„Mosolygó, fenséges oroszlán” – Mácsai Pál kapja a Színházi Kritikusok Céhének különdíját

Stuber Andrea laudációja Mácsai Pál különdíjához

Az Örkény Színház megalapítása és húszéves sikertörténete egészen biztosan nagyon sok ember érdeme. Számosan járultak hozzá a munkájukkal, ötleteikkel, energiájukkal, elszántságukkal, jókedvükkel, közösségvágyukkal, szakmai tapasztalatukkal, kollegialitásukkal.

Mácsai Pál eleve jól kezdte. Miután egy híres Kerényi-osztályban színészként végzett az akkor még főiskolának nevezett intézményben, szépen alakult a pályakezdése. Komoly szerepeket kapott, elismerő fogadtatást, lelkes rajongótábort, és mindezt a helyén kezelte. Tudta, mit akar és mit nem. Megválogatta a vállalásait. Nemzeti színházi évei alatt rendeződiplomát szerzett, majd elszerződött a Madách Színházba. Amikor a már kommercializálódott Madáchban Kerényi Imre átadta neki a Madách Kamarát, akkor kicsit talán aggodalmasan drukkoltunk. Mi itt a cél? Miért jó ez a nagyszínház igazgatójának? Mennyire lesz Mácsainak szabad keze és módja másfajta színházat csinálni? Aztán elkötelezett színészeivel hamar eloszlatta az esetleges kételyeket, és 2004 óta Örkény István Színház néven viszi a főváros egyik fontos művészszínházát.

Voltak korszakaik, különböző, rendszeresen rendezőkhöz kicsit köthető érák – Bagossy Lászlótótól Mohácsi Jánoson át Gáspár Ildikóig, Bodó Viktorig, Polgár Csabáig –, és elejétől fogva a sokszínű igényesség, a művészi ambíció szolgált vezérfonalul. Az én családomnak van egy széke az Örkényben. Már a Madách Kamarában is volt, de azért ezt a mostanit minőségi cserének tekintettük.

Mácsai Pál (Fotó/Forrás: Éder Vera / Színházi Kritikusok Céhe)

Mácsai Pál igazgatóként megfontoltnak, visszafogottnak és önmérséklőnek bizonyult. Tudta, mikor az a jó, ha ő játssza el a szerepet – mondjuk A hattyú Jácintját, vagy Pandulphót a János királyban, vagy a nála intellektuálisabbnak és idealistábbnak senki által meg nem formálhatott Bernhardit professzort. A csalafintán kicsit rá szabott Solness építőmesterről nem is beszélve. Rendezőként sem igen favorizálta magát a műsortervben. Viszont csodálatos sikerre vitte „tantestületi” truppjával a magyar versek két, színpadi antológiáját, az Anyám tyúkja I-II-t. Mácsai Pál talán el is döntötte, hogy nem ő rendezi a legkiemelkedőbb produkciókat a Madách téren. A sokra hivatott színészeit rendezte, akikre darabokat hozott ki és előadásokat épített. Mint Hámori Gabira Az üvegcipőt, Gálffi Lászlóra Az ügynök halálát, vagy Csuja Imrére a Tótékot, a IV. Henriket. Csuja Imre – az egykori évfolyamtárs – ez alatt a húsz év alatt lett nagy színész, sőt nagy bölény. Mácsai Pál megbecsülte, legfelső polcra helyezte Végvári Tamást, Pogány Juditot, Gálffi Lászlót, Békés Italát. Miközben az érkező fiatalokat is építette és beépítette a társulatba.

Amennyire ezt nézőként, olvasóként, rokonszenvező szemlélőként megállapíthattuk, Mácsai Pál igazgató igyekezett kerülni a gyávaságot.

Fényes szakmai eredménnyel, bölcsen és elegánsan csinálta végig bő két évtizedre nyúló vezetői ciklusát. Befejezésül pedig felelős és megnyugtató módon gondoskodott az utódlásról.

Ha nyelvet kellene társítani Mácsai Pálhoz, akkor az a francia. Ha várost, akkor talán Róma, de mindenképpen valami olasz. Esetleg dán, ámbár lehet, hogy mégis több benne a római. Ha korszakot: reneszánsz. Ha növényt, perzsa varázsfa. Ha nagyvadat, akkor ő az a szinte mosolygó, fenséges oroszlán, amelyik bejön a gangról az édesapja festményén.