Kárpáti Péter gyerekkora óta barátja, Natasa a tanítványa volt. Rengeteg a személyes, érzékeny kötődés. Ez mennyiben alakította az előadást?

Péterrel ez olyan barátság, ami van is, nincs is, aztán hirtelen értelmet nyer. Natasa ötlete volt az egész. Tíz éve dolgozik Péterrel, ismeri az improvizációs technikáját, azt, ahogy ő dolgozik. Nehéz volt előre elképzelni, hogy kilenc hónapon át, hetente egyszer sorról sorra olvassuk Pilinszky Beszélgetések Sheryl Suttonnal című, szűk körben divatos könyvét, és beszélgetünk. Péter beleállt a munkába. A saját színházát emberarcúnak nevezi, azaz: mindent együtt csinálni. Az enyémet farkaspofájúnak hívja, mert öntörvényű vagyok. Egy vele készült interjúban szembesültem vele, mennyi szeretet van benne. Egy évig figyelt, megóvott attól, hogy ne menjek túl egy határon, ne legyen önveszélyes a kitárulkozásom.

„Péterrel ez olyan barátság, ami van is, nincs is" (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Voltak görcsök, hogy mennyit adhat ki magából?

Az elején nem, Kárpáti, aki rögzíti a beszélgetéseket, annyira meg tud húzódni, Natasa intelligensen és ravaszul hagyott beszélni, nem tettem lakatot a számra. Hatalmas anyag született a felvételekből, ezekből szerkesztette meg Péter a Trafó előadását. Szeretném azt hinni, volt értelme a munkának, belül biztos volt haszna. Az előadás utolsó perceiben a kapituláció szót akarom megérteni. Mi a jelentése Pilinszky könyvében, és mit jelent nekem a szó?  „Valamit meg kell tennem, de nem tudom, hogy mit.” Hol vagyok, minek csinálom, lépjek-e arrébb, vagy hagyjam, hogy legyen, s tegyem a legjobb tudásom szerint, de ne avatkozzak bele erőszakosan az életembe, ha jól nem tudok.

Mitől lesz színház? Attól, hogy bár Pilinszky az alap, mégis a saját élete, vívódásai kerültek a középpontba?

Nem a nevek, az adatok érdekesek, hanem az emberi történetek. Natasa úgy tűnhet, nem irányít, de a kérdéseivel finoman mégis ezt teszi. Hogy én, a csávó mit tudok elmondani, a zsákutcát, ahova jutottam, vajon fel tudom-e oldani? Hogy melyikünknek van igaza abban, hogyan jobb csinálni az életet? Úgy, ahogy én, aki maradok, mint a kutya, dolgozom, vagy pedig egy új nemzedék gondolja jól, aki azt mondja, meg kell keresni azokat a helyeket, ahol szabad lehet?

Színházi térben a magántörténeteknek is más az akusztikája. Volt olyan csap, amiről úgy érezte, fontos volna megnyitni? Gaál Erzsébet társa, alkotótársa volt, itt beszélhet veszteségről, hiányról – belül valami helyre billent?

Annak máshonnan kéne billennie. De ha a másik úgy tud figyelni, kérdezni, akkor talán nem a sablont ismételjük, hanem megpróbálunk felszakítani rajta valami rést. De ettől nekem nem lesz jobb. Az jó volt, hogy eljött a Zsámbéki megnézni. Gáborral Natasa osztályfőnökei voltunk, jó volt, hogy megdicsért minket, hogy visszajelzést adott egy olyan valaki, akit én nagyon sokra tartok.

Ennyi évtized és rendezés után is fontos?

Zsámbéki ért a színházhoz, ezért volt fontos, hogy tudd, oké vagy. Nem mindig sikerül.

A Nagy kapituláció idézi egyben a háromszor megrendezett Kurázsi mama és gyerekei előadást is, amit a főiskolán K. mama címmel állított színre.

Pilinszky használja a szót – és egy hosszú vita végén Natasa dobta be, idézve Monor Lilit –, hogy mit kell csinálni, amikor nem megy valami. Ez nem feladást, nem otthagyást, inkább csak hátralépést jelent. A Kurázsi mama kulcsfontosságú jelenete, amikor egyik fia halála után K. mama kioktat egy fiatal katonát, hogy nagy a pofája. Nekem is nagy volt húszévesen. Nagyon nehéz megcsinálni, Roszik Hella úgy énekelte el a főiskolai előadásban, ahogy kell, hogy vérfagyasztó legyen. Mert szemét azt mondani egy fiatalembernek, hogy nincs esély, alkukat kell kötni, különben megdöglesz. Ő a kapituláción behódolást ért, Kárpáti előadásában inkább hagyni, hogy megtörténjen. Harminc évbe telt, míg rájöttem.

„De ha a másik úgy tud figyelni, kérdezni, akkor talán nem a sablont ismételjük" (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ebből jön, hogy bizonyos darabokat – Kurázsi mama, Hamlet – többször is megrendezett?

