Nagypál Gábor: „Szabadság nélkül nem megy, de annak ára van”

Ismerted a díj névadóját, Czintos Józsefet?

Hogyne, dolgoztam Czinivel még a Bárkában. Tim Caroll rendezte a Hamletet. Ő Poloniust játszotta meg az egyik sírásót, mert ez egy ilyen furi előadás volt, hogy minden este kalapból húztuk ki a szerepeket. Én Horatio voltam, Laertes, illetve Rosencrantz és Guildenstern. De igazából nem onnan ismerem Czinit, hanem még jóval korábbról, egyetemista koromból a kisvárdai fesztiválról. Az én generációm tulajdonképpen elsősorban ott találkozott vele, hiszen mi, határon túli színészek minden nyáron valahogy biztos, hogy Kisvárdán töltöttünk pár napot. Voltak ilyen alkalmi, csak a fesztiválra szóló kis előadásocskák is, amit úgy dobtunk össze, több ilyenben is játszottunk együtt, illetve talán még az akkor futó Kisváros egyik epizódjában is dolgoztunk. Tehát az ismeretségem régi ezzel a csodálatos emberrel, és nagyon-nagyon szeretem.

Maradva a névadónál, van, amiben hasonlíthattok Czintossal?

Azt őszintén nem tudom, illetve nem szeretném megítélni azon túl, hogy nyilván örülök ennek a díjnak, hiszen tényleg hatalmas színésznek tartom őt. Hovatovább ez egy tisztán szakmai díj, amiből nem sok maradt ebben az országban, az állami díjak pedig a jól ismert okok miatt hitelüket vesztették. De Czintos Józsefre visszatérve: ő egyike volt a nagyon ritka, legjobb értelemben vett bohócoknak, játékos, de igazi, komoly színészi mélységekkel bíró ember volt. Viszont amennyire és ahogy megismertem,

Vannak olyan emberek, akiknek mindenkihez van egy jó szavuk, Czintosnál ez oda-vissza működött: olyan természetes, minden felszíntől mentes levegővel tudott létezni az elmaradhatatlan szandáljában, oldalzsebes nadrágjaiban meg a mellényében – mert valamiért 4000 fokban is mellényt kellett viselnie –, ami mellett jól érzi magát az ember. Mindenki szeretett volna hozzá kapcsolódni. Pedig volt ő is rosszkedvű meg durcás, de vannak ilyen nagybolygók, amiknek erős, mégis szelíd gravitációs terük van. Ő valami ilyesmi bolygó, és hát, vérbeli társulati tag volt.

Te is annak tartod magad?

Szeretek magamra úgy gondolni mint olyan emberre, aki hasznos tagja tud lenni egy társulatnak és közösségnek. Meggyőződésem, hogy az egyéni szabadságfokok folyamatos tologatásával lehet hosszan egy társulatban jól létezni, vagy akár egy organikusan változó előadáson belül, vagy egy próbafolyamatban, egy évadban. Egy nagyobb egységen belül változik az ember szerepe, és ezeket a változásokat a jó társulati emberek le tudják követni, mikor kell félreállni vagy előrerohanni. Mert adott ponton, adott pillanatban, nem mindig ugyanakkora légköbmétert kell kitölteni – az a fontos, hogy mindig annyit tölts ki, amennyire szükség van. Ha túltolod, szétfeszíted a rendszert. Ha kevés, akkor rádomlik az egész.

Nagypál Gábor Az igazság gyertyái olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budarösi Latinovits Színház)

Amikor a díjalapítókkal beszélgettem, felmerült, hogy a korosztályod a legintenzívebb szakmai időszakát éli, mégsincs elismerve, nem kap erős visszacsatolást. Te hogy éled ezt meg?

