Szabó Eszter Ágnes képzőművész falvédőin például egy kecskepásztor találkozik egy űrhajóssal, vagy a művész nagymamája David Bowie-val. Az előadás díszletének meghatározó elemein, a Sántha Borcsa által tervezett tologatható, kinagyított falvédőképeken nincs semmi meglepő. Mindig azt látjuk, amit az adott jelenetben, vagyis az előadás képregényhez hasonlatos kivonatát. Ez az ötletes és hangulatos díszlet azonban egyúttal két kérdést is felvet.

Az egyik a szerkezet. Rideg Sándor regényét ezúttal Bereményi Géza alkalmazta színpadra, a dramaturg Tucsni András volt. A keretbe foglalt előadás elején egy kis játékvonat fut át a színpad fölött, a végén pedig ugyanez a vonat tolat vissza, jelezve egyrészt konkrétan a főhős érkezését és távozását, másrészt azt is, hogy a múltba, saját gyermekkorába visszanéző Bendegúz emlékeit láthattuk, amelyeket - ezt már szóban teszi hozzá - egy könyvben írt meg. Ezek az emlékek egymás után sorjázó jelenetekben ábrázoltatnak. Bár vannak epizódok, amelyeknek a sorrendje nem lenne felcserélhető, másoké azonban igen, és ez is jelzi, hogy az előadásnak nem lesz határozott íve, a szereplők nem változnak, a történet megmarad anekdotikus falusi életképek sorozatának. Ezt a benyomást erősíti, hogy a jelenetek elején a fiú felénk fordulva mindig mond egy kis bevezetőt, majd a falvédő előtt megelevenedik az adott epizód.

A másik - az előbbitől nem független - kérdés, hogy mi köt ma minket ahhoz a világhoz, ahhoz az archaikus faluképhez, amelyet a színpadon látunk? Kell-e egyáltalán, hogy kössön valami, vagy egyszerűen csak fogjuk fel mesének és nevessünk rajta? Az előadást ezúttal a Városmajori Szabadtéri Színpadon játszotta a társulat, és a közönség reakcióiból úgy tűnt, az utóbbi állásponton voltak: ha már az eső kopog a fejünk feletti sátortetőn, tovább rontva a nézőtér amúgy sem kiváló akusztikáját, legalább a nyáresti szórakozás másik kelléke, a nevettető-szórakoztató előadás meglegyen. De ez az előadás a székesfehérvári színház éves repertoárjából került ide, Bagó Bertalan rendezte, új átirat is készült hozzá - mindebből következhetne az is, hogy az alkotók többet, mást is láttak az irodalmi alapanyagban. Ennek azonban nem látszik nyoma a színpadon. Nem újramesélik Bendegúz történetét, hanem megmaradnak az eredeti falvédős mesénél.

Ezt azonban jó ötletekkel és ízléssel teszik. A korábban emlegetett képregényszerűség eltartott, néha már-már parodisztikus játékmóddal párosul, és ez a távolságtartás, ha tartalmilag nem is ad hozzá új jelentéseket, formailag jelzi, hogy a mából nézünk rá erre a világra. Remekül illeszkedik az előadáshoz a zene (Dobri Dániel munkája) és a zenészek (Dobri Dániel, Cserta Gábor és Szabó György) folyamatos jelenléte a színpadon, akik tényleg a játék részévé tudnak válni, ahogy a játék is többször zenévé válik, amikor például a köpülés hangjait vagy a kanálkocogást belekomponálják a színészek a muzsikába. Szépen kidolgozott az előadás mozgásvilága. Sokszor ez is a paródia, a karikatúra felé hajlik, de szerencsésen elkerüli a túlzásokat, és a látvány hozzáadódik a zenéhez.  

Mindehhez persze mértéket tartó és a távolságtartást érző színészek kellenek és vannak is az előadásban. Gáspár Sándor örökké éhes, no és gyakran mérges, alapvetően mégis jólelkű bakterének jól kidolgozott gesztusrendszerébe a bajusz játékba vonása éppen úgy beletartozik, mint az a sajátos hangszín, ahogy ételt követelve az anyósa után ordibál: "Mamaaaa!" - ez egészen biztosan megmarad a néző fülében. Az inkriminált anyós szerepében Kubik Anna bújik hézagtalanul az irigy-kíváncsi, de itt gonosznak azért nem mondható vén csoroszlya szerepébe, külön mozgásvilágot és sok humort építve a karakterbe. Bendegúzt ezen az estén a többes szereposztásból Sasvári Levente játszotta, magabiztosan és karakán természetességgel. A többi karakter elnagyoltabb, így változó az is, hogy a formátlan körvonalakat hogyan töltik ki a színészek. Kricsár Kamillnak piócadoktorként van egy jó jelenete, amivel élni is tud. Sághy Tamás Patásáról nehéz eldönteni, hogy milyen ember valójában, Závodszky Noémi Csámpás Rozija pedig a vérbő menyecske és a szolidabb leányzó között ingadozik. Derzsi János viszont a puszta jelenlétével sorsot tud adni Konc bácsinak. 

Az utolsó, részeg mulatozásba torkolló lakodalmi jelenetet, a felnőttek fényben és sötétben elszabaduló tobzódását Bendegúz félrehúzódva, kívülről nézi végig. Ez már a megfigyelő, az író pozíciója, aki majd - a mozdonyhoz hasonlóan - visszatolat a múltba, a megírással értelmet adva mindannak, ami vele történt. És itt azért felsejlik egy lehetséges, kevésbé nyári és kevésbé szórakoztató olvasat lehetősége is. Ezen a zuhogós nyári estén azonban az előadás végére elállt az eső, és mi száraz lábbal megúsztuk.