Mohácsi János: „Fontos lenne tudni, mit tettek a felmenőink”

Vannak olyan darabok, amelyekhez újra és újra visszanyúlsz. Az Istenítéletet, amely Arthur Miller The Crucible (A salemi boszorkányok) című drámája alapján íródott, háromszor is megrendezted, az Egy piaci napot pedig másodszor állítottad színpadra. Mi késztet arra, hogy egy már játszott művet újra megrendezz?

Több oka is van. Az egyik, hogy egyszerűen azt kéri a színház. Komáromban például zenés darabot szerettek volna. A Hegedűs a háztetőn-t javasoltam – régi mániám –, de nagyon helyesen úgy döntöttek, hogy arra még nem vállalkoznak. Rendkívül nehéz darab, és anyagilag is nagy kihívás. Ekkor merült fel az Egy piaci nap ötlete, aminek nagyon örültem. Az Istenítélet más történet. Amikor Balikó Tamás hívott rendezni Pécsre, és kiderült, hogy szeretnék műsorra tűzni A salemi boszorkányokat, azt mondtam, azt nekem kell megcsinálnom. Korábban a kaposvári társulattal már nagy sikerrel játszottuk az Isóval (Mohácsi István író, a rendező testvére – a szerk.) írt változatot. Fontos előadás volt az életemben, és jó volt több mint tíz évvel később újra foglalkozni vele. Egyébként ekkor fordult elő először, hogy másodszor is megrendeztem ugyanazt a darabot. Persze van egy gyakorlati ok is.

Így nem hozok egy társulatot olyan helyzetbe, hogy minden egyszerre legyen új és ismeretlen, nekem pedig van mire támaszkodnom a próbafolyamat során. De a legfontosabb mégis az, amire te is utaltál. Ha létrejön egy igazán jól sikerült előadás – szerintem ilyen az Egy piaci nap is –, abban rengeteg ember munkája sűrűsödik össze. Benne van Závada Pál tehetsége, a mi munkánk, Kovács Marci zenéje és a társulat alkotóereje. Olyan erős alapanyag születik, amelyet kár lenne csak egyetlen helyen megmutatni. Fontosnak tartom, hogy időről időre máshol is találkozhasson vele a közönség.

Urbán Balázs a Magyar Színházak 38. Kisvárdai Fesztiválján látta a komáromi előadást, és kritikájában azt írta, hogy ez nem a Radnóti Színház előadásának repríze, hanem egy teljesen újraértelmezett, abszolút érvényes alkotás.

Örülök, hogy így látja. Egyébként már a legelején megbeszéltük Kovács Marcival, hogy zeneileg egészen új dolgot fogunk csinálni. Míg a Radnótiban csak a zenészek játszottak, a színészek inkább passzív résztvevői voltak ezeknek a részeknek, addig Komáromban mindenki végig énekel. Így a zene sokkal hangsúlyosabb dramaturgiai szerepet kapott, és a színészi játék szerves részévé vált. Szinte operai hatásokat kértem Marcitól. Szerintem ez fantasztikusan sikerült. Nagyon szépek lettek azok a nagy kórusok, amiket írt, és nagyon pontosan épülnek be az előadás egészébe.

Mohácsi János (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Városmajori Szabadtéri Színpad)

Először dolgoztál a komáromi társulattal. Milyen volt a közös munka? Mennyire találtatok egymásra a próbafolyamat során, hiszen számodra mindig fontos a közös gondolkodás és az együtt alkotás?

A komáromi színház tulajdonképpen olyan, mint bármelyik vidéki színház – és ezt most nem a szó pejoratív, hanem földrajzi értelmében mondom. Egy nagyon jó helyen lévő, rendkívül összeszokott, egymásért dolgozó csapat.

