A NARRATÍVA a kísérletezésre és az újraértelmezésre helyezi a hangsúlyt, alkotóik a versengés helyett az összefogást választják.
Első premierüket november 20-án este 7 órakor tartják a felújított Radnóti Tesla Laborban.
Hogyan találkoztatok, hogyan jött létre a NARRATÍVA?
Hegymegi Mátéval már színművészetis korunk óta sokat dolgozunk együtt, Pass Andit még a Szputnyikból ismerem, Zitát is. Az érdekes az, hogy hasonló társulat-keresgetésben voltunk, csak nem tudtunk egymásról, véletlenül derült ki. Hegymegi Mátéval régóta terveztünk együtt, bedobtam a többieknek is, hogy milyen jó lenne egy közös alkotócsoport, ha nem kellene versengenünk egymással pályázatokon, és művészeti munkatársaink (sok az átfedés) egyeztetésén.
Igazán akkor kezdtünk együtt gondolkodni, amikor túlléptünk az érdekképviseleten, és közös művészeti munkába fogtunk. Akkor és azóta formálódunk.
A Kazinczy utcai Teslába úgy kerültünk, hogy mielőtt még telefonálgatni kezdtünk volna, hogy próba-, és előadóhelyet keresünk, felhívtak minket, hogy nyílik az új Radnóti Tesla Labor, és hallottak rólunk. Egyszerűen jó helyen, jó időben találkoztunk.
Miért tervezitek hét évre a NARRATÍVA együtt töltendő idejét?
Az indulás előtt több függetlenszínházi alkotót kérdeztünk meg a tapasztalataikról, Bodó Viktort, Pintér Bélát, Mundruczó Kornélt, Schilling Árpádot, és sokan mondták, hogy egyszer csak bekövetkezik a lendületvesztés. Nyilvánvalóan meg lehet újulni, de én azt látom, hogy az elején erős meghatározottságok vannak, és mire kialakul a művészi irány és minden működni kezd, a kényelem hoz pánikot. Ha egy projekt esetében tudható, hogy mennyi idő van rá, én is jobban koncentrálok. A határidő tehát elég jó belső motiváció a számomra, és így mi is tudjuk magunkról, hogy nem közös „tetoválásokat” kell készítenünk életünk végéig, hanem arról van szó, hogy most egy olyan szakaszt vállalunk, ahol nagyon odafigyelünk egymásra.
Kurta Niké és Pető Kata a Kurázsi és gyerekei c. előadás próbáján (Fotó/Forrás: Hevesi-Szabó Lujza)
A Szputnyik szétesése óta foglalkoztat a saját csapat kialakítása?
Igen, sőt korábban is ezt kerestem. Már a Színművészeti előtt a Tűzraktérben saját diákszínjátszós előadásokat hegesztettünk.
Harmadéves voltam, amikor Bodó Viktor a Szputnyikba hívott maga mellé, és abban a közegben sokkal otthonosabban éreztem magam, mint utána szabadúszóként.
Pedig szerencsés helyzetben vagyok, remek társulatokkal és jól tudtunk együtt dolgozni, de az a folyamatos munka, ami egy színész és egy rendező között például a Szputnyikban pár év alatt ki tudott alakulni - amikor háromról a négyre léptünk, és nem mindig egyről a kettőre - az nagyon-nagyon hiányzott.
Pető Kata a Kurázsi és gyerekei c. előadás próbáján (Fotó/Forrás: Hevesi-Szabó Lujza)
Ez kölcsönös lehetett, hiszen most jönnek veled volt szputnyikos színészek, például Pető Kata, Hajduk Károly.
Ez valamit talán igazol. Mindenki keresi az útját, de jól esik már a próbafolyamatok elején a szemérmes puhatolózások helyett egymás kegyetlen számonkéréséből elindulni. Így talán messzebbre tudunk elérni.
Első bemutatótok egy Brecht-adaptáció lesz, a Kurázsi és gyerekei. Eltűnt a címből a „mama” és a gyermekei helyett a gyerekei szót használjátok. Miért?
