Láttad az eredeti Semmi előadást?
Igen, még az egyetem alatt láttam. Erre az előadásra nem volt egyszerű bejutni, én is a nézőtér mögött állva néztem végig. Nagyon megragadott belőle egy-két pillanat. Ami érdekes, mert most, amikor újranéztem, teljesen más dolgok maradtak meg.
Mennyi idő telt el a kettő között?
Szerintem úgy öt év. Ami először kifejezetten megfogott benne, az most már nem feltétlenül… lehet, hogy az idő egy kicsit megszépítette. Például anno az a pillanat, amikor Zsolt (Tatai Zsolt – a szerk.) Ájtatos Kajként viszi a keresztet a Fontos Dolgok Halmára, teljesen letaglózott. Erős emlékként élt bennem. Most is jó volt, amikor láttam – csak nem az az élmény. De ezt nem kritikának szánom, ez inkább magamról szól.
Egyáltalán akartad újranézni?
Őszintén? Nem igazán. Féltem tőle. Attól, hogy most mi csináljuk, és nehogy bennem maradjon az előző verzió. Közben meg tiszteletből nagyon is szerettem volna látni, mert ez egy legendás előadás, és imádom azt, ahogy az előző csapat dolgozott benne. Ez egy ilyen kettős érzés.
Bartha Bendegúz és Csarkó Bettina a Semmi 2.0 próbáján (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)
Jól tudom, hogy bábszínész családból jössz? Ez adott valamiféle bennfentességet az egyetem alatt?
Egyáltalán nem. Sőt, inkább az ellenkezőjét éreztem. A szüleim főleg vásári bábjátékosok és utcaszínházasok. Dolgoztam velük, kellékeztem édesapámnak, ott voltam az előadásokon, de én nem báboztam, kőszínházi bábelőadásokat ritkán láttam. Szerettem ezt a közeget, és csak később jöttem rá, hogy ez is színház. Innen eredt a vágy, hogy jelentkezzem színésznek, majd bábszínésznek.
Amikor bekerültem az egyetemre, akkor vált bizonyossá, hogy semmihez nem értek.
Nem értettem ezt a világot.
Konkrétan nem is néztél kőszínházi bábelőadásokat?
Nem igazán. Elvittek néha gyerekkoromban, illetve a fesztiválokon láttam egy-kettőt, de ennyi. A felvételin, amikor kérdezték, mit láttam utoljára, mondtam, hogy mostanában inkább utcaszínházat néztem. Hogy fokozzam az egészet: hoztam egy monológot a Semmiből, és képes voltam benyögni, hogy „tudom, hogy ezt valaki megrendezte a Bábszínházban”, miközben ott ült velem szemben Hoffer Károly, az előadás rendezője, akit akkor még nem ismertem. Teljesen világtalan voltam.
A Semmi 2.0 próbája (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)
Szerinted égetően nagy a különbség a kétféle működési mód között?
Persze. Az utcaszínházban folyamatosan reagálsz a közönségre. Sőt, sokszor direkt piszkálod, froclizod őket, hogy legyen mivel játszani. Vásári játékoknál például hat-nyolc órán át ott vagy, és neked kell összeszedned a nézőket. Nem az van, hogy beül négyszáz ember, hanem meg kell teremtened a helyzetet. A kőszínházban meg ott van az a luxus, hogy zárt a tér, van fény, hangosítás. Sokkal finomabb dolgokat lehet csinálni, ki lehet feszíteni egy pillanatot, lehet csenddel dolgozni – ez az utcán nagyon ritkán születik meg. Viszont az első kőszínházi munkámnál, a Kisrigóknál ért egy sokk: ha volt pár rendetlen gyerek, nem reagálhattam rájuk úgy, ahogy egy vásári előadáson tenném, hiszen kötve voltam a szerephez. De ezt is meg kellett tanulni.
Milyen érzés egy olyan előadást próbálni, aminek ilyen nagyívű az előélete?
Nagyon érzékeny helyzet. A bábok ugyanazok, az anyag ugyanaz. De nem az a cél, hogy egy felújított verziót hozzunk létre. Ugyanarról a lecsupaszított nulláról indultunk, abból a kezdeti szövegkönyvből dolgozunk, amiből ők is 2013 környékén. Van, ami muszáj, hogy változzon. Például Jan-Johan karaktere az előző verzióban elképesztően jól zenélt. Ez nyilván Csabinak (Teszárek Csaba – a szerk.) nem okozott gondot. Én viszont egyáltalán nem tudok zenélni, ezért átírtuk: nálunk Jan-Johan jól rajzol.
A tehetség változott, a figura nem.
