Az Antigoné történetét számos alkalommal feldolgozták már. Mivel tud a történet mégis újat mondani?
Az Antigonénak sok feldolgozása van, ráadásul kötelező olvasmány az iskolában, így mindenki ismeri, van hozzá valamilyen viszonya. A görög drámák erős emberi dilemmát feszegetnek – hihetetlen, hogy amit kétezer ötszáz évvel korábban megírtak, ma is érvényes, és nekünk egy kicsit csak tovább kell gondolnunk. Ebben a drámában minden szereplő nagyon emberi, és számomra attól lesz aktualitása, attól érzem magam jól az anyagban, hogy minden családtagban megtalálom a karakter igazságát. Mert létezhet-e annál nagyobb tragédia, mint ami ezzel a családdal történik?
Ismert hőst játszani egyben nagy felelősség is.
Biztos vagyok benne, hogy a nézők egy része komoly elvárásokat támaszt a hőst játszó színésszel szemben, ráadásul mivel klasszikus fordításban mondjuk a szöveget, kritikusabbak is lesznek velünk. Közben pedig
a rendező, Porogi Dorka és a díszlettervező, Kupás Anna olyan térbe helyezte a történetet, amiben jó létezni, és azokat az erős gondolatokat, amiket egy-egy mondat közvetít, jól át lehet adni.
A színpad a nézőtérrel együtt egy térré, közös fórummá vált. Dorka pedig igyekszik a „földön tartani” a darabot, azaz nem heroikus szavalásokat hall majd a közönség.
Lehet ezeket az archaikus szövegeket nem emelkedett hangvétellel mondani?
Számos részét igen, és szerencsére a dialógusok rengeteg játéklehetőséget rejtenek magukban: el lehet sikítani, suttogni vagy akár élőbeszédszerűen is mondani. Sokkal nagyobb kihívás, hogy azokat az energiákat, amiket ezekkel a szövegekkel közvetíteni próbálunk, hogyan lehet jól megmutatni, miközben a soroknak van egy ritmusa, lüktetése, versszerűsége.
Említetted, hogy minden szereplőnek érted a maga igazságát. A te értelmezésedben Antigonénak mi az igazsága?
Amibe ő kapaszkodik, az az a szándék, hogy a testvérének megadja a végtisztességet. Ez egy olyan ősi hagyomány, isteni törvény, ami az ember erkölcsi iránytűje, lehetetlenség megtagadni, meg nem tenni. Antigoné vallja, hogy mindenkinek jár a kegyelem és a végtisztesség, ez pedig számomra is alapigazság. A kérdés csak az, hogy ebben ő meddig megy el, és ebben ki tud vagy mer hozzá csatlakozni. A testvére? A szerelme? A „nép”?
Viszont Antigoné azzal, hogy ragaszkodik az igazához, törvényt szeg. Nem önhittség, ha valaki úgy gondolja, hogy az ő elvei minden szabály felett állnak?
A próbaidőszak elején én is sokat gondolkodtam ezen, és feltettem magamnak a kérdést: miért szeressem Antigonét?
Ez provokáció volt a részemről, hiszen ez a lány pont azzal válna hiteltelenné, ha nem lenne képes elmenni a határig vagy azon túl is az elveiért.
Ezért a rendíthetetlenségéért szeretnem Antigonét. Ráadásul ez a darab nem csak róla szól, hanem Kreónról, aki ezt a törvényt hozta, amit Antigoné megszeg, a családról és a széteső országról. Antigoné csak egy katalizátor, akinek egy idő után már nem számít, hogy kit tekint a fennálló rend bűnösnek vagy bűntelennek. Ha elfogadná a rendszer aktuális igazát, az önfeladás lenne a részéről, a saját hite ellen való.
Látszólag egy erős nőt látunk, viszont Antigonét komoly tragédiák érik. Hogyan jelenik meg a darabban az érzékenyebb oldala?
Igyekszem a személyét saját magamból felépíteni, és azt a magányt, azt a magára hagyatottságot, ami a darabban végig jelen van, megmutatni. A mi változatunkban a mű végén Antigonét egyedül látjuk a sírkamrában, ahol elmondja az utolsó monológját. Érdekes módon az én fejemben ez összekapcsolódik Shakespeare Júliájával és a méreg-monológgal. Mindkét nő a halálra készül, még akkor is, ha utóbbi csak egy kétséges kimenetelű tetszhalál. Ugyancsak nagyobb játéklehetőséget kínál, hogy Dorka koncepciójában Iszméné az idősebb testvér, aki igyekszik racionálisabban gondolkodni, Antigoné pedig a fiatalabb generáció képviselőjeként lázad. Ez a fajta generációs mentalitás most is jelen van a világban, a fiatalok csinálják a forradalmat, lázadnak, hisznek, nem hódolnak be. De ezt nem konkretizáljuk nyíltan az előadásban, inkább csak utalásokat, nyitott kérdéseket fogalmazunk meg. A kar részéről ellenpontozásként el is indul egy játék, amitől lesz az egészben egy fricska.