Tény, hogy az általunk ismert színházi kultúrában szinte általánossá vált a ridegtartás, abban szocializálódunk, hogy a hibákról beszéljünk. Hasznosabb lenne – és ez korosztálytól függetlenül mondom –, ha végre nem vennénk olyan magától értetődőnek, ha valami jó. Ha végre megtanulnánk az örömünket kifejezni. Én kifejezetten szeretek színházba járni és jó színészt nézni, és istentelenül szeretek kollégának gratulálni, amikor tényleg van miért. Amikor jó színészt látok, az nekem meghozza a kedvem. Úgyhogy azt gondolom, bánhatnánk egy kicsit nagyvonalúbban is egymással!

Tapasztalsz ebben változást?

Egyébként igen, de még az elején járunk. Változik a hozzáállás nyilván az egész színházhoz, a színházcsináláshoz, már nem lehet hatalmi szóval úgy kikészíteni a másikat. Egyáltalán nem vagyok konfrontatív alkat, sőt, de ezzel együtt, ha azt érzem, a színházcsinálás nem közös ambícióból születik, hanem valaki kvázi hatalmat gyakorol és végrehajtat – ez lehet rendező, igazgató, akár kolléga is –, azt rosszul szoktam bírni. Üdvözítőnek tartom azt az általam valamennyire érzékelt kommunikációs változást a szakmán belül, ami végre kezdi elhagyni az egészségtelen berögzültségeinket. Nyilván a fiatalabb generáció jócskán hozzátesz ehhez a folyamathoz. Ők másképpen szocializálódtak.

Caligula helytartója: Nagypál Gábor és Fodor Tamás (Fotó/Forrás: Puskel Zsolt / Szkéné Színház)

A te színházi szocializációdról mit érdemes tudni?

Én a vajdasági magyar színházi közegből érkezem, ami eleve egy keverék-kultúra. Ez a színház heterogén környezetben létezik, de nyilván a magyarságból, a magyar nyelvből, a magyar irodalomból táplálkozik, és ilyen szempontból egy az egyben rokona az itteninek, de értelemszerűen óriási hatással van rá az egész balkán miliő. Szeretem is az innen hozott balkáni énemet. Amúgy a színházi struktúra hasonló, mint Magyarországon, de úgymond minden kisebb. Kisebb a közege a művelőinek, a befogadóknak, még kisebb a ráfordítható forrás. Ebből a kultúrából érkeztem a Bárkába, és egyszerre minden tekintetben hatalmas lett ez a közeg, egyáltalán megjelent az életemben a független létezés: ez a struktúrán kívüliség, a határmezsgyén működés.

Fel voltál erre készülve, amikor átjöttél vagy sokkolt?

Nem voltam felkészülve, de azt se mondanám, hogy sokkolt. Semmi nem úgy történt, mint ahogy elképzeltem. 29 éves voltam akkor, már egy értelmezhető repertoárt vittünk a kortársaimmal Újvidéken, amikor ez megtörtént. És nyilván gondoltam, hogy valamiféle újrakezdés ez, de hogy gyakorlatilag a nulláról kell felépülnöm, azért azt nem. Az egy picit azért meglepett, hogy iszonyú kevesen tudták egyáltalán, hogy ki vagyok, mi vagyok. A kapcsolatrendszerem zéró volt, hiszen ezt az ember az egyetemen építi ki. Ugyan részképzésen eltöltöttem egy félévet az akkori SZFE-n, de az nyilván nem elég mindenre. Tudatosítanom kellett magamban, hogy el kell kezdenem „fát vágni”, aztán majd meglátjuk, mi lesz. De igazából utólag azt mondom, hogy jól alakult az egész.

Úgyhogy ilyen szempontból nincs különösebb bajom ezzel a pályával vagy mivel. Nyilván a körülményei, illetve összességében az ország állapota, amiben elég hosszú időt eltöltöttünk, meghatározta, milyen magyar színészként élni. Hogy finoman fogalmazzak: hiányosságok közt dolgoztunk, dolgozunk – ez remélhetőleg változik.

Jelenet a Stúdió K Peer Gyntjéből (Fotó/Forrás: Slezák Zsuzsa / Stúdió K)

Ha már hiányosságoknál tartunk, a kőszínházi létezés sosem hiányzott?

