Ryszard Kapuściński egy lengyel hírügynökség tudósítójaként Szelasszié bukása után Etiópiába utazott, és interjút készített – többek között – a császár hálószobaszolgájával, a tollminisztérium hivatalnokával, a fogadótermi lakájjal, a párnakezelővel, a szertartásmesterrel. Felidézték az udvar fényűzését, az óriási magánvagyonok keletkezését, az éhhalálra ítélt tömegek szenvedéseit, a hatalmat gyakorlók és a hatalmat kiszolgálók viszonyát. „A fejlődő országok diktatúrái és a kelet-európai diktatúrák között a regény 1978-as megjelenésének idején egyértelműek voltak a hasonlóságok – és egyértelműek ma is, bármennyire is átrendeződött közben a politikai-társadalmi színtér” – olvasható a színlapon.
Zsámbéki Gábor (Fotó/Forrás: Süveg Áron / Katona József Színház)
Kinek a gondolata volt, hogy színre vigyék ezt a művet?
Lengyelországból jött az inspiráció. Másfél évvel ezelőtt a Mitos21 színházi szervezet londoni ülésén Mikolaj Grabowski mesélte, hogy adaptációt készít Ryszard Kapuściński Hailé Szelassziéról szóló könyvéből, és ezt remek ötletnek találtam. Amikor megjelent A császár, nagyon sokan úgy gondolták, hogy a Hailé Szelasszié udvaráról szóló történet az Edward Gierek-féle lengyel társadalom allegóriája. Sok nyelvre lefordították, számos alkalommal színpadra vitték, és minden autokrata rezsim magára vonatkoztathatta. Amire a szerző rávilágít, az minden diktatúrára, korrupt rendszerre érvényes. Török Tamara dramaturggal összegyúrtunk egy változatot Kapuściński kisregénnyi prózai szövegeiből. Nem csak A császár alapján dolgoztunk, de kizárólag az ő írásait használjuk az előadásban.
Józan ésszel belegondolva abszurd, ami Etiópiában zajlott Hailé Szelasszié regnálása idején. A szövegek önmagukért beszélnek, és megmutatják ezt az abszurditást, vagy a rendezéssel is hangsúlyozza?
Minthogy a szöveg nem színdarabnak íródott, a mondatokat néhol egyszerűsítenünk kellett, mert ami írásban gazdagon, jól hat, színpadi szövegként olykor túldíszített. Egy-egy mondat szikárabb az előadásban, mint Kapuściński írásában. Egymástól nagyon eltérő adaptációk születtek eddig, volt, amelyikben öt színésszel oldották meg, másutt heten voltak a színpadon, egy-két évvel ezelőtti produkcióban pedig egyetlen színész játszotta az összes szerepet – ezt a művet akár egyszerűen csak föl is lehetne olvasni.
Olyan alapszituációt gondoltam el, amelyben az egykori rezsim kiszolgálói, elöljárói összetömörülnek valamiféle menhelyen.
Mintha a bukott politikusok menhelyén lennénk. Ez az előadásforma, az összesűrűsödés lehetőséget ad arra, hogy az egymáshoz való viszonyukat, az állapotváltozásaikat is kidolgozzuk. A színészek az olvasópróbától kezdve lelkesedtek az anyagért. Sokat olvastak hozzá, filmeket is néztek Hailé Szelassziéról. Az 1987-es első, angol előadás is fenn van a neten.
Mitől emelkedhetett Szelasszié hihetetlen magasságokba?
Kezdetben rendkívül pozitív lépéseket tett. Számos olyan intézkedése volt, amellyel a feudális, középkori Etiópiát modernizálni próbálta. Etiópia volt az egyetlen afrikai ország, amely soha nem volt gyarmat, Mussolini szerette volna azzá tenni, de egy hosszú küzdelemben kiverték a támadókat az etiópok. Ezt az ellenállást Hailé Szelasszié vezette. Beléptette a Népszövetségbe Etiópiát, tartott egy okos beszédet, amire felfigyelt a világ, és támogatólag Etiópia mellé állt a Nyugat. Szellemiekben. Gyakorlati segítséget nem nyújtottak. Később, ahogyan az szinte törvényszerű a diktátoroknál, Szelasszié fő céljává is a hatalom mindenáron való megtartása vált. Chamfort-t idézve: „Azt hitték, hogy megragadták a hatalmat, de az ragadta meg őket”.
Bezerédi Zoltán, Vizi Dávid - A császár (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)
Volt szerencsém látni egy próbát, ahol elmondta, hogy a Katonának nincs pénze díszletre, a raktárból előásott tárgyakat hasznosítják újra az előadásban.
Amíg nincs végső megállapodás arról, hogy a továbbiakban hogyan történik a színház finanszírozása, addig az éves támogatás nagyobb részét jelentő állami dotáció leállt, pontosabban erre a negyedévre nem utalták át. Ez azt jelenti, hogy a pénz csak a működésünkre elég. Ha március végéig nem születik meg a megállapodás, áprilisban nem tudunk béreket fizetni.
Ilyen helyzetben díszletre, jelmezre nem szabad költeni.
Ahogyan mindig, most is megpróbáltunk a szükségből erényt kovácsolni, és szerencsére ennek a műnek, ennek az előadásnak nagyon megfelelnek a raktárból összeszedett limlomok.
Az is feltűnt a próbán, hogy milyen kedvesen, szeretettel instruálja a színészeket. Mindig ilyen szelíd rendező volt?
A Katona József Színházban a barátaim közt vagyok. Fiatalon valószínűleg célratörő, gyakran túl agresszív rendező lehettem. A császárt játszó nyolc színész közül hárman a tanítványaim voltak, másokkal pedig már ötven éve is dolgoztam a Főiskolán.
