Érzelmileg nem egyszerű a menet, amíg 1978. 07. 07-től (a címszereplő születési dátuma - a szerk.) 2015 augusztusáig eljutunk, a legkilátástalanabbnak tűnő pontokról azonban mindig ki-/továbblendít valami iszonyúan röhejes vagy blőd helyzet. A humor legszélesebb skáláján játszanak. Az előadáskeret, egy Hellinger-féle családállítás, ami egy abban nem nagyon hívő számára a szabályrendszerével és az üres, színházcsináló számára mondhatatlan paneljaival (vezetője Járó Zsuzsa) gyakorlatilag komolyan vehetetlen. Az anya-lány, anya-fiú, nagymama-unoka kapcsolat szövevénye, a nevelési elvek és önérzetek egymásnak ütközése meg a kisebb-nagyobb keresztzsarolások a konkrét helyzetben (kiindulási pont: csak akkor kapsz palacsintát, kisunokám, ha...) szinte bohózattá válnak. A szorongó kiskamaszok találkozása a Zalaegerszegen dolgozó híres rendezővel bármelyik jobbfajta szórakoztató műsorban helyet kaphatna villámtréfaként.

Ahogyan a főhős a jogaival - és a paráival - próbál élni a rendőrörsön, ahová azért került, mert a pláza beakadt üveg forgóajtaját berúgta, szinte bohózat. Az abszurdig visz el az, ahogyan a hiperszenzitív címszereplő a saját rendszeréből kilépni, kizökkenni, nézőpontot váltani még pillanatokra is képtelen, ahogyan nem érti, miért nem lehet őt érteni, s erre minden esetben magyarázatot keres. Gál Kristóf, Máthé Zsolt és Mészáros Máté mint felnőtt Dömötör András, Péter Kata mint Eszenyi Enikő, Dömötör András mint Mácsai Pál és Máté Gábor, utóbbit meg különben Vajda Milán is remekül adja (meg egy gorillát az állatkertből), a paródia legmagasabb foka: pontos megfigyelésekből, jellemző karakterjegyekből összerakott pazar megszemélyesítések.

Szintén remeklés egy típus, Kovács Patrícia unottan telefonját nyomkodó, közönyös, ugyanakkor halálosan profi és gyakorlatias kasztingügynöke. A nagymama temetése - akit ereje teljében és semmibe bámuló, leromlott állapotában is nagy empátiával, érzékenységgel játszik Jordán Adél - a temetkezési vállalkozó munkatársainak hanyagsága miatt hiányzó fogsorral és rózsafüzérrel, és azok felkutatása egyszerre szívszorító és a letargikus gyászból a fekete humor miatt kizökkentő.

Mint egy hullámvasút, olyan a dramaturgia íve (meg az életé - tehetnénk hozzá a közhelyszótárból), de ahogyan haladunk a jelen felé, és szőnyegbombázódik le egyre inkább a privát szféra, úgy kap minden magánügy kortörténeti hátteret, úgy írja az egyéni döntést felül vagy akár át a kultúrpolitika. (A "le" igekötő sem elképzelhetetlen, tudjuk.) Fehér háttérfüggöny, fehér balettszőnyeg, nagy színes legotéglák - játékosra stilizált a Jurányi nagyterme. De szépen lassan elfelejtjük a lézerkardot (csak azt tudnánk, hogyan állna Máté Gábor kezében), a legót, nem tobzódunk a nyolcvanas évek csodálatosan összeszedett (-vedett) szettjeinek látványában (köztük a Járó Zsuzsára adott lehetetlenül színes, geometrikusan foltmintás blúzban és Mészáros Máté csodálatosan nem passzoló, a sárga és a barna létezhetetlen árnyalatában készített ing-nyakkendőjében), és nem Dömötör Andrást akarjuk megfejteni, nem rá keressük a jelzőket.

Rázzátok le a képviseletet! - szólít fel a családállítás vezetője a terápia/előadás végén. De a fene egye meg - jövünk rá, illetve nem is kell rájönni, mert tulajdonképp tudjuk -, a képviselettől megszabadulhatunk, de baromira nem lehet lerázni sem a privát múltat, sem a közös jelent. Keressük a helyünket a határok inneni vagy onnani oldalán, érveket és ellenérveket listázunk a menni (lassan menekülni) és a maradni oszlopokban munkától magánéletig, és bár látszólag egyszerű, sőt egyértelmű a döntés, mégis dilemmázunk, mert nemcsak magunkért tartozunk felelősséggel, hanem a hozzánk így-úgy kapcsolódókért, családért, barátokért, szerelmekért, tanítványokért is.

A lehetőségekért cserébe, még a legjobbakért is, iszonyú nehéz eltépni a kötelékeket, de még lazítani is rajtuk. Igen, az élet apró örömei bárhol megtalálnak, csak hát mégse mindegy, hogy melyik színházi szakma állapotáról beszélünk. Hogy mi a művész dolga, kötelessége, egyáltalán van-e neki. Hogy Berlin vagy Budapest. Hogy normális anyagi és szellemi körülmények, vagy a fulladozás lassan minden tekintetben. A dalokban, különösen Mészáros Máté Hallelujah-parafrázisában és a Czukor Balázs énekelte előadászárlatban sűrül mindez, s benne a (késő)harmincasok drámája. Akiket a hazájuk fel akar számolni, s akik ebben az egyre nagyobb lehetetlenségben mégis rendületlenül próbálnának hűek maradni.