Tavaly beszélgettünk a kaposvári színház jövőjéről, hogy tapasztaltad, volt olyan, amit teljesen el kellett engedned az akkor megfogalmazott terveidből?
Nem engedtem el semmit. Én egy rendkívül konok ember vagyok – maradjunk ennél a szónál. Valójában pontosan tudtam, hogy mi mindenen szeretnék változtatni, de azt is, hogy nem lehet mindent egyszerre. Éppen ezért már az első pillanatban fogtam a kis kockás füzetemet, és felírtam azokat a dolgokat, amelyeket semmiképp nem szabad elengednem. Nehogy majd valami megengedőbb pillanatomban azt mondjam: jó, ezzel ráérünk foglalkozni. Több folyamathoz idő és türelem kell. Lehet sok mindent egy év alatt is kipipálni, kapkodni is ér, de én inkább azt szeretném, hogy a ciklus végére egy olyan átmenet történjen, ami talán nem látványos, de nagyon is érzékelhető és tapintható változásokat hoz a színház és az egész kaposvári kulturális ökoszisztéma életében. Mert itt nemcsak a színházról van szó, hozzánk tartozik az Agóra, a Szivárvány Kultúrpalota, a Dorottya Rendezvényközpont és a nagy fesztiválok is – a Rippl-Rónai Fesztivál és a Rigó Jancsi Napok.
Hogy lehet ennyi teendőt egyáltalán koordinálni?
Zsámbéki Gábor mondását, miszerint „nem szabad együgyűnek” lenni, sosem fogom, sőt nem is akarom kiverni a fejemből. Nem is tudnám: összesen 150 ember munkája tartozik hozzám.
Azt, hogy közművelődéssel a színháznak dolga van, egyáltalán nem élem meg teherként.
Sőt, rengeteg ötletem van ennek a kulturális ökoszisztémának az összefogására – hiszen ha a Csiky Gergely Színházra mint egy művelődési intézményháló bázisára gondolunk, mindjárt nem csak a színház számára nyerjük meg a közönséget. A példa, amit tavaly hoztam, miszerint el kell érni, hogy a régiós települések minket válasszanak, elindult. Illetve komoly kapcsolatot építettem ki az iskolákkal, kifejezetten sokan váltották ki a gyerekbérletet, rengeteg osztály jön az előadásainkra. A közönségszervezéssel egyáltalán nem volt semmiféle probléma az elmúlt időszakban sem, csupán úgy érzem, jó, ha én is ott vagyok meggyőzőerőként.
Nagy Viktor, a kaposvári Csiky Gergely Színház igazgatója (Fotó/Forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)
A 2025/2026-os évadot még nem te raktad össze, hanem örökölted, mégis, milyen változást hozott a Csiky életébe a jelenléted? Mennyire szólsz bele a munkába?
Hangulatában szerintem biztosan érzékelhető a változás. Én nagyon próbákra bejárós igazgató vagyok. Az egyik első dolgom volt, hogy az irodámban működőképessé tegyem a nagy képernyőt, mert folyamatosan látni akarom, mi történik a színpadon. Nem azért, mert bárkit ellenőrizni szeretnék, hanem mert én is ebből tudok dolgozni. Odaköltöztettem a környékemre Szalai Bettit, a színházi titkárt is, mert jó, ha minden ügy közel van hozzám. Nem akarok úgy működni, hogy bizonyos dolgokról nem tudok, vagy valami „eltűnik” útközben. Szeretem hallgatni a műsorhangot, miközben dolgozom.
Azt hiszem, a kollégák érzik rajtam, hogy nyitott és érdeklődő vagyok, le lehet ülni velem beszélgetni arról, hogy mit gondolunk egy darabról, egy jelenetről. A mikromenedzsmentet ritkán alkalmazom, de volt rá példa ebben az évadban is. Előfordult, hogy egy próbafolyamatnál úgy éreztem: bizonyos változások nem történnek meg, és a főpróbahéten szerettem volna elmondani a véleményemet az alkotóknak. Nem azért, mert nálam lenne a bölcsek köve, hanem mert ha valamit őszintén gondolok, akkor miért fogjam vissza magam? Persze, ezt mindig alaposan átgondolom. Nem akarok visszaélni ezzel a helyzettel, de építő jelleggel igenis szeretnék hozzászólni bizonyos folyamatokhoz. Azt látom a társulaton, hogy teljes nyitottsággal fordulnak felém. Valószínűleg ez a személyiségemből is fakad: az ajtóm nyitva van, bármikor bejöhetnek.
Ezt igazolom, amikor pár hónapja a kaposvári színházban jártam, tényleg nyitva volt.