Kellett is, mert viszonylag rövid idő állt rendelkezésünkre, de sikerült megcsinálni azt, amit elterveztünk. Többen azt mondták, szerintük erősebb lett, mint a radnótis előadás. Én ezt nem tudom, és nem is akarom megítélni. Az egyik már egy öt-hat éves előadás, a másik pedig egy friss élmény, tehát ez már önmagában előnyt élvez. Én nagyon jól éreztem magam velük, és azt hiszem, ők is szerették ezt a közös munkát.

A komáromi színház adottságai nyilván mások, mint a Radnótié. Mennyiben kellett ehhez igazítani a díszletet és a jelmezeket?

A komáromi színpad egészen más: nagy tér, szinte akkora, mint a Vígszínházé, ugyanakkor a nézőtér viszonylag kicsi, alig több, mint háromszáz férőhelyes. Leginkább egy nagy stúdiószínpadhoz tudnám hasonlítani. Ehhez kellett alkalmazkodnunk. Egyrészt közelebb jöttünk a nézőkhöz, másrészt a teret széltében jobban meg kellett tölteni. Emiatt Zsoltnak (Khell Zsolt, a díszlettervező – a szerk.) át kellett alakítania az eredeti alaprajzot. A Radnótiban a játékteret körülölelték azok a rekvizitumok, acélszalagok, láncok és deszkák, amelyekből felépült a világ. Komáromban ugyanezt a hangulatot egy másfajta térszervezéssel kellett megteremteni. A Radnótiban fontos elem volt a padlóra került zajcsillapító burkolat is. Ezt itt anyagi okokból nem tudtuk megcsinálni, de kiderült, hogy nem is annyira meghatározó, ellentétben azzal, amit látunk. A jelmezeknél viszont kifejezetten kértem Krisztát (Remete Krisztina, a jelmeztervező – a szerk.), hogy változtasson. A Radnótiban inkább egyfajta válogatásjellege volt az öltözékeknek, itt viszont azt szerettem volna, hogy valódi, egységes egészet alkossanak. Ezért készültek például a női ruhák csipketerítőkből, monogramos lepedőkből és más régi textíliákból, a férfiak jelmezeit pedig ehhez igazította. Szerintem ez nagyon jót tett az előadásnak és a látványnak is. Nem olyan hatást kelt, mintha ócskapiacról összeválogatott ruhákat látnánk, hanem valóban karakteres, önálló jelmezvilág jött létre.

Jelenet a komáromi Egy piaci napból (Fotó/Forrás: Dömötör Ede / Komáromi Jókai Színház)

Hogyan fogadta az ottani közönség?

Mámoros volt. A határ túloldalán valahogy mások a színházi szokások, mint itthon. Ha valami tetszik a nézőknek, gátlás nélkül felállnak és tapsolnak. Most is elérzékenyülök, ha arra gondolok, milyen állótapsokat kaptunk. Csodálatos volt. Nagyon szerették, lehengerlő hatása volt. Ki tudja, talán a Városmajorban is így lesz.

A Városmajori Szabadtéri Színpad egészen más adottságú tér, mint egy kőszínház. Mennyire kell ehhez alkalmazkodnia az előadásnak? Meg tud maradni ebben a környezetben az a finom, intim játék, ami ennek a produkciónak az egyik legnagyobb erőssége?

A Városmajor mérete és arányai természetesen meghatározóak. Szerencsére nagyon jó hangrendszert építettek ki, ami segíti, hogy a szabadtéren is jól hallható legyen a szöveg. Általában mikroportokat használnak, én viszont ezt nem igazán szeretem, mert ilyenkor olyan, mintha minden szereplő hangja ugyanabból a pontból szólna. Ez nagyon zavaró tud lenni, főleg a hátsó sorokban. Inkább a térmikrofonok használatát preferálom. De tulajdonképpen ott, a helyszínen kell majd igazítani, finomítani az előadást a helyi adottságoknak megfelelően. Lesz egy beállópróbánk, aztán elgurítjuk az előadást.

