Mióta egyszer POSZT-válogató voltam, minden évben megcsinálom a magam válogatását. Természetesen a hivatalos válogatás eredményének közzététele előtt. De persze korábban is megvolt a véleményem a mindenkori programról. És a véleményem sohasem egyezett a válogatáséval, akkor sem, amikor egy személy válogatott, és akkor sem, amikor különféle elvek alapján összehozott bizottság tette ezt. De többnyire úgy találtam, hogy
eljutott a POSZT-ra az a három-négy produkció, amelyet az adott időszakban a legfontosabbnak, legérdekesebbnek, legizgalmasabbnak, egyáltalán valamilyen meggondolásból legnek véltem.
És persze minden évben akadt három-négy olyan előadás is a válogatásban, amellyel végképp nem tudtam egyetérteni. A többi hat-nyolcról meg úgy gondoltam, nem baj, hogy ott van, de ugyanennyi joggal másik hat-nyolc is ott lehetne.
POSZT
Kirívó hiányra, amikor nem került a pécsi versenyprogramba olyan előadás, amelynek minősége, érdekessége, társadalmi fontossága okán feltétlen ott lett volna a helye, igazából egyre emlékszem, talán éppen azért is, mert pont akkor esett meg, amikor magam is benne voltam a válogató csapatban. Nem tudtam elérni, hogy Pintér Béla Kaiser TV Ungarnját beválogassuk. Gondolom, válogató társaim éppen politikai izgalmassága okán utasították el, valahányszor előhozakodtam vele.
Thuróczy Szabolcs, Pintér Béla, Stefanovics Angéla - Kaisers TV, Ungarn - Pintér Béla és Társulata (Fotó/Forrás: Koncz Zsuzsa)
Viszont bekerült a versenyprogramba olyan előadás (Értelem és érzelem), amelyet témája, színházának akkori állapota és rendezőjének professzionális érdektelensége okán annyira esélytelennek gondoltam, hogy meg sem néztem. Szerettem volna persze, ám amikor játszották, mindig akadt fontosabbnak látszó nézni valóm. Ez hiba volt, mert így meg sem próbálhattam érvelni ellene. Más kérdés, hogy aligha jutottam volna többre, mint amikor a Kaiser TV Ungarnt igyekeztem protezsálni.
Árokbetemetés
Azóta, a 2011-12-es évad óta különféle válogatási megoldásokkal próbálkozott a POSZT mindenkori vezérkara. Ezek a próbálkozások főképp arra irányultak, hogy valamilyen módon egyességre jusson a két színházi szervezet, a Magyar Színházi Társaság és a Magyar Teátrumi Társaság. Ilyen egyesség következménye a két válogató jelölése. Ismeretes az eredmény, amikor fele-fele alapon külön-külön választottak. Volt, akit ez zavart. Én úgy gondoltam, hogy híven tükrözte a fennálló helyzetet,
Pécsi Nemzeti Színház (Fotó/Forrás: Várhegyi András)
Tisztességesebb, mint elleplezni, kompromisszumnak mondani azt, ami nem az. A mostani két válogató viszont meg tudott egyezni mindkettőjük számára vállalható kompromisszumban. Betudhatjuk ezt személyes tulajdonságaiknak is, de egyességük aligha független a korábbi feszültségek enyhülésétől sem. Ezt az enyhülést már az is jelzi, hogy egyik fél sem legharciasabb képviselőit küldte erre a feladatra.
Az országos találkozót körülvevő színházpolitikai helyzetnél természetesen fontosabb maga a színházi helyzet, a művészi törekvések, a színvonal állapota, és az, hogy ezt, ennek a problémáit mennyiben fejezi ki a válogatás. Egyáltalán kifejezheti-e?
A csúcsok szemléje inkább elvonja a figyelmet a napi tömegtermelésről. Bár éppen a mostani válogatók A chicagói hercegnő operettszínházi előadásával nyitottak a szórakoztatóipari színház felé. És alighanem rátaláltak e műfaj legszínvonalasabb darabjára a közelmúltból.
A chicagói hercegnő a Budapesti Operettszínházban
Egyéb választásaikkal kapcsolatosan azonban akadnak kifogásaim. Ezek egy része talán szőrszálhasogatásnak tűnhet föl. A falu rossza szombathelyi előadásával szemben például nem hallgathatom el, hogy remake-nek tartom, ráadásul a kaposvári eredetijét sem éreztem a Mohácsi-testvérek legerősebb alkotásaihoz mérhetőnek. Ifj. Vidnyánszky Attila gyulai III.Richárdját a Nemzeti Színházban viszontlátva sem találtam többnek az ifjonti nekivadulás szokványos demonstrációjánál, Ivan Viripajev Részegekjét, ugyancsak a Nemzetiben Viktor Rizsakov rendezésében közepesen érdektelen szenvelgésnek láttam, Michal Dočekal vígszínházi Bűn és bűnhődésében is csak kevéssé tartalmas posztmodern zűrzavart észleltem. Wajdi Mouawad Futótüzét a Radnótiban, Alföldi Róbert rendezésében pedig a darab temesvári előadásához képest erős csalódással néztem.
Eszenyi Enikő, Trill Zsolt, Hegedűs D. Géza - III. Richárd (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)
A beválogatott produkciókkal szembeni ellenérzéseimen túl,
Nagyon fontos előadásnak véltem a Galilei életét a Nemzetiben, Zsótér Sándor rendezésében, a szabadkai Édes Annát, Czajlik József rendezésében, a K2-től az Át az ingoványont a Jurányiban, Jeles András Árvákját és Nóra-rendezését a Stúdió K-ban, Urbán András Magyarját a szabadkai Kosztolányi Színházban, ugyancsak Szabadkáról a Bolondok táncát, Sebestyén Aba, Újvidékről a Guppit, Hernyák György, Miskolcról a Bakkhánsnőket, Szőcs Artúr rendezésében.
Bakkhánsnők (Fotó/Forrás: Éder Vera / Miskolci Nemzeti Színház)
Az idei legek
Végül pedig azok, amelyekkel egyet tudtam érteni a válogatókkal: A Kivilágos kivirradtig Rusznyák Gábor rendezésében szerintem minden szempontból az elmúlt évad legfontosabb előadása, a Katonában Székely Kriszta Nóra-változata (Karácsony Helmeréknél cím alatt) és Kecskeméten Csehov Platonovja Szász János verziójában Apátlanul címmel szerintem is az évad legjobbjai közé tartozik.
Szóval a három, ami ellen nincs kifogásom, most is megvan.
hírlevél