Van, amikor elégedetlenségből, mert tudom, hogy nem jó, amit csináltam. Több olyan főiskolai vizsgaelőadás volt, ami annyira izgatott, hogy professzionális színészekkel is ki akartam próbálni. Vagy fordítva. Voltak vágyak, s vannak felkérések, mint most a Budaörsi Latinovits Színházé, hogy rendezzem meg a Kurázsit. Egyfolytában az jár a fejemben, hogy: „Még egyszer nem csinálhatod meg ugyanazt.

A felkérés ugyanis még a háború kitörése előtt jött.

Az egykori K. mama rendezésénél a délszláv háborúra is asszociáltunk. Kikerülhetetlen.

A darab arról szól, hogy éljen a háború, K. mama ezt ujjongja, hiszen abból lehet meggazdagodni. Annyira körmönfont a brechti szöveg, hogy a nézők csak azt hallják ki, hogy meghalt a szegény asszony három gyereke. De hogy ebben milyen felelőssége volt, azon nem gondolkodnak el. Butulás van, nincs hova kapcsolni a szavakat, a körmondatokat, a körmönfont gondolatokat. Nehéz helyzetben vagyok.

 Kérdés, meg akar-e felelni az ember, vagy marad szabadságharcos.

Mondjuk így, megfelelni a szabadságomnak, ami van. Brecht ma egészen más darabot írna. Én is nyúltam bele szövegekbe, adaptációkat készítettem, roncsoltam, építettem, de ez túl jó alapanyag.

„Brecht ma egész más darabot írna" (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Egyfajta hagyaték, csomag is lett Gaál Erzsi halála után, hogy mi dolga a neki való megfeleléssel és a színházzal?

Biztos, hogy volt, de nem gondoltam semmit, csak csináltam. Ez volt a dolgom. Azt hiszem, semmilyen kompromisszumot nem kötöttem a munkáimban, legfeljebb ügyetlen voltam, nem tudtam elmesélni történeteket. Hogy mire volt jó? Biztos, hogy segített az életem további részében.

Továbbvitte az ő színházát?

Az megugorhatatlan és speciális volt, messze előtte mindenkinek. Hihetetlen fordulatszámmal járt előttem. A világ így érdekelte. Nem az a színház, ami éppen van, hanem aminek majd jönnie kell. Én olyat nem tudok, simulékonyabb lény vagyok.

Az ország számos színházában rendez. Régóta nem kötődik egyetlen társulathoz sem. Ez otthontalanság is.

Az is átmeneti otthon, ha valahol, mint a kilencvenes években, megragadsz. De az megszűnt, azóta ez van. Nem mentem érte, hagytam. Azt sem gondoltam el, hogy a Főiskolán szeretnék tanítani. Nálam erősebb dolgok arra irányítottak, s megpróbáltam a legjobban csinálni.

A Főiskola otthont jelentett?

Persze, de az én alkatomnak becsapós, mert nagyobb helyet foglal el az életből, mint szabadna. Függés. Ijesztően sok figyelmet adtam. Zsámbéki mellett kezdtem tanársegédként, de már előtte is sokat dolgoztam ott.

De én is tudtam változtatni, engem is változtattak a hallgatók, sokat kaptam tőlük. Kaptam egy medret, amiben jól éreztem magam. Ha ez hirtelen nincs, akkor mi van? Most van munkám, tavaly nem volt.

„Semmilyen kompromisszumot nem kötöttem a munkáimban, legfeljebb ügyetlen voltam" (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Ezért rendez annyit vidéken?

Oda hívtak. Régen Pesten is sokat dolgoztam, de voltak konfliktusaim. Az emberek ritkán ütköznek össze munkaadóikkal, én erre nem törekedtem. Hittem, hogy igazol majd, amit csinálok. Az embernek egy bizonyos kor felett kell arra gondolnia, hogy ha elmegy a Nemzeti Színházba dolgozni, az majd mekkora port ver.

Mert ez már Alföldi után volt.

Figyelmeztettek, hogy ennek következménye lesz. Eszembe sem jutott, hisz ugyanazt csináltam, mint bárhol máshol. Máshova akkor nem hívtak. Vidnyánszkyra nem úgy gondoltam akkor, mint sárkányra. Persze kérdezheti, hogy: bármi áron? Akik eljöttek végre Törőcsik Mari miatt megnézni – a Nemzeti sokak számára negligált volt –, látták, hogy azt csinálom, mint korábban is. És utána a Galileit is színpadra állítottuk, nem tudtam bűnnek tartani, de hát éreztették velem.

Majd a mai fiatalok egyszer talán mindezt higgadtan, történészként át fogják látni, ki, miért és mit tett, s hogyan szabadulhatott el a pokol totálisan értelmetlenül. Valószínűleg el kellett, olyan lett a világ. Díszletek között, disztópikus tébolyban élsz, s nem tudod, mi a túró van.

Fejléckép: Zsótér Sándor (fotó: Fábián Évi / Fidelio)