Mitől marad a Jentl ennyi éven át élő, friss és a közönség számára izgalmas? Mi a varázsa?

Ez egy mélyen emberi, csodálatos történet a szerelemről, a reményről és a bátor önfelvállalásról. Arról, hogy merjünk szembe menni a hagyományokkal és megküzdeni azért, amit szeretnénk elérni. Ehhez társul Michel Legrand gyönyörű zenéje, ami felemel és még tovább erősíti a történet által kiváltott érzelmeket. Könyörtelen, fájdalmas az a magány, amelyben Jentl él, miután szakít a társadalom törvényeivel. Az előadás végén mégis megszületik egyfajta megtisztulás. Ez a katarzis az, ami miatt a közönség jön velem, és ami miatt én is újra és újra megszületek az előadást játszva.

Hogyan született meg a gondolat, hogy ebben a különleges adaptációban a teljes történetet egyetlen színésznő játssza el?

Ez a férjem, Miklós Tibor ötlete volt. Ő vetette fel – praktikus okokból is, de sokkal inkább művészi kíváncsiságból –, hogy mi lenne, ha ebben a zenés monodrámában én játszanám el az összes szerepet. Így Jentl maga válhatna a saját történetének narrátorává. Az eredeti Singer-novellát is továbbgondolta: mivel ott a történet – ahogy a filmben is – egy bizonyos ponton véget ér,

Az előadás úgy kezdődik, hogy már Amerikában élve a magányos Jentl elhatározza, hogy végre elmondja az őt egész életében gyötrő titkot, amitől soha nem volt módja megszabadulni. Az elmúlás közeledtével megjön a bátorsága ahhoz, hogy felvállalja a múltat és önmagát. Márpedig kimondani az igazságot egyszerre megrendítő és felszabadító. Ebből az érzésből születik meg az előadás lelke.

Nagy Anikó a Jentl című előadásban (Fotó/Forrás: Benczúr Ház Rendezvényközpont)

Az évtizedek során hogyan változott meg a személyes viszonya a darabhoz?

Nagyon sok év telt el az első előadás óta, és ezalatt velem is sok minden történt.

A férjem 2013-as elvesztése után négy évre volt szükségem, mire mertem folytatni. Aztán egyszer csak fölvállaltam azt, hogy nincs segítségem, teljesen magamra vagyok hagyva. Rájöttem, hogy nekem már semmi más nem kell, csak egyetlen szék, amelyre leülök, és elmesélem a történetet. És elképesztő módon működött. Kilencven percet vagyok egyedül a színpadon, nyolc dallal, szünet nélkül, a közönség pedig jön velem, együtt lélegzünk.

Amikor megtudtam, hogy ismét lesz előadás, eufórikus lettem, mert azt éreztem: túl a hetvenen jó formában vagyok, technikailag, hangilag, lelkileg is készen állok. Addig van értelme az életemnek, amíg játszhatom. Én erre születtem, ez az én utam. Ha a Jentlt játszom, akkor érzem igazán, hogy vagyok, hogy színésznő vagyok. És amíg bírom, amíg élek, minél többször szeretném még elmondani ezt a történetet.

Fejléckép: Nagy Anikó a Jentl című előadásban (fotó/forrás: Benczúr Ház Rendezvényközpont)