A Színművészeti Egyetem ügye csak egy újabb felvonásnak tűnt abban a drámában, aminek előző részeiben a hatalom elfoglalt egy egész sor kulturális-tudományos területet. Csak aztán a színészek nem adták magukat olyan könnyen. És itt vagyunk, 2020. október 23-án, Budapest legnagyobb tömeget mozgató nemzeti ünnepét azok a színészek, rendezők, dramaturgok, operatőrök, színházi művészek rendezik meg, akik az elmúlt két hónapban a legmakacsabb ellenállói voltak a rendszernek.

„2016: CEU, 2018: MTA, 2020: SZFE” – olvasom rögtön egy transzparensen, amikor megérkezem délután 4 órakor a Gellért térre. Néhány ember lézeng a metrólejárat körül, Cseh Tamás is ott van, igaz, ő mindig. Lassan összegyűlik a tömeg. Aztán kicsit közelebb megyek a Dunához, már rálátok a Műegyetem rakpartra.

Ja. Basszus. Hogy tele van az egész.

Körülnézek, sok-sok fiatal, de amúgy minden korosztályból itt vannak. Itt van Karácsony Gergely budapesti főpolgármester is, de

A menet részlegenként indul: előbb a táblások az egyetemek mozaikszavaival, ELTE, SZTE, MOME, és még vagy féltucatnyi. A tömeg, mint a folyadék, megtölti a rendelkezésre álló teret. 

A Gellért téren indul a tömeg (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Az viszont feltűnő, hogy nagyon nyugodt a tömeg, és nem látni olyat, aki ne venné komolyan a maszkviselést. 

(Az utóbbi hetekben lenyűgözve figyelem azt, ahogy az SZFE a nyilvánosságot használja. Kezdve a romantikus mozzanattól, az egyetem elfoglalásától addig, amikor Szarka Gábor ezredes-kancellár felelőst keres, és a diákok egyenként mondják el a kamera előtt: Ha felelőst keresel, én vagyok, én vagyok, én vagyok. Az arcok olyan gyorsan peregnek, hogy nem lehet már felismerni őket. A hangok egybefolynak. Hát ebben a buliban mindenki benne van. Alább a videó.)

Megindul a tömeg. Keresem az ismerős arcokat, néhány színészt látok, írókat, rendezőket. De hát több mint tízezres lehet a sokaság. A Szabadság szobrot most nem borítja köd, amúgy meg úgy érzem magam, mint elsőbálozó egy nemzeti ünnepen. Politikai rendezvényre ugyanis nem szoktam kilátogatni ilyenkor, ilyen meg még nem volt.

Az előzményeket mindenki ismeri: egy törvény következtében az SZFE alapítványi tulajdonba került, a fölé a kormány nevezett ki kuratóriumot, amelynek elnöki székébe Vidnyánszky Attila ült (na, nem az ifjabb, ő bent van a Vas utcában az egyetemfoglalókkal, na, tessék, ez is micsoda dráma lehetne!). Oktatók mondtak fel, a diákok pedig szeptember 1-én blokád alá vonták a főépületet, aztán lassan a többit is. Szarka Gábor pedig nem tudott bejutni.

Néhány transzparenst fényképezek: „Adjátok vissza jegyeinket!”

Transzparens (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Egy színházi előadásnak az a sajátossága, hogy ideális esetben az ember elmegy oda, szépen, kicsit kivasalva, aztán megnéz egy darabot, ami jó esetben valami rohadt nagy dolgot művel – odabent. Megváltoztat, vagy rádöbbent, elgondolkodtat. A változás nem feltétlenül kézzel fogható: például ha feltüzel a darab, akkor sem feltétlenül égetjük fel utána a kukákat, nem vonulunk haza skandálva és részegen. De a darabra azért emlékszünk. Na, hát ilyen próbáltak tervezni a színművészetisek is, ide a belvárosba. Drámaelőadás és demonstráció együtt, ahol megvan a helye a hallgatásnak és a hangoskodásnak is – többnyire jól működött. Legfeljebb az furcsa, hogy kevesebb a politikai tüntetésekre jellemző indulatkeltés, helyette többet gyúrnak a katarzisra.

Fáklyákkal a Rákóczi úton (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Fáklya a Ferenciek terén (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A menet a Szabadság hídon át halad a pesti rakparton a Március 15. tér felé, ahol fáklyák gyúlnak, mire a Rákóczi útra érek, már minden hatodik-nyolcadik embernél fáklya van. Néhány béna képet lőttem, telefonnal. Csendes menetelésre kérik az embereket. Fullajtár Andrea közben a Ha én rózsa volnék-ot énekli.

Amikor a tömeg eleje a Vas utcába ér, a vége még az Erzsébet hídnál leledzik. Néha meg-megpróbálkozik valaki skandálással, nem nagyon indul be. Úgy látom, az emberek a csendet tartják most erős kiállásnak.

