A főiskola után itt, a Vígszínházban kezdett, ahol közel két évtizedet töltött el. Melyek a legélénkebb emlékei, amelyek ezekhez a deszkákhoz kötődnek?

Érdemes megfigyelni, hogy amikor a színészek a színészi munka folyamatáról beszélnek, sokszor keresik a szavakat, dadognak. Ennek az az oka, hogy egy olyan folyamatot kell ilyenkor leírni, amelyben a tudatosság és az ösztönösség egyszerre van jelen. Ez az érzet a Vígszínház színpadán még valami megfoghatatlan plusszal itatódik át. Tizennyolc évig voltam tag ebben a színházban, ez az ifjúságom. Az egész fiatalságom ömlik rám ezekből a falakból, tele vagyok emlékekkel, számomra meghatározó pillanatokkal. Ezek azok a pillanatok, amelyekbe kapaszkodsz, ha valami nagyon nem megy, ha nagyon tehetségtelennek érzed magad. Egyfajta dopping. Az egyik ilyen „kisülési pont” a Körmagyar című előadásban volt, amikor az egyik jelentben egyedül maradtam a színpadon. Álltam középen, és azt éreztem, hogy ha csak a kisujjamat megmozdítom, akkor is jön velem együtt a közönség. Ha semmi mást nem adott volna ez a szakma, csak azt az öt percet, már akkor megérte volna! Ezen a színpadon 125 év alatt sok csoda született.

Az egyik legnagyobb, három játszóhellyel rendelkező fővárosi színház igazgatója lett. Sokáig gondolkodott, hogy vállalja-e ennek a terhét?

Én nagyon sokat kaptam ettől a pályától, tágabb értelemben pedig az országtól. Szerencsés évtizedek állnak mögöttem. Ezalatt többször is felmerült már a nevem színházigazgatói pozíciók kapcsán, noha általában nem én voltam a kezdeményezője ezeknek a terveknek. Most adódott össze bennem az elmúlt évtizedek tapasztalata, most fogalmazódott meg bennem: felelősséget kell vállalnom. Tisztában vagyok vele, hogy a saját kereteimet feszegetem, de személyes ambícióim és morális kötelezettségeim erre az útra tereltek. Alapos megfontolás után döntöttem úgy, hogy beadom a pályázatom.

Úgy tudni, elmaradt az évadzáró társulati ülés. Ez azt jelenti, hogy csak az új évad elején találkozik először a társulattal mint igazgató?

Csak pár hete vettem át a színház vezetését, társulati ülést pedig addig nem szeretnék tartani, amíg az összes lezárandó ügy végére nem került pont, és nincs megkötve minden jövőbeni szerződés. A társulat minden tagjával, a tárvezetőkkel, mindenkivel igyekszem személyesen leülni, beszélni múltról, jövőről. Nem értem még a végére. Sokáig apparátus nélkül, kívülről kellett szerveznem a munkát, a vírus helyzettel nehezítve. A nyár is közbeszólt. Tanulok ezekből a beszélgetésekből. A színészek közül lényegében mindenki maradt, hiszen most együtt kell, hogy végigcsináljuk ezt az évadot, utána pedig ki-ki levonhatja majd a következtetéseket a jövőt illetően.

Rudolf Péter (Fotó/Forrás: Gál Bereniké / Vígszínház)

Olyan kollégák mentek csak el, akik még az igazgatóválasztás előtti időszakban meghozták ezt a döntést. Leszerződtek viszont azok az egyetemisták, akik az elmúlt évek alatt már betagozódtak a színházba, illetve négy új – részben visszatérő – művésszel bővült a társulat. Egy évadnyitó társulati ülésen szeretném majd bemutatni a frissen érkezett munkatársakat és megosztani az összes új információt.

A társulat számára nehéz helyzetben érkezett, sok belső feszültség került a felszínre az elmúlt időszakban. Hogyan segíti igazgatóként a múltbéli események feldolgozását?

Megpróbálom mindenben a pályázatom logikáját követni. Sokat emlegetem a polgári színház szóösszetételt, amelyben a színészcentrikus működés a legfontosabb elem. Persze tisztában vagyok azzal is, hogy időközben sokat változott a világ. Nem nosztalgiázni akarok. A legjobb kommunikáció maga a munka, és az a mód, ahogy ezt elvégezzük. Egy olyan társulatot szeretnék összerakni, amelyben működik a színház és a munka iránti alázat, és amelyben a színész erkölcsi, illetve anyagi megbecsülése is meg tud megvalósulni. A kettő egyszerre kell megtörténjék. Nyilván mindenki így gondolkodik, de ez ügyben szeretnék elszántabb lenni.

