Legutóbb még a Thália Sínház művészeti vezetőjeként beszélgettünk, váratlanul érkezett a hír, hogy felkértek a kaposvári Csiky Gergely Színház vezetésére. Mennyi időd volt döntést hozni és felkészülni a feladatra?

Magára a döntésre 24 órám volt, annyit kértem, az átadás-átvételre nagyjából másfél hónapom. Nyilván, mindez az életkörülményeim radikális megváltozásával járt, fővárosi létből, színházi közegből érkeztem meg egy vidéki, sok intézményt tömörítő ökoszisztéma vezetésére. Viszont a terep egyáltalán nem volt ismeretlen, és azt kell mondjam, hogy viszonylag nagy startot vettem, és elkezdtem mindenbe beleásni magam. De nem tudok neked olyan területet mondani, ahol még teljesen otthonosan mozognék. Nyilván egyre többet tudok, és ez felbátorít, segít, de azért ez akkora feladat, hogy nagyon ritkán tudok eljutni egy színházon kívüli, színházhoz tartozó épületbe. De napról napra magabiztosabban mozgok ebben a szerepkörben, folyamatos fejlődésként élem meg. Ugyan még egy évad lezárása biztosan kell – akkor fogom átlátni az egészet.

A társulat hogyan fogadott?

Bizakodóan, nyilván ehhez hozzátartozik az is, hogy sok régi kollégám van Kaposváron műszaktól a szervezésig, a gazdaságitól a művészi állományig. Az ő jelenlétük rengeteget számít, mert bár menedzseri feladatokat láttam el a Tháliában, meg hát menedzseri szemlélettel dolgozom már több mint húsz éve, a mai napig játszom, és játszóként tekintek magamra. Megvan az ismeretség és ezáltal a bizalom a városvezetés és a színház részéről, úgyhogy ez egy elég áldott állapot, aminek a legfontosabb része, hogy őszinték vagyunk, és nem kell egymás előtt alakoskodni. Bár jól fogadott a városi közgyűlés, tudom, hogy a szőnyeg szélére leszek állítva, ha nem csinálom jól – és el is várom a kritikát! Polgármester úr elmondta, hogy ő a nézőszámban hisz, ezt annyiban kiegészíteném, hogy nem mindegy, milyen áron érjük el a közönséget.

Jelenleg az én irodám és a művészeti titkáré egymás mellett van, mint egykor Babarczynál. És szabad bejárás van: a műszak, az alkotók egyformán szabadon jöhetnek be hozzánk. De hát, én ezt a fajta pedagógus-gondolkodást pont itt tanultam meg, Kaposváron.

Nagy Viktor és Pető Kata a Veszett fejsze című előadásban 2005-ben (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)

Mesélj: milyen kapcsolat fűz a kaposvári színházhoz?

Érzelmi viszonyom van elsősorban a Csikyhez. A főiskola után kerültem Kaposvárra, épp egy olyan időszakban, amit apavesztésként éltem meg – Zsámbéki nem akart a Katonába, és azt mondta, hogy „ahol még folyik munka, az a Csiky”. Oda irányított, és ez az érzelmi kötődés azóta is meghatározó.

Budapesti születésű vagy?

Nem. Táborfalváról származom – ez még éppen Pest vármegye, de inkább már a Kiskunság eleje. Egy kis faluban nőttem fel, volt kertünk, disznónk, csirkénk, minden. Tipikus vidéki, mezítlábas gyerek voltam. Amikor felvettek a főiskolára, azt sem tudtam, ki az a Zsámbéki, hiszen elektroműszerészként csöppentem a színházba. Aztán a négy év alatt minden megváltozott bennem, és amikor eljött a pillanat, hogy Kaposvárra kerültem, már tudtam, mit veszítek. Az volt a kérdés: mi lesz most nélkülük, a mesterek nélkül, hogyan tovább?

Nagy Viktor a Tizenkét dühös ember olvasópróbáján 2014-ben a Csiky Gergely Színházban (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)

Igazuk volt Kaposvárral. Akkoriban még nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán színész leszek. Tapasztalatlan voltam, képzetlen, és Kaposvár pont azt az iskolát adta meg nekem, amire szükségem volt. Ott végig kellett járnom a lépcsőfokokat: előbb kisebb szerepek, aztán nagyobbak, és közben tanultam, hogy mit jelent igazán dolgozni. Emlékszem, mennyit ellestem a Kis Pistitől, a Kellékkirálytól – ő mutatta meg, hogyan kell a színpadon járni, hogyan ne zavarjam a próbát, hogyan figyeljek a részletekre. Ott volt Molnár Piroska, Bezerédi Zoltán, akiktől rengeteget tanultam. Őszintén, én olyan szerződtetésekre, tárgyalásokra vágyom, mint amilyenek anno ebben a színházban voltak, és ezzel nem vagyok egyedül: egyre ritkábban kapja meg az ember azt az odafigyelést, azt a pontos kritikát. Emlékszem, egykoron velem is rengeteget beszélgettek a súlyomról, a hadarásomról, az esetleges dekoncentráltságomról,

Amikor később pályáznom kellett, és megfogalmaztam, mit jelent nekem Kaposvár, azt mondtam: igazodási pont. Ahogy a főiskolát Zsámbékiékhoz képest láttam, úgy minden későbbi munkámat a Csikyhez mértem. Az ottani fegyelem, felkészültség, a próbákhoz való hozzáállás – ezek lettek az alapjaim. Azt a munkabírást, amit ott tanultam, ma is számonkérem – magamon és a kollégáimon is. Most már vezetőként is azt próbálom továbbadni, amit onnan hoztam.