IMG_20201023_173841-205644.jpg (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

Az Uránia moziban a Független Zeneakadémisták Szimfonikus Zenekara az Egmont-nyitányt játssza, az előadást ledfalon vetítik a tüntetőknek, a hangminőség szerencsére nagyon jó ott, ahol én állok . Ez az a Beethoven-mű, amit a rádió nagyon sokszor játszott az október 23-án kirobbant forradalom idején, 1956-ban.

A karmester Juhász Bence. És hallom a zenekaron, hogy őszintén játsszanak. Ez hiányzik nekem a klasszikus zenében. Hogy életre keljenek művek. Most például tízezren hallgatnak Beethovent. Nem a Ria-Riát, és nem is cigánybűnözésről, meg nemleszünkgyarmatról skandál a tömeg.

A beszédek jönnek. Vilmos Noémi fiatal dramaturg rendező a miniszterelnököt szólítja meg („Ön bizonyára nem áll itt közöttünk”), bocsánatot kér tőle. Hiszen most, a tanköztársaság megalapításával számára is kiderült, hogy a demokrácia nagyon nehéz, hajjaj, az a sok szavazás, sok egyeztetés. Ezek után arra szólította Orbán Viktort, hogy hallja meg a tömeg hangját, azét a népét, amelynek a vezetésére vállalkozott. Ez volt a megmozdulás legerősebb beszéde. 

Közben beesteledett (Fotó/Forrás: Csabai Máté / Fidelio)

A Titkos Egyetem szerveződés hallgatói (Fülöp Barnabás, ELTE BTK, Simonyi-Lengyel Mira, Képző) beszélnek, arra buzdítanak, hogy ne az egyetemisták ne mondjanak le az autonómiáról. „De mind itt leszünk, amíg nem hagynak minket a nagy művészek örökségéhez méltóan tanulni és tanítani” – mondják. Figyelmeztetnek, hogy előbb vagy utóbb mindegyik egyetem sorra kerül, ha hagyjuk. 

Ezután színészek olvasnak ’56-os forradalmárok feljegyzéseiből. Sajnos nem tudok ráguglizni, hogy mik ezek a szövegek, de utána fogok járni. (Update: a másodikos dramaturg hallgatók írták valós interjúk és visszaemlékezések alapján.) Jók ugyanis, a forradalom napjairól szólnak, a szabadságlázban égő fiatalokról, akik épségüket veszélyeztetve szöktek ki az utcára. A nyitószövegben Puskás Öcsi is felbukkan, abban egy rádiós dolgozó beszél arról a novemberi szovjet bevonulás idején, hogy

Vannak, akik szerint a hosszú szépirodalmi szövegek nem tesznek jót az amúgy sem túl feszes tempójú demonstrációnak, nekem ezek a részek tetszenek a leginkább.

A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének országos választmányának tagja, Nagy Erzsébet arról beszél, hogy PDSZ kezdettől támogatta az egyetemfoglalókat:

A pedagógus a szerinte nem korszerű és hamis történelemszemléletet előíró nemzeti alaptantervet kritizálta, amely nem gondolkodó polgárokat, hanem normakövetőket nevel. „Széchenyi István szerint a nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik, de ennek a rendszernek csak feltétel nélküli hívekre és kiszolgálókra van szüksége” – mondta. Szavait taps és fütyülés követte, de egyébként nem olyan heves hangulatú a tüntetés. Igaz, nem is a tömeg hergelésére utaznak a szónokok.

Székely Tamás, a Magyar Szakszervezeti Szövetség alelnöke beszél. Azt mondja, a színműsök kiálltak magukért, most rajtuk a sor, hogy kiálljunk értük. Dr. Szkaliczki Andrea orvos már akkor nagy tapsot kap, amikor a foglalkozását elmondja. Szkaliczki szerint a coviddal való megküzdés csak egy jól finanszírozott, és – hangsúlyosan – állami egészségügyi rendszerben lehetséges. Utána Kós Ágnes műtéti szakasszisztens beszélt.

Művészi hanggal zárul a tüntetés: a FreeRoma Group az SZFE-ügy himnuszává váló Hej, a titkos egyetemet muzsikálja. A tüntetést Vilmos Noémi zárta:

A szervezők kérésének megfelelően negyed órával az utolsó beszéd után kiürült az utca. A Vas utcai egyetem  továbbra is a színművészetiseké.

Az meglepő volt, hogy Vidnyánszky Attila és Szarka Gábor neve el sem hangzott az egész tüntetésen.

Hogy most az ezredesből kancellárrá avanzsált Szarka térfelén pattog a labda, vagy készülnek még valamire a tiltakozók, az a következő napokban bizonyára kiderül.