Nem szimpatikusak számomra a túlságosan nagy színházi struktúrák. Valahogy bizonyos méret fölött akár társulat, akár simán nézőtér méret fölött úgy érzem, hogy egy általános műfajváltásra kényszerülünk. És soha nem is kerültem kőszínházba, az összes társulati tagságom – az Újvidéki Színház, a Bárka, a Stúdió K, illetve a budaörsi is – olyan helyen volt és van, ami ilyen „furi”, a klasszikus magyar színházi struktúrába nem illeszthető intézmény.

Nem tudom, otthonosabban érzem magam a kisebb, emberközeli terepen.

Ez pont a vajdasági szocializációd miatt van?

Ezen ilyen értelemben nem gondolkodom, de lehet benne igazság. A már említett féléves egyetemi kiruccanásom miatt volt lehetőségem megtapasztalni a két színművészetit, és azt éreztem: Újvidék mintha eggyel személyesebb lenne, az itteni SZFE távolságtartóbb, kicsit profibb volt. Sokkal nagyobb volt itt a drukk, a hajtás, a teljesítmény- és megfelelési kényszer. És lehet, hogy ez bennem már akkor ellenérzést keltett, és ez továbbszivárgott velem későbbi döntéseim során.

Nem tudsz kiteljesedni egy ilyen közegben?

Hasonló a viszonyom hozzá, mint ahogyan a kicsiben és nagyban működő struktúrák kapcsán fogalmaztam. A kisebbek eggyel kézművesebbek, és ezt a kézműves jellegét szeretem a szakmának. Természetesen rengeteg hátránya is van, nyilván mert szervezetlenebb, kevesebb benne az emberi és az anyagi forrás, sokkal-sokkal több plusz energiát, több időt kér az embertől, hogy működjön benne, de valahogy mégis ez lett a számomra közelebbi vagy élhetőbb.

Soha nem gondolkodtál azon, hogy abbahagyod?

Nem. Úgy igazán nem. Természetesen minden főpróbahéten egyszer az embernek eszébe jut legalább, hogy most kéne hagyni, de teljesen az egészet… Viszont ezeken a természetes, szinte szükségszerű hisztiken kívül komolyan sosem gondolkodtam el rajta. Még akkor sem, amikor a körülmények tényleg a lehető legrosszabbak voltak. Én iszonyú makacs ember vagyok, és ilyenkor mindig azt gondoltam magamban: „hagyják abba ők, én csakazértese fogom!”

Nagypál Gábor az Ivánka bácsi olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)

Tudom, nehéz az ilyet megjósolni, de szerinted meddig tudod ezt a pályát ilyen elhivatottsággal művelni, ilyen „magas fordulatszámon és hőfokon”?

Nézd, szerintem vannak pályatársaim bőven, akik sokkal magasabb fordulatszámon működnek, mint én. Meg hát, nekem ilyen a hőfokom meg a fordulatszámom, ilyen vagyok, számomra ez az alapvető működés. Eközben azt érzékelem vagy látom, hogy mások a korosztályomban sokkal jobban pörögnek, és mindenhol ott vannak, és mindent is csinálnak.

Igaz, neked például közösségi médiás felületed sincs.

Tudod, én úgy vagyok a közösségi médiával, mint az európai ember a krikettel. Nincs bajom vele, csak egyáltalán nem érdekel, és hidegen hagy, hogy matematikailag combos 2 milliárd ember él-hal ezért a sportért. Nos, így tekintek a közösségi médiára: egyszerűen nem éreztem rá, hogy miért lenne dolgom vele. Tudom, hogy miért lehetne, meg mitől lenne jó, de nem kell nekem mindent csinálni. Nem akarok konstans jelen lenni, és kifejezetten nyomaszt, ha elvárják tőlem az állandó láthatóságot. És egyáltalán nagyon sokáig szeretném még csinálni ezt a szakmát, ahhoz viszont jó lenne nem kiégni. Az, hogy időről időre van az embernek egy combosabb burn outja, meg minden főpróbahéten egy hisztije, az majdhogynem elkerülhetetlen, de muszáj néha letenni a munkát. Az utóbbi években végképp próbálok kényesen figyelni az energiafelhasználásomra. Így is azt gondolom, hogy többet kellene utántölteni, mint amennyit elhasználtam, ha még egy online felületet is kezelnék, nem tudom, mikor kapcsolnék ki.

