Vidnyánszky Attila az Indexen megjelent publicisztikájában alapvetően sérelmezi, hogy az elmúlt 16 év kulturális politikáját szerinte igazságtalanul próbálják egyetlen negatív történetté leegyszerűsíteni. Nehezményezi, hogy elzárkózó karakterként beszélnek róla, miközben „Gulyás Márton és a Partizán szerkesztői tanúsíthatják, hogy Nagy Ervin éppen nyolc hónapja nem mer kiállni velem nyilvános vitára.” Szerinte Nagy Ervin egy belterjes közegben beszélt a párbeszéd fontosságáról, miközben maga nem vállal valódi konfrontációt.
Pajor Tamás műsorvezetőt azzal vádolja, hogy eleve elfogult keretbe helyezte a beszélgetést, és szerinte politikai ellenfélként kezelte az előző korszak szereplőit. Idézi is a beszélgetés felütését: „Ősfasiszta, ősfeudális rém” – majd erre reagálva azt írja, hogy „félő, hogy nem a nemzetegyesítés irányába mutat a megbélyegzés nem kifejezetten keresztényi hangvétele”. A Nemzeti Színház igazgatója szerint a kulturális elit és a sajtó egy része kettős mércét alkalmaz: „Ahhoz már hozzászokhattunk, hogy liberális (progresszív) kormányzás idején a kritikai értelmiség egy pillanat alatt válik a hatalmat kontrolláló házőrzőből lábhoz idomuló házi kedvenccé.” Vidnyánszky többször azt sugallja, hogy személye ellen politikai kampány zajlik:
mindazon eredmények mellett, ami miatt ismét gyurcsányi tempóval próbálnak száműzni.
Egy másik helyen pedig Nagy Ervin korábbi kijelentését idézve teszi fel a kérdést: „Tényleg le lett váltva az ellenzék? Ez már a jogállam? Vagy a fékek és ellensúlyok rendszere?”
A Nemzeti Színház védelmében is felszólal: hosszasan sorolja az intézmény nemzetközi kapcsolatait, vendégjátékait és kulturális programjait, szerinte az elmúlt évek nem a rombolásról, hanem az építkezésről szóltak. „A felújított színházak, megépített kulturális intézmények, az 1200 rendbe hozott művelődési ház, a Színházi Olimpia, a Lázár Ervin Program, a Déryné Program létrehozása… És még sorolhatnám… Ez a vád annyira méltatlan, hogy nem akarok rá érdemben reagálni. A mintegy nyolcmillió nézőt kiszolgáló színházi struktúránk kiszámíthatóan és stabilan működik. Nagy Ervin kulturális államtitkárként kincset örökölt meg, és bízom benne, hogy megőrzi ezt az értéket” – írja.
Az SZFE-ről szóló részben Vidnyánszky határozottan megvédi a 2020-as modellváltást.
Szerinte az egyetem korábban zárt rendszerként működött, míg az új struktúra nyitottabbá és nemzetközibbé vált.
Emellett felidézi azokat a kritikákat és visszaemlékezéseket, amelyek az egykori képzés túlterhelő vagy akár megalázó elemeiről szóltak, itt megemlíti Gregor Bernadett, Vecsei H. Miklós és Molnár Áron nevét: „Gregor Bernadett, amelyeket még színinövendékként kellett elszenvednie? Milyen egyetemi légkör az, amelyben elfogadott pedagógiai módszer volt annak idején, amiről Vecsei H. Miklós számolt be tavaly: amikor kiváltságnak tűnik a hallgató számára, ha egy férfi oktató abuzálja rendezés közben? Vagy amiről Molnár Áron beszélt a minap a reggeli műsorában? Tárjuk fel! Vizsgáljuk meg a színházi világon belüli abúzusokat! Miért nem háborodott fel korábban senki ezen jelenségek miatt?” Majd megjegyzi, tisztelet a kivételnek, ugyanis Kálomista Gábor, a Thália Színház igazgatójaként szorgalmazott vizsgálatot a Budaörsi Latinovits Színházban történt tavaly őszi tragédia után. Vidnyánszky Attila szerint ha a vizsgálat elmarad, akkor az új kezdet kimerül a politikai tisztogatásban ahelyett, hogy ezekre a kérdésekre adna választ. Vidnyánszky azt írja, Nagy Ervin narratívája szerint az SZFE 2020-as modellváltása valamiféle erőszakos cselekedet volt, a hallgatók és oktatók elégedetlenek az ott zajló munkával, szerinte ezzel szemben a hallgatói önkormányzati tiltakozást a teljes létszámnak mindössze az egyharmada írta alá. „Vajon amikor a kulturális államtitkár majd egyeztet a diáksággal, azokra is gondol, akik nem írták alá a petíciót? A józan többség – minden világnézeti és szakmai különbözőségei ellenére vagy mindezzel együtt – dolgozni szeretne. Felelős magatartást kíván ez a helyzet, amelyet súlyosbít, hogy a tiltakozó hallgatók és néhány oktató olyan lelki nyomást helyez a velük egyet nem értőkre, ami elfogadhatatlan.