Miben állapodtak meg Eszenyi Enikővel a jövőre nézve?

Az ő saját kérésének megfelelően a jövőben nem vesz részt színészként a Vígszínház munkájában. Nem tartottam volna elegánsnak, ha más veszi át a szerepét azokban az előadásokban, amelyek kifejezetten hozzá kötődtek, ezért ezeket levettem a műsorról. Egy kivétel van, a Mikve, amit nem éreztem ilyen jellegűnek, ezért abban Szilágyi Csenge fogja játszani a szerepét. A rendezései továbbra is láthatók lesznek a színházban, ezeket a felújítópróbáját terveink szerint ő fogja levezetni. Nyilván ez egy érzékeny helyzet. Mindenkitől önfegyelmet igényel. Remélem, mindenkit meg tudok majd nyugtatni.

Az évadterv összeállításában mekkora része volt az előző vezetésnek?

Dolgozunk olyan rendezőkkel is, akikkel Eszenyi Enikő is együttműködött volna, de a meghirdetett évadterv már a mi dramaturgi munkánk, illetve a felkért rendezőkkel való megbeszéléseim eredménye. A darabválasztás logikája is a pályázatban leírtak logikáját követi. Az idő rövidsége ellenére is sikerült ezt a szempontot érvényesíteni. Jövőre remélhetőleg nem ilyen hektikus helyzetben kell majd évadot szervezni.

Rudolf Péter (Fotó/Forrás: Gál Bereniké / Vígszínház)

Az öreg hölgy látogatásával indul az évad, amit ön rendez – régóta tervezte ezt a darabot színpadra állítani, vagy a jelen helyzet szülte az ötletet?

A darab szerepelt a pályázatomban, persze sok egyéb ötlet mellett. Azért is került most előtérbe, mert jellegéből adódóan szinte az egész társulatot képes megmozgatni. Dürrenmatt figyel a színészre, minden szerepnek súlya van, még a legkisebbeknek is. Egy egész város életét kell föltegyük a színpadra, ebben a játékban mindenkinek meg kell legyen a maga köre és öröme, miközben összecsiszolt gépezetet kell alkotnunk. Az öreg hölgy látogatása alkalmas arra, hogy egy társulat elkezdjen együtt dolgozni és gondolkodni. Ezt már csak azért is tudom, mert a nyolcvanas években benne voltam a Ruttkai-féle előadásban, amit Gothár Péter rendezett.

Az évadtervben szerepel a Kabaré című musical is, ami az előadást rendező Béres Attila szerint elősorban a szabadság kérdéskörét feszegeti. Ez hogyan illeszkedik az évadtervbe?

Igyekeztünk jól láthatóan felfűzni az évadot egy gondolatmenetre. Az öreg hölgy látogatásától Szerelmek városán át a Kabaréig egy nagy ívet járunk be: a közösségek működését láthatjuk sorsfordító helyzetekben. Míg Dürrenmattnál egy kisváros közössége jelenik meg, a Kabaré esetében sorsfordító politikai folyamat szivárog be a mindennapokba. Az egyén felelősségéről szól ez is – az is. A Szerelmek városa pedig romantikus zenedrámaként, színház a színházban helyzettel, játékos formában „boncolgat” egy közösséget.

Az új repertoár több mint fele kortárs szerzők művéből áll, ezt az évadot a Pesti Színházban direkt ennek dedikálták. Kockázatos döntés olyan címeket kiírni a falra, amik elsőre talán semmit nem mondanak a nézőknek.

Ez feladata a Vígszínháznak. Ha megnézzük a színház történetét, kiderül, hogy sokszor itt mutatkoztak be a kortárs szerzők. Igen, ez kockázatot rejt, de közben nagy büszkeség is, hogy egyes művek itt indulhatnak útjukra, és a mi előadásunk lehet majd a viszonyítási pont egy jó ideig. Ezek a történetek benne vannak a levegőben. Florian Zeller Az apa című darabja például különös aktualitást kapott most, hogy mindenki jobban aggódik a szülei egészségéért. A kő című Mayenburg-mű szembenézés a múlttal, Yasima Reza Bella figura című írása leginkább egy jó minőségű amerikai sorozatra emlékeztet, lenyűgöző fordulatokkal és dialógusokkal. A mindennapjainkat dolgozza fel, azt a káoszt, amiben most az életünk sodródik. Van tehát kockázata a darabválasztásnak, de ha ezt a kockázatot nem vállalnánk föl, az hiba lenne.