El szoktuk felejteni, hogy ezt a szakmát idegrendszerrel csináljuk, mégis az első számú munkaeszközünk karbantartásával foglalkozunk a legkevesebbet. Ez kicsit ugyanoda kapcsolódik, amiről már kérdeztél, hogy milyen apró változásokat érzékelek a szakmán belül, például ezt igen: végre téma kezd lenni a mentális egészség, nemcsak nálunk, általánosan, holott talán nálunk kellett volna kezdeni.

Ha választhatnál három előadásfotót, amely azt illusztrálná, „miért” kaptad meg ezt a díjat, melyek lennének azok produkciók?

Na, erre aztán nem tudok csípőből válaszolni… De az első, ami eszembe jut, az mindenképpen a Pisti a vérzivatarban, amit még az Akadémián csináltunk az Újvidéki Színházban. Az a fajta önazonosság, társulatiság, közösségi emberi létezés, ami ehhez a díjhoz kapcsolható, ott biztosan megvolt. Tanárom, László Sándor rendezte, és az volt az egyik legelső, igazán jó színházi csapatélményem, amikor már nemcsak egyívásúként csinálunk valamit, hanem létrejön egy színház minden generációt érintő előadása, mi még ugyan fiatal színészként vagyunk jelen, de már számítanak ránk. Én voltam A Pisti, Balázs Áron, Szloboda Tibor (ő sajnos pályaelhagyó lett), Magyar Attila (a vajdasági Magyar Attila) meg a többi Pisti. De igazából említhetném Mezei Kingát, fölsorolhatnék benne mindenkit, az egész osztályt.

A Pisti a vérzivatarban (1999), elöl Nagypál Gábor és Mezei Kinga (Fotó/Forrás: Gavrilo Grujić / Újvidéki Színház)

A második lenne a Caligula helytartója a Vádli Alkalmi Színházi Társulással. Fontos alkotói folyamat, meg nagyon nagy találkozás Szikszai Rémusszal, Fodor Tamással. A Caligulának volt egy jófajta színházcsináló feelingje, egyáltalán a Vádli rendkívül izgalmas volt, inspiratív. Mind különböző színházi közegekből érkeztünk, és létrehoztunk magunknak egy másikat, ahova úgy időről-időre összejártunk. Ez az egész Vádli-élmény kötődik a díjhoz, abszolút. És akkor ott van a Stúdió K, ahol minden munka közösségi élmény volt. Mert mindegyik munka kifejezetten más volt, és ez tud igazán a független színház előnye lenni, hogy egészen széles spektrumban lehet dolgozni. Szerintem egy kőszínház már a saját gravitációs súlya miatt sem tudja megcsinálni azt egyszerre, amit mondjuk egy Stúdió K. Tudod, úgy képzelem a kőszínházat, mint egy tankerhajót, ami másfél hónapig fordul meg, mire kitalálja, mi is az új irány.

kitaláljuk ma, és akkor holnap elkezdjük, aztán hogyha beválik, csináljuk, ha nem, abbahagyjuk. Ez a szabadságfoka a színházcsinálásnak rettenetesen fontos, azonban mint minden ilyennek, ára van. Szabadság nélkül nem megy, de valamivel meg kell fizetni, vagy pénzzel, vagy energiával, vagy idegrendszerrel, vagy fájdalmakkal, valamivel biztosan.

A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.

Fejléckép: Nagypál Gábor Az igazság gyertyái próbáján (fotó / forrás: Borovi Dániel / Budaörsi Latinovits Színház)