Az viszont könnyen átmehet paródiába.
És miért ne lehetne paródia, ha az a helyén van? Az eredeti értelmezésben egészen biztosan volt olyan része a darabnak, amit annak szánt Szophoklész. Ez a történet többről szól, mint egy nagy sorstragédia.
A cselekmény egyik kulcsfigurája Teiresziasz, a vak jós, akit Cserhalmi György alakított volna, de visszaadta a szerepet. Hogyan oldjátok meg az ő hiányát?
Ebben a tekintetben formálisan kicsit közelítünk a hagyományos görög színházhoz, Teiresziasz, akinek a szerepét társulaton belül vette át az egyik kollégám, egy hosszú tógaszerű ruhában, maszkban áll majd a színpadon, ha úgy tetszik arctalanul, és egy kivételesen megteremtett hangszőnyeg veszi majd körül a jóst.
Említetted, hogy a történet középpontjába Kreónt, illetve széteső családot, országot helyezitek. Ha a társadalom szemszögéből nézzük: hogyan szolgálja Antigoné tette a közösséget?
Ő nem szolgálja, hanem provokálja a közt, ami bizonyos szempontból pozitív, más szemszögből viszont visszatetsző.
Ugyanakkor mégis szolgálja, hiszen az isteni törvények felette állnak az emberinek, és ezt a népnek is követnie kell. Forradalmárnak lenni sosem egyszerű, hiszen rajtuk keresztül lehet rámutatni egy problémára, kinagyítani azt. Antigoné kivívja magának, hogy a király mellől szólhasson a néphez, ami azért is fontos, mert itt nem csak arról van szó, hogy nem temetheti el a testvérét – gyászolni is tilos! Ez pedig már komolyan sérti az emberi érzéseket, és áthágja a személyes szféra határát. Antigoné pedig egyszerűen csak látja, érzi, hogy Kreón alkalmatlan jó uralkodónak lenni, aki ilyen embertelen törvényt hoz, annak ő már esélyt sem ad a változásra. Csak a tett hozhat változást! Ezért is mondja Antigoné, hogy „Nem együtt-gyűlölni, együtt-szeretni jöttem”.
Egy családot látunk, akiket gyakorlatilag szétszakít a politikai helyzet. Ezzel ma is találkozunk, a közélet kérdései sokszor komoly vitákat generálnak a családtagok között.
Döbbenetes felismerés, hogy az emberek kétezer év alatt szinte semmit sem változtak. Persze, ma már egyre kevesebb embert látni, aki meghalna az igazáért, de az ősi ösztönök még mindig működnek. Azt viszont
problémának érzem, hogy itthon a politika mindenhová beszivárog, az emberek pedig nem mernek nyíltan beszélgetni egymással, mert már maga a szó is félreértéseket szül.
Ehhez pedig nagyban hozzájárul a média, minden elérhető a neten, félrevezető információkat olvasunk és már-már csak címszavakban kommunikálunk.
Az egymás előtti elhallgatások mögött kompromisszum vagy meghunyászkodás áll?
Én hiszek a jó kompromisszumokban, akár a párkapcsolatról, akár a munkatársakkal való viszonyomról van szó. Valójában nem szeretem azt hinni, hogy mindig nekem van igazam, mert azoknak a beszélgetéseknek sosincs megoldása, nem halad semerre. Ha egy párkapcsolatot vagy egy családot nézzünk, a jó viszony csak akkor tud működni, ha mindannyian hajlandóak vagyunk bizonyos kompromisszumokat kötni. Ha Antigonéra vonatkoztatjuk, ő például nagyon kegyetlenül elutasító Iszménével. Ez nem feltétlenül szándékos kegyetlenség, és Iszméné legbelül megérti, hogy a testvére más utat választ.
Az Antigoné május 22-től látható a Radnóti Színházban. További információ az alábbi oldalon érhető el.
Fejléckép: Mészáros Blanka (fotó: Hutanu Emil / Fidelio)