Meg kell gondolnom, mikor vállalok el színészi feladatot, mert nagyon nehéz összeegyeztetni a teendőket – kezd bele Ellinger Edina. – Viszont nem adom föl a színészi munkát, mert annál jobban nem lehet érzékelni egy társulat aktuális állapotát, mint amikor együtt dolgozunk egy előadásban.

Ha már munka, mennyire volt melós a legutóbbi bemutató, a Dekameron 2023?

Nagyon. Ilyen nagy léptékű produkciót még nem csináltunk. És nem is feltétlenül a bábok mennyiségére vagy a díszlet nagyságára gondolok, mert olyan már volt. De itt van kilenc, illetve a kerettörténettel együtt tíz történet, vagyis el kellett készítenünk tíz minielőadást, melyeket egymásba fűzve játsszunk. Ez pedig borzasztóan komoly logisztikát és embertelen munkát igényelt.

Ellinger Edina (Fotó/Forrás: Hamarits Zsolt / Budapest Bábszínház)

Noha vannak rá példák, még mindig ritkaságszámba megy nálunk, hogy nő kerüljön egy színház élére. E ritka helyzetek viszont jobbára úgy alakulnak ki, és itt is ez történt, hogy egy jelentős, évtizedeken keresztül a színház élén álló, idős férfi vezető maga adja át egy nőnek a stafétát. Ez részben védett szituációnak tűnik, másrészt mégiscsak szokatlan helyzet lehet a többiek számára. Hogyan zajlott mindez, és hogyan fogadta a társulat?  

Büszke vagyok, hogy én lehetek a Budapest Bábszínház első női igazgatója, és úgy érzem, a legjobb életkorban talált meg ez a feladat. És ez valóban egy abszolút védett helyzet volt, Meczner tanár úr (Meczner János, a Budapest Bábszínház korábbi igazgatója, Ellinger Edina egykori színművészetis osztályfőnöke – a szerk.) nagyon odafigyelt, hogy meglegyen számomra a felkészülési időszak. Bár a mai fejemmel már azt mondom, nem lehetett fölkészülni arra, ami végül jött. A társulaton belül szintén nagyon szépen és fokozatosan épült fel a vezetővé válásom. Jövőre már húsz éve leszek a színháznál, az első időszakban színészként működtem, később viszont kaptam lehetőséget rendezni is. Ez azért lényeges, mert ha valaki rendezni kezd egy színházon belül, óhatatlanul is kialakul egy alá-fölérendelt viszony, ami az én esetemben segített abban, hogy később könnyebben fogadjanak el női vezetőként. Egy társulat nagyon érzékeny, így számukra egy idő után feltűnt, hogy egyre sűrűbben beszélgettünk Meczner tanár úrral a színházról, és ott volt a levegőben, hogy hamarosan ki fog nevezni a helyettesévé. Amikor ezt 2017-ben bejelentette, úgy emlékszem, mindenki megkönnyebbült, hogy végre ki lett mondva, amit már amúgy is lehetett sejteni.

És azt hogyan fogadták, amikor 2020-ban kiderült, hogy Meczner János nem pályázik újra az igazgatói posztra?

Az már nem volt akkora titok, ahogy az sem lepett meg senkit, hogy én viszont pályázom. Ennek a helyzetnek a nehézsége számomra  – és szerintem a társulat számára is – leginkább az volt, hogy továbbra is szerettem volna közvetlen viszonyban maradni a kollégákkal, de sok mindenkinél éreztem, hogy óhatatlanul hátrébb léptek kettőt, hiszen én mégiscsak egy felsővezető lettem ebben a színházban. Meg kellett barátkoznom a helyzettel, hogy mivel esetenként emberi sorsokról döntök, mindig lesznek olyan kollégák, akik megtartják a tisztes távolságot.

Hogyan tudnak így együtt játszani?

Mára elhitték és elfogadták tőlem, hogy amikor színészként dolgozom, nem vagyok igazgató.

Elinger Edina a Helló, Héreklész! előadásában (Fotó/Forrás: Budapest Bábszínház)

Gyanítom, az utóbbi időkben kellett nehéz döntéseket hozni.

Ez így van, leginkább egy válságmenedzserhez hasonlítok az elmúlt három évben. Azok a legnehezebb döntések, amiket korábban a Covid-járvány, jelen pillanatban pedig az energiaválság borít a nyakunkba. És nagyon sok ilyen van.