Igen, az esetek kilencven százalékában így van. Alig fordul elő, hogy magamra csuknám az ajtót, az tényleg csak akkor történik meg, amikor nagy a baj. Egyébként bárki jöhet hozzám kis vagy nagy ügyekkel, kérdezhetnek, beszélhetünk. Igyekszem segíteni nekik. Ugyanakkor nincsenek illúzióim: egy nap huszonnégy órából áll, és rengeteg más feladat is van a színház ügyei mellett. Ezért is fontos, hogy a következő évadban már nem egyedül csinálom ezt, hanem lesz mellettem társ is,
Mészáros Tiborral szétváltak útjaink, a jövő évadtól Hargitai Iván lesz a segítségem.
Azt gondolom, hogy vele mint Székely Gábor-tanítvánnyal igazán egy követ fogunk fújni. A beszélgetéseink során az derült ki, hogy nagyon egyfelé gondolkozunk, nem lesznek komoly ízlésbeli vitáink.
Nemrég láttam nálatok a Ruminit, amelyben talán két szerepet leszámítva a kaposvári hallgatók alkotják a gárdát – nagyon jó energiája van a fiatal csapatnak. Milyen szoros a kapcsolat a színház és az egyetem között?
A kötődés erős, és szerintem kár lenne nem kihasználni ezt a lehetőséget – most egy visszaépítkezési időszak jön ebből a szempontból. Én, amikor csak tudok, ott vagyok a vizsgákon, figyelem a fiatalokat. Idő kell persze, hogy mindenkit megismerjek, de már most is hívunk hallgatókat a következő évadba dolgozni. És nemcsak a színészekről van szó. A kaposvári egyetem látványtervező szakával is szeretnénk szorosabban együttműködni. Bozóky Marával (díszlet- és jelmeztervező, a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetének oktatója – a szerk.) például azt találtuk ki, hogy minden évadban legyen olyan előadás, amelynek a díszletét és jelmezét hallgatók készítik. A következő évad első gyerekelőadásán, a Holdbéli csónakoson hat egyetemista fog együtt dolgozni. Az az elképesztő energia, amiről te is beszéltél a Rumini kapcsán, igaz tud lenni a háttérmunkára is.
Az a lelkesedés, amit ezek a fiatalok hoznak, nagyon inspiráló.
Jövőre lesz nálunk Valahol Európában, ami két szempontból is fontos: egyrészt sosem volt még Dés László-mű ezen a színpadon, másrészt ez az egyik legjobb anyag arra, hogy a környék iskolásait megközelítsük. Több kulisszajárást is tervezünk tartani, minden fronton be akarjuk bizonyítani, hogy ez a generáció is aktív, alakító résztvevője a színháznak.
Közönségtalálkozó a Rumini után (Fotó/Forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)
A legfontosabb feladatként tavaly azt jelölted ki, hogy a közönségből közösséget formáljatok, hogy halad ez a folyamat?
Nagyobb a bizalom a nézők felől, ez egyértelmű. Ez első körben az én személyemnek szól, de ezzel nem nagyzolok, sőt hangsúlyozom: irgalmatlan felelősséggel jár, hiszen ha hibázom, az sokakban összetörheti az illúziókat. Én egy dolgot tudok mondani vagy tenni:
a lehető legtöbb időt eltölteni azzal, hogy másokat meghallgassak, még mielőtt bármiféle döntéseket hoznék.
Illetve a közösségépítésben szeretnék minél nagyobb részt vállalni. Kezdve azzal, hogy ebben az évadban volt a Csiky 70-beszélgetéssorozat, amely az idén hetvenéves társulat múltját igyekezett egy kicsit fölgöngyölíteni. No, nem azért, hogy gyertyát gyújtsunk, és egy üres megemlékezés felé tereljük a dolgot, hanem hogy azok az alkotók – Molnár Piroskától Pogány Juditon, Jordán Tamáson, Ascher Tamáson át Koltai Róbertig –, akik sokat tettek ezért a színházért, mesélhessenek. Ebből a hetven évből akadnak még bőven felelevenítendő órák, percek, pillanatok, úgyhogy a sorozatot továbbvisszük. Egyébként roppant népszerű lett ez a programunk. Egyrészt a közönségnek szüksége van a nosztalgiázásra, másrészt a mi alkotóinkat is érdeklik ezek a beszélgetések, a pályakezdőkről nem is beszélve. Emellett – ahogyan azt tavaly is mondtam – a büfében elkezdtünk filmklubot tartani az elmúlt évtizedek ikonikus előadásaiból. És azt látom, hogy ennek eredménye nem a vágyódó emlékezés, egymás vállonveregetése, hanem a ráeszmélés arra az irgalmatlan munkabírásra, amelyről ezek a falak mesélni tudnának. Kaposvár nem az üres fecsegés terepe volt, hanem egy gondolkodó színház. És én nagyon szeretném, ha ez újra ilyen lenne.