Az előadás kapcsán Závada Pál neve megkerülhetetlen. Hogyan dolgoztatok együtt? Teljesen rátok bízta az adaptáció elkészítését, vagy részt vett a színpadi változat elkészítésében?

Pali ilyen szempontból is iszonyatosan jófej szerző.

Ettől én annyira meghatódtam, hogy azt válaszoltam: csak akkor, ha végig ott ül a próbákon. És valóban, a Radnóti Színházban készült ősbemutató próbáinak kilencven százalékán jelen volt. Vétójogot kapott, és volt olyan ötlet, amire azt mondta, hogy ezt inkább ne, de olyan is előfordult, hogy húzta a száját, ezért megkérdeztem a társulatot, ők melyik megoldást érzik jobbnak, és végül maradt az, amit mi szerettünk volna. Nem kellett sokat győzködni. Egészen különleges alkotói állapot volt.

Mohácsi János a Városmajori Szabadtéri Színpad sajtóeseményén (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Városmajori Szabadtéri Színpad)

Miközben számos dráma egy ember, egy család vagy egy kisebb csoport történetét dolgozza fel, te mégis rendre olyan műveket választasz, amelyekben egy közösség sorsa, lét- és erkölcsi kérdései, konfliktusai és döntései vannak a fókuszban. Miért?

Megkérdezném a pszichológusomat, ha lenne. (mosolyog) Őszintén? Fogalmam sincs. De valóban, biztos, hogy soha nem fogok O’Neill-t rendezni. Egyszerűen azért, mert amivel ő foglalkozik, az egy nagyon zárt világ. Engem sokkal inkább a drámák gyökere érdekel. Az Antigonét például nevezhetjük családi tragédiának, de igazán mégsem csak az. Benne van egy egész társadalom, egy egész közösség dilemmája. Noha még nem rendeztem, de előbb-utóbb biztosan belefutok egy görög drámába.

Ennek van ízlésbeli oka is, de talán meggyőződésbeli is. Lukács György írja A modern dráma fejlődésének története címűművében, hogy a színház egyszerre több száz emberhez szól, ezért olyan problémákat kell felvetnie, amelyek ezt a több száz embert is foglalkoztatják. Valahogy én is így gondolom. De igazad van abban is, hogy a kisebb, személyesebb történetek is nagyon érdekesek tudnak lenni.

Az Istenítélet, a Csak egy szög, a Számodra hely és az Egy piaci nap is olyan történet, amelyben egy közösségnek kell szembenéznie saját előítéleteivel, döntéseivel és felelősségével. Miért érzed fontosnak, hogy ezekhez a témákhoz nyúlj?

Ezek a kérdések szerintem alapvetően meghatározzák a mai magyar társadalmat. Tetszik vagy sem, a cigányság helyzete a rendszerváltás óta az egyik legsúlyosabb, máig megoldatlan társadalmi probléma. Sőt, sok tekintetben még mélyebb nyomorba taszítottuk ezeket az embereket. Ez pedig szerintem az egész társadalmat mérgezi. A Csak egy szög is ebből a gondolatból született. Amikor a Tom Paine-t csináltuk (a bemutató 1996-ban volt – a szerk.), a sógorom azt mondta: „Janó, egyszer a cigányságról kellene darabot írni. Őket mindenki feldobta, de senki sem kapta el.” Ez a mondat annyira megmaradt bennem, hogy hét évvel később ezért vágtunk bele a Csak egy szögbe. Ugyanilyen fájdalmas számomra a magyarországi zsidóság ügye. Több mint nyolcvan éve annak, hogy a hazai zsidóság jelentős része a holokauszt áldozata lett. Az ezzel való szembenézés olyan kulturális és emberi hiány, ami – anélkül, hogy észrevennénk – meghatározza az életünket. Sőt, nemcsak a miénket, hanem még az unokáinkét is. Egyszerűen