Mik a legkarakteresebb változások ahhoz képest, amikor még Meczner János vezette a színházat?

Nem biztos, hogy ezt az én tisztem megfogalmazni. Benne vagyok egy folyamatban, amelyből objektíven már nem tudok rálátni erre. Minden társulatnak a repertoárja tükrözi leginkább a színház művészeti arculatának változásait, ami nálunk kétségkívül tetten érhető azzal, hogy lekerült néhány nagyon régi, anno kultikus előadás. Például a Diótörő és a Misi mókus. Az én tapasztalatom az, hogy fél évszázadnyi idő és sok-sok szerepátvétel után egy előadás deformálódik, és ennek valószínűleg az eredeti alkotók sem örülnének. A vizualitásuk, ami a saját időszakukban elképesztő volt, egy idő után megkopik. Fájó szívvel, de ezért búcsúztunk ezektől az előadásoktól. Ilyenkor a bábok az archívumunkba kerülnek, és bábkiállításon találkozhatnak még a régi kedvencekkel a nézőink. A másik, amiről szintén a repertoárunk árulkodik, hogy igyekszünk jobban kiegyensúlyozni, hogy a szlogenünkhöz híven minden koszosztálynak készüljön új előadás. Egyébként pedig létrehoztuk a kísérleti stúdiónkat, a gyermekvédelmi irányelveinket, csatlakoztunk a Zöld Színházak közé, és ami talán a legfontosabb, továbbra is elköteleződünk amellett, hogy minden korosztálynak a lehető a legjobb minőségű előadásokat nyújtsuk.

Ha megnézzük a Budapest Bábszínház és a Kolibri Színház repertoárját, akár évekre visszamenően, az lehet a benyomásunk, mintha a két színház valamiféle háttéralku során felosztotta volna egymás között a piacot. Általános iskolás korig mindketten kínálnak előadásokat, középiskolásoknak a Budapest Bábszínház kevesebbet, és azok is inkább klasszikus jellegűek, a Kolibri ezzel szemben ezt a korosztályt kifejezetten modern, problémaközpontú darabokkal szólítja meg. A felnőtt nézőknek szóló előadások viszont egyértelműen a Bábszínház hatásköre.

Engem egyébként a Kolibrihez is kötnek érzelmi szálak, mert ott voltam stúdiós, de bizton állíthatom, hogy nem szoktunk leülni Novák Jánossal (a Kolibri Színház igazgatója – a szerk.), hogy megbeszéljük, ki mit mutat be. Ők hosszú-hosszú évekkel ezelőtt beindították az ifjúsági programjukat, ezért is ilyen széles a repertoárjuk. Nálunk az első ifjúsági előadás a Semmi volt 2013-ban. Utána nem igazán készült a színházunkban ennek a korosztálynak előadás. Ahogy már említettem, szeretnénk kiegyensúlyozni a repertoárt. A tavaly bemutatott Szerb Antal-kód avagy a Pendragon legenda már ebből a célból jött létre. A jövő évadunk egyik első bemutatója pedig éppen egy olyan ifjúsági előadás lesz, aminek a középpontjában egy kamasz vagy fiatal felnőtt probléma áll. Mert ezen a téren valóban volt egy lyuk a repertoárunkon. Viszont a felnőtt előadások tekintetében nagyon megizmosodtunk. Ezért mertünk bevállalni ismét egy nagyszínpadi produkciót, a Dekameron 2023-at.

Ellinger Edina a Dekameron 2023 olvasópróbáján (Fotó/Forrás: Budapest Bábszínház)

Cserébe egyre több felnőtteknek játszó színház jön ki gyerekeknek szóló előadásokkal.

Tudom én, hogy ez egy jó piac, és a kőszínházi gyerekelőadások felszaporodása nem könnyíti meg az életünket, de hát így szép úszni, ebben a zavaros vízben. Ezért fontos számunkra, hogy

Említette a felnőtt előadásokat. Emlékszik az első alkalomra, amikor színészként találkozott ilyennel a Budapest Bábszínházban?

Ez nekem a Sade márki 120 napja, egy 18 éven felülieknek szóló előadás volt. Életemben nem gondoltam volna, hogy frissen végzett bábszínészként egy ilyen formabontó, gyönyörűen bizarr előadásban fogok játszani.