Politikai célból eszközként használják fel és hergelik a hallgatókat
– főleg a filmszak elégedetlen, miközben éppen azok a tanárok, akik a választás óta bujtogatják a diákokat, tudják a legjobban, milyen körülmények között működött az oktatás a modellváltás előtt. Az érdeklődőknek ajánlom a Színház folyóirat 2001. májusi számának egyetemi riportját” – írja a rendező, aki szerint sosem törekedtek kizárólagosságra az egyetemen, és szó sincs ideológiai elvárásokról.
Vidnyánszky reagál Nagy Ervinnek azon állítására, mely szerint az általa képviselt színházi nyelv idegen a magyar hagyományoktól, részben azért, mert a Szovjetunióban szocializálódott. A Nemzeti Színház igazgatója ezt félreértésnek tartja, és vitatja azt is, hogy a magyar színjátszás egyszerűen a sztanyiszlavszkiji realista hagyományból vezethető le. Szerinte „vulgáris leegyszerűsítés” Sztanyiszlavszkijt pusztán kisrealistaként értelmezni. Az igazgató úgy látja, a magyar színház a második világháború után szovjet, majd a rendszerváltás után német hatás alá került, miközben háttérbe szorultak a saját hagyományai.
Álláspontja szerint a magyar színházi nyelv nem a hétköznapi realizmusban, hanem a zene, a költőiség, a mozgás, a pátosz és a hősi karakterek jelenlétében gyökerezik.
Ennek kapcsán azt írja, hogy az általa képviselt színház „közelebb van a magyar színházi hagyományokhoz, ami előszeretettel használ zenét, ad helyet a pátosznak (nem giccsnek), és szerepeltet hősöket”. Példaként említi Novák Ferenc Kőműves Kelemen-rendezését, amely szerinte a zene, a mozdulat, a tánc és a gesztus egységére építve mutatta meg a magyar színház egyik lehetséges útját. Ezzel szembeállítja az utóbbi évtizedekben szerinte uralkodóvá vált kisrealista irányzatot, amely „a nézőt unásig szembesíti a saját kisszerűségével, esendőségével, nyomorúságával”. Saját művészi eszményét Bartók Béla példájával írja le: olyan alkotói magatartást tart követendőnek, amely egyszerre őrzi a nemzeti hagyományokat és nyitott más kultúrák felé. Végül visszautasítja azt az állítást, hogy színháza idegen lenne a magyar közönség számára. Emlékeztet arra, hogy a beregszászi társulattal már a kilencvenes évektől sikerrel szerepeltek Magyarországon, és a Nemzeti Színház 2024–2025-ös évadának több mint 150 ezres nézőszámát is annak bizonyítékaként említi, hogy az általa képviselt színházi nyelvnek van közönsége.
A véleménycikkben Vidnyánszky reagál arra, hogy a kulturális államtitkár szerint ő egy „királydráma antihőse”, aki bezárkózva ül az irodájában és duzzog. Vidnyánszky erre Shakespeare-rel válaszol:
a királyt – bár én sosem éreztem magam annak – száműzni lehet, bár – ironikus módon – Shakespeare száműzött királyai rendre visszatérnek a dráma végén.
Megjegyzi: a személyeskedésnél és a narratívaképzésnél méltóbb egy kulturális döntéshozóhoz, ha a magyar népet szolgálja, szerinte az Inga kávézóban folyó, felszínes beszélgetésnek a hangneme és színvonala alkalmatlan arra, hogy a magyar kultúráról és azon belül a színház ügyéről érdemi vita folyhasson. „Őszintén remélem, hogy a kampányidőszakot magunk mögött hagyva minden szereplő átérzi ennek a felelősségét. Ha valódi megtisztulás előtt állunk, annak semmiképpen sem szeretnék az útjába állni. De a színház ügye, a magyar kultúra szolgálata túlmutat a személyeinken. Ebben a szellemben várom a kilátásba helyezett egyeztetést, a meghirdetett új kezdetet” – zárja sorait.
Fejléckép: Vidnyánszky Attila (fotó / forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)
hírlevél