Nagyon szeretem Ungár Júlia fordításának szikárságát, ebből jön. Egyébként engem zavarba ejt a harmincéves háború, mint történelmi lecke, persze értem, hogy olyan kulturális örökség, amire Németországban azonnali és zsigeri a kapcsolódás, de nekem inkább a történelemórák pánikja üt be róla, és csak később jutok el odáig, hogy egy nulladik világháború volt valójában. A szövegben a háborús helyzeteket - amiket én egyre inkább a mai kor zűrzavaros időszakának kezdek olvasni -, a fordító nagyon szépen eltávolította a korhűség kényszerétől. Például ahol Nemes Nagy Ágnes fordítása ostromot ír, az Ungár Júliánál már blokád.
De nem átértelmezésről van szó, hanem inkább egy saját olvasatról. Azt keresem benne, hogy ez a háború hogyan szól az itt és mostról, az én közegemről.
Gondolok itt például a török-kurd helyzetre, de méginkább olyan kis helyezkedésekre, lavírozásokra, amiket a saját budapesti, vagy magyar közéleti káoszomban látok. Aminek a kiúttalanságát a saját bőrömön érzem. Nem akarjuk zsebre dugott kézzel szemlélni a világ folyását. Ezért égető intelem ez a történet nekem.
Pető Katát hívtad Kurázsinak, de veletek lesz Lázár Kati is, aki legendás volt ebben a szerepben Kaposvár hőskorában.
Kurázsit virulens, erős, szexuális energiáinak teljében levő nőnek látom – aki egyébként ezekről a vágyairól sokszor mond le a történet során, a túlélés és a gyerekek átmentése érdekében. Ezért is hívtam Pető Katát, és Lázár Katihoz is a történet elemzése vezetett el. Hiszen az értelmezésemben három-négy fiatal öltönyös kölök határozza meg a világ irányát – hozzájuk kell alkalmazkodni. Viszont a végén, néma Kattrin és Kurázsi mégiscsak találkozik egy másfajta családi vízióval, amely nem a háborúból nyerészkedik. Túl azon, hogy ezt életkorilag is igazolni akartam,
azt gondoltam, hogy Lázár Katinak zsigeri emlékezete van erről a történetről.
Ha a végén vele kell szembenéznie Kurázsinak, és előtte kell igazolnia magát – miszerint még akkor is tovább fogja vonszolni ezt a kocsit, ha kilátástalan a helyzet, mert ha bevallja és visszafordul, összecsuklik –, akkor annak a jelentése megsokszorozódik.
Pető Kata és Fekete Ádám a Kurázsi és gyerekei c. előadás próbáján (Fotó/Forrás: Hevesi-Szabó Lujza)
Ez a bizonyos kocsi szimbolikusan a független színház is lehet?
Én is sokszor olvasom így, de közben gyűlölnöm kell ezt a kocsit. Attól nagyon óvakodom, hogy romantizáljuk az utazó színházcsinálást például, vagy a kultúra terjesztését.
Remélem, hogy lesz valamilyen nyilvánvaló áthallás a kultúra cipelése és a kocsi között, de azért ez a kocsi sok minden lehet.
És ne feledjük, hogy Kurázsi a háború kiszolgálója: keresi a konfliktust, mert abból jól lehet megélni. Ezért aztán kevés romantikát látok benne, megjegyzem, kevés romantikát látok a saját színházcsinálásunkban is.
Azért mégis fantasztikus, hogy összefogtatok és elindultatok. Támogat benneteket a Radnóti Színház, a Staféta program, a Jurányi, ráadásul mind a négyetek rendez az évadban.
Egy induló évadban ennek gyakorlati haszna is van, egy teljes repertoárnyi előadást be tudunk mutatni, de hosszútávon nem törekszünk arra, hogy mindig mindenki rendezőként dolgozzon. Már csak azért sem, mert ha kicsit megerősödik a struktúra, jó lenne elszakadni a szokásos hat-hét-nyolchetes próbafolyamattól. A bemutatók után tovább szeretnénk próbálni a darabokat, ezt már az első évadban beiktatnánk, és hosszútávon még az is jó lenne, ha akár többen rendeznénk meg egy-egy előadást, a próbafolyamat akár egy évig is tarthatna. Most kísérletezünk, keressük, hogyan lehet szabadon dolgozni. Eddig működik a dolog, november 20-án a NARRATÍVA bemutatja a Kurázsit.
Fejléckép: Kovács D. Dániel (Fotó: Dömölky Dániel)
hírlevél