Előző otthonának a kaposvári Csiky Gergely Színházat tekintette?
Igen, de nem tagadom meg a Nemzeti Színházat sem. Nehéz évek voltak, elsősorban a szellemiség és az elzüllött munkamorál miatt, ugyanakkor nagyon nagy színészekkel találkoztam, és emlékezetes a velük való munka.
Visszahozható egy olyan korszak, mint a kaposvári, amelyben nagyon komoly, a színházi élet egészére kiható műhelymunka zajlott?
A magyar színházi élet legfontosabb feladatának a műhelyek létrehozását tartom, mindig is annak tartottam, de most sokkal kevesebb lehetőséget látok rá. Annak idején az egyetlen esélyünk az együttműködés, a közös munka volt: együtt kidolgozni valami érvényeset.
A mai élet felszólítása az, hogy magadat találd ki.
Kocsis Gergely - A császár (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)
A kultúrtao megszűnését követően nem fogalmazott meg egységes álláspontot a színházi szakma. Általános, hogy a legtöbben inkább a túlélésre játszanak, megpróbálják kibekkelni a jobb idők eljövetelét?
Nem. Országonként, talán még nemzeti karakterenként is változik. A szakmánk soha nem zárt össze teljesen, ahogy más szakmák sem, és nem is fog. De a hozzám közel álló rendezők, egy széles csoport tagjai nem kizárólagosan a saját mániájukat akarják megvalósítani az előadásaikkal, hanem végiggondolják mindazt, amire most szükség van. A magyar történelem mindig gazdag volt abban, hogy nekirontott a társadalom más-más rétegeinek, és kíméletlenül elintézte őket.
Most mintha az értelmiség általában került volna be az ellenségek közé. Eddig nem jelölték meg ilyen célzottan.
Nemrégiben a Petőfi Irodalmi Múzeum főigazgatója jelentette ki, hogy az exportra termelő íróink nem magyar írók. Mennyire érzi fontosnak, hogy reagáljunk egy-egy ehhez hasonló közéleti kijelentésre, ha kell, hangosan kiálljunk bizonyos ügyek mellett?
Az ilyen szörnyű beszédeknek megvannak a korábbi megfelelői a magyar történelemben. Ma inkább az ijesztő voltukat érzi az ember, ha a múltból idézik, akkor inkább nevetségesnek tartja. Majd ez is nevetséges lesz. Alkat kérdése, hogy valaki kiáll-e hangosan véleményt nyilvánítani. Van, aki nagyon szeret minél sűrűbben szerepelni a médiában, én nem. De néhány rendezésem, mint a ’87-es Revizor, vagy hét évvel ezelőtt A nép ellensége elég erőteljes hozzászólás volt. Remélem, A császár is az lesz. Néha nem a maga idejében, hanem húsz év múlva derül ki, hogy valami tényleg fontos volt. Visszatekintve érzem, hogy tanúja voltam lényeges dolgoknak, amik talán a gondolkodáson is alakítottak. Mindazok a hatások, amelyek a művészet révén érik az embert, bonyolultan és sokszor észrevétlenül bontakoznak ki.
Bezerédi Zoltán, Szacsvay László, Vizi Dávid, Bán János - A császár (Fotó/Forrás: Szilágyi Lenke / Katona József Színház)
Az Európai Színházi Unió elnöke volt. Mi a jelentősége egy ilyen szervezetnek? Mit profitálnak belőle a tagjai?
Három ciklus után már nem jelöltettem magam elnöknek, és a Katonát is kiléptettem az Európai Színházi Unióból, mert a kezdeti csodás, szellemileg izgalmas találkozók után minden egyre inkább a pénzről szólt. Most a Mitos21 nemzetközi színházi hálózat tagja vagyunk. A Mitost azok a színházak hozták létre, amelyek a Katonához hasonlóan kiléptek a szervezetből. Többek között az angol, a svéd, az orosz nemzeti színház, a Deutsches Theater, a Berliner Ensemble, a párizsi Odéon tartozik ebbe a körbe. A hálózat főként olyan szakemberekre épül, akik készek újragondolni a színház jelenkori társadalmi szerepét. Elméleti és gyakorlati haszna is van a Mitosnak. Megbeszéljük az aktuális szakmai kérdéseket, tapasztalatokat cserélünk, emellett a dramaturgok, a rendezők, a színészek összejövetelei, képzései a gyakorlatban is sokat jelentenek a fiatal generációk számára. Ez a szervezet sehonnan nem kap pénzt, talán ez az egyik oka az egészséges működésének. Független tud maradni.
Professzor emeritus a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. Nagy mesterétől, Nádasdy Kálmántól továbbad valamit a saját növendékeinek?
Folyamatosan. A szemléletét és a módszerét is. Az egyszerűsítés ellen dolgozott, arra ösztönzött, hogy legyenek kétségeink, árnyaltan gondolkodjunk. A kreativitás szabadságát, örömét szeretném leginkább átadni. Egy sokat ígérő színészosztályt tanítunk Fullajtár Andreával. Gondolom, az utolsót.
Szilárd elhatározása, hogy ez lesz az utolsó osztálya?
Nem én határozom el, hanem az életkorom és az egészségi állapotom.
Az interjú elkészülte után, február 26-án úgy határozott a Fővárosi Közgyűlés, hogy a Katona József Színház, az Örkény Színház, a Radnóti Színház, a Szabad Tér Színház és a Trafó kizárólagos fenntartója a főváros lesz. A konkrét finanszírozásra vonatkozó bejelentések későbbre várhatók, de jelenleg úgy tűnik, hogy a döntés biztosíthatja az említett színházak stabil működését.
hírlevél