És nyilván Hoffer Karinak is több új gondolata van ehhez az anyaghoz, viszont arra nagyon figyel, hogy a lehető legtöbb minden belőlünk szülessen meg. Van egy erős víziója, de nyitott az ötletekre. A próbákon jönnek az ajánlatok, poénok, ezeket beépítjük. Aztán ott van a zene, a tizenhárom évvel ezelőtti verzióban Quimby volt, most cserihanna és Bongor írják a dalokat. Már ez is rengeteget változtat.
A Semmi 2.0 próbája (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)
Mennyire szól ez az anyag a mai fiatal korosztálynak?
Abszolút a Z- és Alfa-generációnak csináljuk, és hát mi magunk is többségében Z-sek vagyunk. És talán ez egy lényeges különbség az eredeti Semmihez képest. Hiszen ezen generációk viselkedéséről, figyelméről már annyi cikk és kutatás született. Muszáj felismerni, hogy másként viszonyulnak a művészethez, talán ez a 2.0-ás verzió jobban megfogja őket. Nem mintha az előző nem működött volna, hiszen végig telt házzal futott. De mégis: kézzelfogható különbség, hogy nem feltétlenül marad majd egy helyen a fókusz az előadáson belül, hanem egy kicsit hektikusabb, ingergazdagabb, sűrűbb lesz.
Milyen a viszony az előző csapattal?
Én a helyükben nem nyilatkoznék, de a magam részéről úgy érzem, egyértelműen támogató közegben vagyunk. Kérdeznek, kíváncsiak, de közben hagyják, hogy mi fedezzük föl az anyagot. Különös ez a helyzet.
Nekem például furcsa lenne, ha egy bábot, amivel tizenhárom évig játszottam, valaki más venne át.
Nem is tudom, hogyan reagálnék, ha más kezében látnék egy ilyen komoly társat.
Érdekes, amit a bábról mondtál, hogyan viszonyulsz hozzájuk?
Általában hamar megszeretem őket. Főleg, amikor egy-egy bábnak olyan igazán jó a fizimiskája, megfordul a fejemben, hogy „na, azt a kis kócosat szívesen megbáboznám!” Az a jó a bábozásban, hogy nem feltétlenül a te arcod számít. Ha van egy bábom, arra tudok figyelni. A báb behúz. Adja magát. Néha teljesen más irányba visz, mint amit elképzeltél – de pont ettől jó. Lehet bele kapaszkodni. Elképesztően jó, hogy lehetek akár egy vakond is, vagy bármi. És olyan is volt, hogy elirigyeltem bábot, például Tatai Zsolt Passepartout-ját a 80 nap alatt a Föld körülből. Nagyon vagány kis ürge volt, noha pálcás, gapitos báb – attól mentsen meg az Isten!
Miért mondod ezt?
Elképesztően nehéz az a technika. Sokan tudják jól mozgatni, nekem hamar elfogy a türelmem. De ha úgy adódna, a próbafolyamat alatt megküzdenék vele, viszont beugrás egy ilyen produkcióba, félelmetes lenne.
Csarkó Bettina és Bartha Bendegúz a Semmi 2.0 próbáján (Fotó/Forrás: Piti Marcell / Budapest Bábszínház)
A bemutatóig van még pár hét, milyen a próbafolyamat eddig?
Nagyon gyors. Az első másfél hét alatt felraktuk az egész vázat, mert utána logisztikai okokból nem tudtunk próbálni. Egyből díszletben dolgoztunk, ami szerintem áldás, mert rögtön tudtuk, hol vagyunk, milyen térben fogunk játszani. Nekem tetszik ez a tempó. Én akkor értem meg a darabot, amikor már végigjártuk. Egy olvasópróba után nekem semmi nem áll össze – térből, mozgásból, ismétlésből értem meg a dolgokat.
Mi lesz számodra a legnehezebb?
A zenélés. Attól nagyon fogok izgulni, bár a színészcsapat nagy része az osztálytársam volt, és
ők vérprofik abban, hogyan játsszuk el azt, hogy Bendegúz tud zenélni.
Viccet félretéve, jól érzem magam velük, hiszen rengeteg minden köt minket össze, illetve örülök az új arcoknak, Berta Csonginak meg Barabás Bíborkának.
Sok olyan dologról beszéltél, amiben nem vagy teljesen biztos, mi az, amiben igen?
Ez nagyon nehéz kérdés. De azt hiszem, abban biztos vagyok, hogy szeretek bábozni. És ezt már bebizonyítottam magamnak az elmúlt években. Nem azért vagyok itt, mert idekeveredtem, hanem mert ezt akarom csinálni. Szeretek reagálni váratlan helyzetekre. Ha eltörik valami, ha borul a rutin – azt talán jól tudom kezelni.
Támogatott tartalom.
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Bartha Bendegúz társulati portréja (fotó / forrás: Nagy Marcell / Budapest Bábszínház)
hírlevél