Ha hozzászámítjuk a háború egyéb áldozatait is, akkor több mint egymillió emberről beszélünk. Mérhetetlen felelősség terheli ezért a társadalmat, és ezt máig nem tisztáztuk. Elég csak ránézni a Szabadság téri emlékműre: számomra az azt jelzi, hogy nemcsak nem történt meg a szembenézés, hanem sokszor még mindig erős a szándék a felelősség eltagadására. Ettől bennem felmegy a pumpa. A Számodra hely is valami hasonló okból íródott. Úgy gondoltuk, hogy nem lehet úgy beszélni Kamenyec-Podolszkról, hogy az egyszerűen egy idegenrendészeti intézkedés volt. (A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója, Szakály Sándor 2014 januárjában a magyar holokauszt első tömeggyilkosságát, az 1941-es kamenyec-podolszkiji deportálást „idegenrendészeti eljárásnak” titulálta – a szerk.).

Mohácsi János (Fotó/Forrás: Gordon Eszter / Városmajori Szabadtéri Színpad)

A holokausztról nagyon sok feldolgozás született világszerte és itthon is, de a magyarországi zsidóság háború utáni története, a hazatérők fogadtatása, az itthon maradottak felelőssége kevésbé része a közös emlékezetnek. Nekem Török Ferenc 1945 című filmje volt az egyik emlékezetes alkotás, amely ezt a fájdalmas kérdést a maga összetettségében mutatta meg.

Furcsa módon azt mondjuk, hogy feltáratlan, pedig valójában nem az. Bibó István már 1948-ban megírta a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című könyvében, abban benne vannak a háború utáni pogromok is. Én ezt egyetemista koromban olvastam, de akkor leginkább a leírt események borzalma maradt meg bennem. Az, hogy mindez mit jelent a mai magyar társadalom számára, csak később tudatosodott bennem. Závada Pál nagy érdeme, hogy mindezt előásta a dokumentumokból, és személyes emberi sorsokon keresztül átélhetővé tette. Voltak persze más kísérletek is – ahogy te is említetted, Török Ferenc 1945 című filmje is ilyen –, de ez a múlt még mindig nincs úgy jelen a köztudatban, mint például Németországban a II. világháború öröksége. Ott sokkal erősebben él az emberekben az – ha nem is személyesen, de a családjukon keresztül –, hogy felelősségük volt mindabban, ami történt. Nálunk ez a fajta szembenézés kevésbé történt meg. Pedig

milyen döntéseket hoztak, hogyan viselkedtek ezekben a történelmi helyzetekben. Jó lenne ismerni a saját családunk múltját is. Az ügynökakták megnyitásával most mindenkinek lehetősége nyílik majd, hogy szembenézzen ezzel: megtudhatja, mit tettek a szülei vagy a nagyszülei a pártállam idején.

Online beszélgetünk, mert azt mondtad, éppen nagyon dolgozol valamin. Elárulod, mi az?

Markó Róbert és Kocsis Pál kért fel, hogy a veszprémi Hangvillában rendezzek egy előadást. A Kabóca Bábszínház és a Mendelssohn Kamarazenekar együttműködésében készül az 56 / 26, avagy a vak csillag című produkció. Az 1956-os forradalomról szól, és vegyes technikájú előadás lesz: bábokkal, színészekkel és kamarazenekarral.

Kovács Marcival ezúttal is együtt dolgoztok?

Természetesen. A zenei munkát most is ő jegyzi. A Mendelssohn Kamarazenekar mellett a többi zenészt Marci hívta. Ott lesz Szabó Zoltán klarinétművész és Móser Ádám harmonikás. Ádámot egyébként vittük magunkkal Komáromba is. Fantasztikusan dolgozott a Radnótiban, mindig nagyon jó hatással van mindenkire a környezetében. Csodálatos zenész és csodálatos ember.

Fejléckép: Mohácsi János (fotó/forrás: Gordon Eszter / Városmajori Szabadtéri Színpad)