Molnár Piroska Kis Pistivel, a Kellékkirállyal a Csiky társulatának 70. születésnapján (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)

Kaposvár múltjáról még ma is beszél a szakma, arról, hogy a budapesti közönséghez igazítottak járatokat, hogy országszerte kíváncsiak voltak az itteni előadásokra. Mennyire kísért téged ez a legenda, gondolkodsz a visszaépítésében, vagy nincsenek illúzióid?

Én nagyon realista ember vagyok, de nem lehet máshogy nekiállni, mint azzal, hogy az ország legjobb vidéki színházát kell újra felépíteni. Nem érdemes kisebb célokkal indulni. „Visszaépíteni” azt a régi legendát nem lehet – más világ van. De abból tanulni muszáj. Sokszor újraolvastam A Kaposvár-jelenség című könyvet, megnéztem Babarczy-interjúkat, elmentem a mostani kiállításra is, amit a 70 éves jubileumra rendeztek. Ezekből tanulni kell, de nem a múltba révedve, hanem a jövő felé építkezve. És elölről kell kezdeni mindent. Onnan, ahol most tart a színház. És ez nemcsak a Csiky Gergely Színházról szól, hanem a teljes kulturális ökoszisztémáról: hozzánk tartozik az Agóra, a Szivárvány Kultúrpalota, a Dorottya Rendezvényközpont és a nagy fesztiválok is – a Rippl-Rónai Fesztivál, a KaposFest, mind-mind része ennek.

Mik azok a feladatok, amiket most elsőként látsz magad előtt?

Az alapélményem az, hogy Kaposvár mindig erős központ tudott lenni. Amikor 1998 és 2008 között ott voltam, ha például Barcson – ami az országhatár mellett van – szóba került, hová menjenek színházba, a helyiek Pécs és Kaposvár között vacilláltak. Ez már önmagában mutatta, milyen erő volt Kaposvárban.

Ez csak úgy lehetséges, ha érvényes, erős előadásokat hozunk létre. A pályázatomban is hangsúlyoztam: a kamaraszínházi projektet progresszívebb irányba szeretném vinni, kortárs anyagokkal. Hiszem, hogy a 100–120 fős közönségnek ott egészen mást kell adni, mint amit a nagyszínpad kínál. A nagyszínpadon mehet a népszínházi vonal – minden műfajból valami –, de a kamaraszínpadon a kortárs szerzőknek szeretnék teret adni. Gondolkodom drámaíró pályázatban is, mert azt látom, hogy a kortárs magyar írók nincsenek elég jól megszólítva a színházakban. Ezen változtatni kell. Emellett nagyon fontosnak tartom a gyerekelőadásokat is – Babarczyék ezt mindig komolyan vették, nem kipipálandó feladatként. Ők pontosan tudták, hogy a gyerekközönség a jövő nézője. Ezt a vonalat is a lehető legkomolyabban szeretném folytatni. Ezzel kapcsolatban ért egy nagyon jó impulzus, ugyan nem gyerekdarab, hanem ifjúsági előadás született Tasnádi István Cyber Cyranójából, ami bár több mint tízéves dráma, de egyre aktuálisabb. Nagyon jól sikerült, olyannyira, hogy a helyi Táncsics Mihály Gimnázium az érettségi tételek közé fogja beemelni ezt az előadást. Viszont már nem kapható a könyvből több példány, úgyhogy miattunk fogják újranyomni a Tasnádi-kötetet. Szerintem ez fantasztikus!

Rónai Sára és Rózsa Gabriella egyetemi hallgatók a Cyber Cyrano c. előadásban (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)

Mindig centrum–periféria viszonyban gondolkodunk, főleg színházaknál: vidék–Budapest. Szerinted mi az, amit egy vidéki színházban meg lehet csinálni, de Budapesten nem?

Most már van elég élményem Budapestről is, hogy lássam a különbséget.