Koltai Róbert a Csiky70-beszélgetéssorozaton Nagy Viktorral (Fotó/Forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)
A bérletes előadásokat már meghirdettétek, mi volt a vezérlő elv az évadtervezésnél?
A leglényegesebb az volt, hogy a népszínházi vonalat ne rúgjuk fel teljesen, ugyanakkor szerettem volna olyan anyagokat is behozni a nagyszínpadra, amelyek nem feltétlenül könnyen fogyaszthatók. Ilyen például az Ifjúság édes madara, amely talán az évad legkeményebb vállalása – ezt Hargitai Iván rendezi. Fontos volt számomra, hogy a történetmesélés megmaradjon. Nem szeretném, ha a Csiky valamiféle elefántcsonttoronyba zárkózó, öncélú „költői színház” lenne, de igenis szeretném gondolkodásra késztetni a nézőket, és kiszorítani a számomra ízléstelen anyagokat. Közben persze ott volt az idő szorítása is. Gyakorlatilag egy hónap alatt kellett összeraknunk a következő évadot. Februárban már biztos volt, hogy nem mehet tovább minden ugyanúgy, és villámgyorsan kellett döntéseket hozni. Ráadásul közben olyan helyzetekkel is szembesültem, hogy egy teljes alkotócsapat – rendező, író, mindenki – felállt egy produkcióból évad közben. Ott voltunk három-négy héttel a bemutató előtt, és új alkotókat kellett keresnünk. Így indult az évadunk. Éppen ezért számomra alapelv, hogy novemberre kész legyen a következő szezon. Nem lehet úgy dolgozni, hogy hat darab hever az asztalon, és majd lesz valami. Ötven anyagot kell végigolvasni, végiggondolni, és abból kiválasztani azt a hatot vagy nyolcat, amely nem megalkuvás, hanem következetes és átgondolt döntés eredményeként kerül az évadba.
Tavaly azt mondtad, Kaposvár neked „igazodási pont”, egy év után hogy látod, milyen egy igazodási pontot vezetni?
Amikor visszajöttem, az volt az érzésem, mintha el sem mentem volna. Egy olyan közeg fogadott vissza, amelyben 1998 és 2008 között éltem és dolgoztam. Csakhogy most már nem az a helyzet, hogy én figyelem, mások hogyan oldanak meg dolgokat. Most nekem kell megoldásokat felmutatnom. És közben azt is látni kell, hogy a színház valójában nem demokratikus intézmény – legalábbis nem teljesen. Itt döntéseket kell hozni, és ehhez minden tudásra és segítségre szükség van. Volt egy időszak, amikor magamra maradtam ezzel az egésszel, és ezt nem kívánom senkinek. De most már kezd kialakulni az a csapat, amellyel hosszú távon is együtt lehet gondolkodni. Azt érzem, hogy talán a 2027/2028-as évad lehet az első olyan évünk, amely már igazán olyan lesz, amilyet szeretnék.
A Csiky Gergely Színház társulati ülése (Fotó/Forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)
És az milyen?
Számomra a kamaraszínpad az egyik legfontosabb hely. Olyan progresszív, kísérletező előadásokat szeretnék ott látni, amelyek képesek megszólítani azokat a fiatal nézőket is, akik ritkábban járnak színházba. Mindig úgy emlékszem vissza Kaposvárra, mint egy műhelyre. Olyan hely, ahol „kézzel készült dolgok” születtek, egyedi előadások, egyedi gondolatok. Én ezt a műhelyjelleget szeretném újra felépíteni. Nem akarok finomkodni abban sem, hogy szülessenek kortárs anyagok. Szeretném ösztönözni az írókat, akár drámaíró pályázatokkal is.
Kaposváron rengeteg történet van, rengeteg konfliktus, rengeteg izgalmas alapanyag. Ezeket vétek lenne nem felhasználni.
Azt szeretném, hogy a színház újra gondolkodó hely legyen. Hogy az alkotóknak ügyük legyen, amit csinálnak. Hogy ne csak „lejátszani” akarjunk szerepeket, hanem valóban valamit létrehozni. Ez az, amit szeretnék visszaépíteni Kaposváron.
Meséltél arról is, hogy Szász Jánossal újra dolgozhattok együtt.
Igen. December óta beszélgetünk erről. Ősrégi a munkakapcsolatunk, és amikor idekerültem, felhívtam, hogy jó lenne egyszer újra együtt dolgozni. Most pedig már biztos, hogy nálunk tér vissza: jövőre Dragomán György Kalucsni című drámáját rendezi meg. Ez most egy páratlanul izgalmas alkotói folyamatnak ígérkezik. És igen, valahol János is egy igazodási pont, úgyhogy itt a helye Kaposváron.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Nagy Viktor (fotó / forrás: Berkesi Ágota Mirjam / Csiky Gergely Színház)
hírlevél
