Fidelio Est: Azt írja a pályázata előszavában: "Célom a Vígszínház sikerekben gazdag száztizenkét éves hagyományainak megőrzése és továbbgondolása, a folyamatosság és a megújulás dinamikus egyensúlyának jegyében." Ez pontosan mit jelent?
Eszenyi Enikő: Ez főként a műsortervben jelentkezik majd, de egyéb dolgokban is megmutatkozik. Vannak terveim, elképzeléseim, de a következő évad bemutatóit csak február elején kezdem egyeztetni, úgyhogy erről még nem szeretnék konkrétumokat mondani. Május elején már sokkal pontosabban látok mindent: egy sajtótájékoztató keretében szeretnék majd több információval szolgálni.
FE: Mindenesetre, amikor február 1-jén reggel bejön a színházba, már az igazgatói irodába megy?
EE: Igen, mindenért én felelek. Viszont itt júliusig minden úgy megy, ahogy Marton László kezdte el tervezni tavaly ilyenkor, az én évadom ténylegesen szeptemberben kezdődik. Mostanában a legtöbb helyen fél évvel hamarabb történik az új vezető kinevezése, mert így közösen lehet dolgozni egy ideig, bár még ez a néhány hónap sem elegendő mindenre. Egyelőre Tracy Letts Augusztus Oklahomában című darabján dolgozom rendezőként, melyet március 7-án mutatunk be a Vígszínházban.
FE: A sajtótájékoztatón, ahol bejelentették az igazgatóváltást, azt mondta, művészszínházat és népszínházat szeretne. Ez ma megvalósítható?
EE: Eddig is ezt csinálta a Vígszínház! Ide esténként ezer ember jön be Shakespeare-re, Molière-re, Stendhalra, Marquezre, Lope de Vegára... ez egy művészi repertoár. Magas színvonalon sok embernek játszani, az művészszínház és népszínház egyszerre.
FE: Mit tart a Vígszínház legfőbb feladatának az elkövetkező évekre?
EE: Szeretném, ha tájékozódási pont lenne - a Pesti Színházzal együtt - Magyarország és Budapest életében. Esténként 1700 embert fogadunk, ami nem kevés...
FE: És melyek a legfőbb értékei?
EE: Érték például, hogy szilveszterkor teltház előtt játszottuk Beaumarchais Figaro házasságát, hogy van Shakespeare-bérletünk, hogy minden évadban legalább egy kortárs darabot műsorra tűzünk, hogy sok fiatal jár hozzánk, hogy 16 ezer bérlőnk van, hogy a bérletek családról családra öröklődnek, ami azt jelenti, hogy örömmel jönnek és járnak vissza hozzánk a nézők.
FE: Ez Budapest egyetlen színháza, mely 112 éve ugyanitt áll és - a háború utáni újjáépítéstől eltekintve - ugyanitt működik, az igazgatóit többnyire saját maga "nevelte ki". Ez a hagyomány és folyamatosság, amit említ is a pályázatban, inkább nagyobb felelősséget, vagy inkább könnyebbséget jelent?
EE: Mindkettőt. Ez nagy feladat, megpróbálok megfelelni annak a bizalomnak, amit a társulattól kaptam. Minden ember életében eljön az a kor, amikor úgy érzi, hogy már nem csak magáért, hanem másokért is maximálisan felelősséget tud vállalni. Ehhez a felelősségérzethez fokozatosan szoktam hozzá. Például figyeltem a társulat tagjainak életútját, és a rendezéseim során igyekeztem mindig ennek megfelelően szerepet osztani. Ügyeltem arra is, hogy aki esetleg még nem kapott szerepet egy évadban, az nálam mindenképp játsszon.
FE: Melyek azok a dolgok, amiket az elmúlt huszonöt évben látott, tapasztalt, megtanult, és most leginkább a segítségére lesznek?
EE: Ezt nem lehet fölsorolni. A parókakészítéstől kezdve a jelmezeken át a világításig, egy szerep értelmezésétől kezdve egy darab kibontásán át annak megvalósításáig sok mindent megtanultam. Ezek nem megfogalmazható dolgok. Nincsenek szabályok vagy tudományos módszerek arra, hogy mitől lesz valaki jó igazgató. Ahogy ide beléptem, Horvai Pista bácsitól, Kapás Dezsőtől és Marton Lászlótól minden pórusomon keresztül szívtam magamba az instrukciókat, hogy mitől működik a színház, hogyan lesz jó egy előadás... Számomra példaértékű a színházhoz való hozzáállásuk, az emberi tartásuk, a művészi attitűdjük, és nem utolsó sorban az a színházi és emberi morál, amit képviseltek, és amit Marton László képvisel. Nekem ez a minta és a fő vezérfonal, amit követni szeretnék.
hírlevél