Hogyan folyik a munka, és hogyan fogadja a társulat, amikor idejön egy rendező, aki előtte soha nem dolgozott bábokkal? Ez mégiscsak egy szakma, amibe bele kell tanulni.

A társulat mindig nagy örömmel fogadja a prózai színházi rendezőket, mert ők egészen másfajta szemszögből néznek rá a bábra. Eleve csak olyan alkotót kérünk fel, akinél úgy érezzük, fogékony az absztrakcióra, és fontos számára a vizualitás. Erre jó és közeli példa Keresztes Tamás, aki a Frankensteint rendezte nálunk. Tamás képekben gondolkodik, nem véletlen, hogy az előadás díszletét is ő tervezte. Az is lényeges, ha prózai rendezővel dolgozunk, mindig legyen mellette egy szakavatott bábtervező, aki segít neki leküzdeni azokat a technikai hiányosságokat, amikkel nem feltétlen kell tisztában lennie. Jól emlékszem még a Frankeinstein látványterveinek az elfogadására. A Tamás által kigondolt kreatúra nem egy klasszikus összerakós báb volt, ahol külön van a fej, a kezek és a lábak, hanem ő azt szerette volna, hogy olyan legyen az egész, mintha ezek a lábak, meg a kezek a mozgatókból nőnének ki. Én ilyet még sosem láttam, és viszonylag ingerült hangon mondtam, hogy ez színészként fizikálisan nagyon megterhelő, és miért nem rakják ezeket a testrészeket egyszerűen a színészek kezébe. Tamás és Hoffer Károly (bábszínész, vezető bábtervező – a szerk.) viszont vérre mentek érte, hogy ez így fog igazán működni, mert így lesz lélek a testrészekben. Végül Tamás megvédte a koncepcióját, és meg kell mondanom,

Frankenstein (Fotó/Forrás: Budapest Bábszínház)

És mi a helyzet Szikszai Rémusszal, aki éppen most rendezte meg nálatok a Dekameron 2023-at, és aki nem először dolgozik bábokkal?

Szerintem Rémuszhoz leginkább a bunraku bábtechnika áll közel, mert az hasonlít legjobban az emberhez, és azt majdnem úgy lehet instruálni, mint egy színészt. Csakhogy a Dekameronban nagyon sokféle bábtechnikát kiválasztott, és bizony, volt olyan próba, ahol Rémusz türelmetlenkedett, hogy mit szöszölünk már annyit. Ilyenkor megmagyaráztuk neki, hogy nem szöszölünk, de ez most egy technikás rész, amit át kell beszélnünk. Rémusz egyébként imádja a bábszínházat, és a prózai rendezéseiben is gyakran használ bábot, de most még neki is tudtunk meglepetéseket okozni. Például amikor ott van közöttünk egy paraván, és nem lát bennünket, sokkal nehezebb kommunikálni, ehhez vagy nekünk kell kijönni, vagy neki benézni. Mondjuk, a paravános játék anno Ascher Tamást is meglepte, amikor a Coreline-t rendezte nálunk, egyszer benézett a paraván mögé, és miközben két figurát látott játszani a paravánon, mögötte tíz ember állt.

A kecskeméti bábfesztiválon megtapasztalhattam, hogy noha az esti szakmai beszélgetéseken a bábosok kőkemény kritikákat fogalmaznak meg egymás előadásairól, nincs sértődés, viszont van valamiféle családiasság, és mindenek felett tisztelet meg egy összetartó közösség. Ilyet a prózai színházak esetén nehéz elképzelni. Mi lehet ennek a titka?

A bábosok nagy családja valóban létezik, és mint minden családban, itt is lehetnek súrlódások, nem kell mindenkinek mindenkivel egyetérteni. Hogy mi a titok? Részben talán az, hogy sosem veszítjük el teljesen gyermeki mivoltunkat. Másrészt,

Persze csak találgatok, és az égadta világon senkit sem akarok megsérteni, de a bábműfajhoz elengedhetetlen az alázat, és amikor azt kérdezzük, ki szeretne lábmozgató lenni, akkor sokan örömmel jelentkeznek. Mert ez egy marha jó dolog, én is imádok lábat mozgatni.

