Nádasdy Ádám posztumusz életműdíjat kap a Színházi Kritikusok Céhétől

Pikli Natália laudációja Nádasdy Ádám posztumusz életműdíjához

Nádasdy Ádám nevét ma mindenki ismeri, aki bármilyen módon kapcsolatban áll a magyar színházzal. Szinte elviselhetetlenül szomorú, hogy ezt az elismerést (a Színikritikusok Életműdíját) már nem adhatjuk át neki személyesen, hiszen március vége óta nincs velünk. Elviselhetővé az teszi a hiányát, hogy igazából nem ment el: itt van, velünk maradt és marad. Nemsokára megjelenik új fordítása George Bernard Shaw Pygmalionjából, meg fog majd jelenni valamikor a legfrissebb Shakespeare-fordítása is, a Windsori víg nők, amit a Vígszínház felkérésére készített el tavaly.

De akárcsak a dán királyfinak, nekünk sincs szükségünk ilyen figyelmeztetésre: professzionális színházak, amatőr és diáktársulatok először mindig „a Nádasdyt” keresik, ha Shakespeare-hez nyúlnak. A színház brutális a szöveggel, de csak azzal a szöveggel tud brutális lenni, amely létezik és hat. Amikor a Kertész utcai Shaxpeare-mosóban felhangzik a Prológusban a „szöveghűség nulla, Nádasdy, sorry” Závada Pétertől, az is csak azt jelzi, hogy apánkat és mesterünket nem lehet megkerülni – használni kell, amit tőle tanultunk, csak utána lehet tovább lépni.

Nádasdy Ádám színházi karrierje is ezt példázza. Akárcsak Oidipusz, megpróbált menekülni a sorsa elől, hiszen Nádasdy Kálmán operarendező, színházigazgató és Birkás Lilian operaénekes gyermekeként természetes lett volna számára valamilyen színházi karrier. De az ettől lehető legtávolabb eső foglalkozást választotta: nyelvtanár és nyelvész lett, tudós tanárember. Csakhogy a fátum cseles, és a kilencvenes években a magyar színház elkapta a menekülő fiú grabancát, aztán nem is eresztette soha többé. Nádasdy Ádám a Katona József Színház felkérésére lefordította a Szentivánéji álmot az 1994-es decemberi bemutatóra, majd a szöveg meg is jelent egy kis könyvecskében 1995-ben.

Tudósi és kritikusi körökben igazi skandalum volt az eset, mint ezt a Színház folyóiratban akkortájt megjelent írások is tanúsítják: „Hogy meri valaki ’lecserélni’ az Arany-fordítást? És épp a Katonában?” Ádám elegánsan állta a vihart, mindig kész volt a vitára, némi szemtelen mosoly kíséretében érvelt, hümmögött, ingatta a fejét – és fordított tovább.

Tizennégy Shakespeare-drámából készített színpadon remekül használható szöveget, ami a színészek „szájára van írva”, de ami ennél is fontosabb: kortárssá tette nekünk a több mint négyszáz éves költői-drámai nyelvet úgy, hogy közben pontos maradt az eredeti szöveg lényegéhez. Nem adaptált, hanem a szó legnemesebb értelmében fordított: minden rétegében, fő- és mellékjelentésében, kulturális regiszterében értette a kora újkori angol szavakat, de amikor magyar szöveggé változtatta, nemcsak az angol jambust alakítgatta a magyar fülhöz, hanem mindent, amire szükség volt ahhoz, hogy a mai színházi közönség kortárs drámaként tudja élvezni a Shakespeare-előadásokat. Fontos elve volt, hogy a színházi hatás maradjon meg: ha Mercutio a korabeli szleng alapján naspolyákról és körtékről beszél a szex kapcsán, nem baj, ha „szétnyílt barack” és „sárgarépa” van helyette: itt nem a szó a fontos, hanem a hatás. És hogy a közönség nevessen a sikamlós poénon. Nádasdy képes volt arra a varázslatra, ami keveseknek sikerül: az ő tolla alatt nemcsak magyar, de kortárs magyar drámaíróvá vált Shakespeare. Ahogy a szamárfejű Tompor Mikinek kiáltják társai: „thou art translated”, azaz Nádasdy Ádám kezében „át lett alakítva” a klasszikus dráma valami tündéri, tudósi és költői varázslat által.

Nemcsak Shakespeare, de George Bernard Shaw is sokat köszönhet a „Nádasdy-átalakításnak”. Több drámáját újrafordította, sőt, Katona József Bánk bánja, Vörösmarty Csongor és Tündéje, Madáchtól Az ember tragédiája is megjelent Nádasdy-átírással, jegyzetekkel, hogy a színház tanuljon belőle – aztán használja kénye-kedvére. Sokszor mondta Ádám egy-egy előadás után, hogy „ha ezt, akkor így”, azaz nem bántódott meg attól, hogy az élő színházi produkció szétszedte, vagy kifacsarta a fordítását. Bár azt is nagyon tudta értékelni, ha megmaradtak a sorai, amin oly sokat és olyan precízen dolgozott. Emlékszem arra a büszke kis mosolyra, amit egy diákszínpadi Vízkereszt-előadás után láttam rajta: „Minden sort megtartottak. Bravó, ez nagyon tetszett.” Zsámbéki Gábor utolsó Shakespeare-rendezése a Katonában is méltó, szép példája volt annak, hogy a Lear király Nádasdy-fordításában milyen csodálatos szószínházat tud teremteni.

Ha kedve lett volna, talán rendező is válhatott volna belőle. A 2010-es években lakásán szervezte meg akkori Shakespeare-fordításai „olvasópróbáit”. A meghívott ifjabb és idősebb Shakespeare-tudósokat, hallgatókat ugyan arra kérte, hogy szedjék szét a szöveget, mondjanak minden kritikát, ami eszükbe jut, de az esték igazából nem erről szóltak. Nádasdy Ádám – egyszerre Prosperóként és csintalan mosolyú Arielként – gondosan megkoreografálta ezeket a hosszú estéket. Nemcsak szerepeket osztott ki, de titokban eljátszotta a rendezőt, a szerényen háttérbe bújó főszereplőt és a gondos házigazdát, miközben mindannyian ámultan tanultunk tőle. Szép játék volt, életre szóló.

A mai magyar színház és főként a 21. századi magyar Shakespeare-élmény nem lenne ugyanaz Nádasdy Ádám nélkül. Hatása sokáig velünk lesz, még akkor is, amikor – ahogy sokszor hangsúlyozta – ötvenévente újrafordítják majd azokat a klasszikus drámákat, amelyeket mi „nádasdyul” tanultunk meg szeretni a színházban.

Itt van velünk.