Egy vidéki színház ebből a szempontból sokkal szabadabb terep. Itt egyszerűen csak érvényes és jó színházat kell csinálni, minden műfajban, és ez felszabadító. Pesten rengeteget gyötrődtünk azon, hogyan legyen az évad, milyen arányban, mi fér bele. Itt is lesznek dilemmák, persze, de a kérdés másképp hangzik: hogyan hívjunk be új közönséget? Ne csak kiszolgáljuk, hanem frissen tartsuk a népszínházi vonalat is – hogy az is tudjon többet adni, ne legyen rutin. És őszintén, nekem rosszulesik, amikor megkérdezik Kaposváron: „Nem látjuk mostanában Budapesten játszani magát?” Ilyenkor azt szoktam mondani: „Ne járjon fel Pestre, járjon ide színházba!” Persze, a „föl-följárás Pestre” meg fog maradni, ez természetes. De jó lenne, ha ebből kevesebb lenne, ha a nézők itt is ugyanúgy megkapnák azt az élményt, amiért korábban felutaztak. A szakmán belül is azt érzem, egyre kevesebbet járunk egymás előadásaira. Ez nagy baj. Jó lenne, ha újra eljuthatna ide is egy busznyi ember Budapestről – mint régen.

Molnár Piroska és Spindler Béla az 1993-as Csárdáskirálynőben (Fotó/Forrás: Csiky Gergely Színház)

Beszéltél már a terveidről, de ha most fel kéne állítanod egy sorrendet: mi az, ami szerinted a Csiky szempontjából most a legfontosabb?

A legfontosabb: a közönségből közösséget építeni. Ez nehéz, mert nem lehet csak színházi fejjel gondolkodni. Ahogy mondtam, a Csiky ma már egy egész kulturális ökoszisztéma része, tehát nekem nemcsak a nézőkre kell gondolnom, hanem arra is, hogyan tudom például a Vaszary Képtár felé irányítani őket, vagy épp a mozi, a fesztiválok felé. A cél, hogy a városnak és a régiónak egy szellemi műhelyét építsük fel. Olyan helyet, ahol a néző nemcsak fogyaszt, hanem kapcsolódik is – közösségi élményt él meg. Most jóval kevesebb bérletes van Kaposváron, mint amikor ott dolgoztam. Ez önmagában nem hiba, inkább jelzés: a közönség átlagéletkora magas, a fiatalok ritkán járnak színházba. A korosztályi nyitás az egyik legnagyobb feladat. Sokan már nem mernek bérletet venni, mert rohanó életet élnek, nem tudják előre, ráérnek-e. Ezért új bérletrendszereket is szeretnék: szabadon választott, kombinálható bérleteket, amik illeszkednek a mai életmódhoz. A városban való jelenlét is fontos, de nem új arculatot akarok. Egy színháznak mindig a benne folyó munka adja meg az arculatát.

Ez egy öngerjesztő folyamat: ha jó a munka, megjön a közönség is.

Kaposvár kapcsán nem feledkezhetünk meg az ott folyó egyetemi képzésről sem, milyen intenzív az összefonódás?

Régebben volt átjárás, van ennek hagyománya, ugyanakkor maradtak még kiaknázatlan lehetőségek. Ott van az egyetem színészképzője, a hallgatók rendszeresen játszanak nálunk, de vannak látványtervezők is – őket is be kell húzni a színházba. Már évad közben el is kezdődött az együttműködés: a Széttáncolt cipelők című gyerekelőadás újragondolásánál például a végzős Bezerédi Bendegúz rendezett, és az egyetemi látványtervezők alkották meg a teret. Ez nem kipipálandó gesztus volt, hanem valódi együttműködés. Ilyenből szeretnék még sokat. A szellemi műhelyhez hozzátartozik, hogy a fiatalok bekerüljenek a vérkeringésbe, megtapasztalják, hogyan működik egy színház. Jelenleg három látványtervező lány dolgozik nálunk – és már most érződik az a frissesség, amit magukkal hoztak.

Pogány Judit, Molnár Piroska és Nagy Viktor (Fotó/Forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)

Nemrég Molnár Piroskával és Pogány Judittal ünnepeltétek a kaposvári állandó társulat 70. születésnapját, akkor azt mondtad, a 80.-at is ott szeretnéd ünnepelni. Igazgatóként?

Nézd, 10 év és 5 év alatt is nagyon sok mindent lehet tenni, de ha jót akar csinálni az ember, az hosszú táv, lassú és átgondolt építkezés – az 10 év, és ha úgy vesszük, egy színház életében voltaképp csak egy pillanat. Visszatérve a 70. születésnapra: ez az ünnep csodálatos, megpróbálunk visszatöltekezni a múltból egy picit. Csináltunk filmklubokat is, ahol legendás előadásokat néztünk meg, például Ascher Tamás rendezését, a Vesztegzár a Grand Hotelbent, egészen elképesztő látni azt, micsoda energiával dolgoztak ezek az előadások! És ezt muszáj megmutatni a fiataloknak, jó, ha tisztában vannak vele, melyik színházban dolgoznak. Persze, én se fogok múltat idézni, nem egy régi legendát kell visszahozni, hanem újat építeni, de ugyanazzal a hittel, munkabírással és igénnyel, amit a régiektől tudunk.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Nagy Viktor (fotó / forrás: Lang Róbert / Sonline)