A nyúl Péter 100. előadása után (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)

A báb meggyőződésem szerint kifejezetten progresszív műfaj, rengeteg formai és tartalmi lehetőséggel. Mennyire tud megjelenni ez a progresszió Budapesten, illetve a vidéki bábszínházakban?

Bizton állíthatom, hogy mindenki szeretne progresszív előadásokat létrehozni. Mi a budapesti nézőközönségünkkel nagyon kedvező helyzetben vagyunk, mert sokan vannak, és sokféle az érdeklődésük, így van felvevő piacunk. Ezért bátran kísérletezhetünk. Jól ismerem a vidéki színházak vezetőit és színészeit, bennük is megvan a kísérletezés vágya, de ilyenkor nagyon nem mindegy, mekkora a közönségbázis, és mennyire befogadóak. Szerencsére a kollégáknál bátorságban nincs hiány, így izgalmas, innovatív előadások születnek a vidéki bábszínházakban is, bár sajnálatos módon nem feltétlenül tudnak megélni hosszabb szériát.

Mi a helyzet külföldön?

Előszeretettel példálózunk azzal, hogy Lengyelországban milyen komoly történelme van a felnőtt bábszínháznak. Többször jártunk Bialystokban bábfesztiválon, és ők is azt mondják, hogy hiába kezdték el hamarabb tágítani a nézői látásmódot, nekik is keményen meg kell küzdeni a felnőtt közönségért. Van Bialystokban egy bábművészeti akadémia, ahol csak bábosokat képeznek, de pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel küzdenek, mint mi: például, hogy sokkal több nő jelentkezik bábszakra, mint férfi. Annyival jobb talán a helyzet külföldön, hogy sokkal több a független bábtársulat és bábprodukció.

Hamarosan saját bábfesztivállal jelentkeznek Abstract néven a Színházi Olimpia részeként. Milyen előadásokat láthatunk majd?

Május 6-án elstartol a fesztivál, már elérhetőek a jegyek a meghívott előadásokra. Ezen a fesztiválon kifejezetten progresszív, kísérletező előadásokat kínálunk különböző korosztályok számára. Óriási munkában vagyunk, de bízunk benne, hogy a szakmának és a nézőknek is hiánypótló fesztivált sikerül megvalósítanunk a Színházi Olimpia keretei között. Mindig is fontos volt számomra, hogy inspirálódni tudjunk külföldi kollégáink munkáiból.

Ellinger Edina (Fotó/Forrás: Éder Vera / Budapest Bábszínház)

Több helyen is említi, hogy a hagyományos technikák életben tartása is fontos lenne, de ez egyre nehezebben megoldható.

Bármennyire is szeretjük keverni a műfajokat, valóban az is a felelősségünk, hogy a bábtechnikák ne korcsosuljanak el. Csakhogy a bábrendezők többségét például nem érdekli a paravános játék. Ha idejön hozzánk valaki rendezni, azt gondolja, végre lehet valami progresszív dolgot csinálni, és nem szeretne csak klasszikus technikákkal dolgozni.

A Budapest Bábszínházhoz hívott prózai rendezők azért készítenek szinte kizárólag felnőtt előadásokat, mert a gyerekdarabok például kevésbé érdeklik őket? 

Erre kapnak felkérést. Illetve Szikszai Rémusz ezzel ellentétben kifejezetten gyerekeknek szeretett volna előadást készíteni, de sajnos beleütköztünk egy szerzői jogi akadályba, ezért az eredeti ötletét nem tudta megrendezni, és megmaradt a felnőtt közönségrétegnél. De mások is vannak, akiket jobban érdekelne egy gyerekelőadás, mert prózai színházban rendszeresen rendeznek felnőtteknek, és szívesen kipróbálnák magukat ebben is. Jövőre például lesz olyan prózai rendező, aki a tizenéves korosztályt célozza meg egy előadással. Az elsődleges szempont nálunk az, hogy akár bábszínházi-, akár prózai rendező jön, a választott anyag a bábszínház után kiáltson. Elengedhetetlen az olyan rendezői alapötlet, amely kifejezetten ennek a társulatnak és ennek a műfajnak áll jól.

Fejléckép: Ellinger Edina (fotó/forrás: Hamarits Zsolt/Budapest Bábszínház)