Kortárs magyar szerzőkben is gondolkodik?

Nagyon szeretnék magyar szerzőket is, ez a Házi Színpadon meg is valósul a következő évadban. Az egyik produkció a tavalyról áthozott Csáth és Démonai lesz Vörös Róbert rendezésében. Ezt követi A rendes lányok csendben sírnak című, lassan kultregénnyé váló mű Durica Katarinától, aki egy felvidéki magyar szerző. A nem is olyan távlati tervek között szerepel, hogy klasszikus magyar regényeket dramatizáljunk a társulatra, hiszen korábban ez is része volt a Víg életének. Ha a szerző ismeri a színészt, akinek a szerepet írja, már „beljebb” vagyunk...

Rudolf Péter (Fotó/Forrás: Gál Bereniké / Vígszínház)

Példátlan időket élt meg a színházi világ az elmúlt hónapokban, fel lehet erre készülni valahogy? Kell, hogy legyen B-terv?

Fel kell készüljünk a különféle eshetőségekre. Az egyik fokozat az, hogy nem jöhet be minden néző. Ez pszichésen furcsa helyzet lenne, nem jó látvány a félház, és nyilván gazdaságilag is komoly kihívást jelentene, hiszen még nem tudjuk, hol húzódik a határ, ez meddig működtethető, fenntartható. A következő fokozat az, hogy egyáltalán nem jöhet be a néző. Kérdés, hogy ebben az esetben mi legyen a próbafolyamattal és a bemutatókkal? Most úgy látom, hogy amennyiben ez a forgatókönyv valósulna meg, akkor a társulattal eljuttatnánk egy darabot a premier időpontjáig, lejátszanánk egyszer magunknak az előadást, majd másnap elkezdenénk a következő darab próbáját, és amikor egyszer csak helyrebillen a világ, akkor ismét kinyitjuk a színházat, és sorra tartjuk a bemutatókat.

Még erre is lehet válaszolni, hiszen az elmúlt hónapok szültek néhány frappáns megoldást. Mindent meg kell tenni, mindent bevetni, hogy dolgozni tudjunk, és valamilyen formában találkozzunk a nézővel. Azt hiszem, minél nagyobb a baj, annál nagyobb szükség lesz a művészetre, hogy mentális muníciója legyen az emberiségnek.

Mit gondol, megváltozhatnak a színházba járási szokásaink? Ön is szerepelt egy másik színház online színházi bemutatójában. Lehet ennek létjogosultsága hosszú távon is?

Nagyon izgalmasnak találom ezt a formát, ami engem amúgy már a vírushelyzet előtt is érdekelt. Ez egy különös hozadéka lehet ennek az időszaknak. Bizonyos daraboknak jól áll az online tér, míg másoknak nem, de ebbe tényleg érdemes munkát fektetni. Jó lenne, ha nem azért kellene ezzel foglalkoznunk, mert rákényszerít minket az élet.

Ön is aláírta azt a nyílt levelet, amelyet Ragályi Elemér címzett a döntéshozóknak arra kérve őket, vonják vissza az SZFE modellváltásáról szóló törvényjavaslatot, és üljenek le rendesen kidolgozni azt. A beszélgetésünk idején még nem tudjuk, megszavazza-e a Parlament pénteken. Mi a személyes véleménye az ügyről?

Én mindig a kommunikáció, a tárgyalás híve voltam. Ragályi Elemér levelének a legfontosabb eleme az volt, hogy le kell ülni tárgyalni, hiszen a közös gondolkodás tudja csak a jelenlegi érzékeny, már-már eszkalálódott helyzetet megoldani. Természetesen van mit végiggondolni a Színművészeti működésével kapcsolatban, mint ahogy minden intézmény esetében akadnak ilyen átgondolandó pontok. Az egyetemnek leginkább pénz kellene – főleg a filmes szaknak –, valamint tér. A jelenlegi infrastruktúra szinte lehetetlenné teszi a megfelelő működést, sok minden elavult, sok nehézséggel találja szemben magát mindenki, aki ott dolgozik. Az is tagadhatatlan – és ezt akik ott ülnek szintén látják –, hogy van egyfajta belterjessége az intézménynek. De mindebből mégsem következik számomra automatikusan ez a mostani átalakítás. Jó lenne mielőbb megoldást találni. Semmi nem történhet egyik fél részéről sem indulatból.