Az üres tér nyomasztó sötétségébe először csak arctalan masszaként kúszik be a nép: békéért imádkozó emberek, akik fölött barátaik, családtagjaik élettelen teste lóg gúzsba kötve, jelezve, hogy Thébában a halál immár folytonosan jelen van. Az imáikból kihallatszó Kyrie Eleison először idegennek hat, hiszen a keresztény liturgiák gyakori elemeként nem kötjük automatikusan az ókori Hellászhoz. Pedig nagyon is görög, még hogyha hét-nyolcszáz évet kell is előrefutnunk a tragédia idejéhez képest, hogy az első írott forrásaira ráleljünk.
Peták Róbert Oedipusként (Fotó/Forrás: Karajorgis Maria / Amfitheatro Görög Nemzetiségi Színház)
A darab azonban nem bocsátkozik történeti ismertetőbe, sőt az
előnyére fordítja a disszonanciát, amit a teret betöltő ének kelt: a zavar közepette finoman bomlik ki egy szörnyű gyilkosság rejtélye.
Oedipusnak, a királynak jut az a hálátlan feladat, hogy felkutassa a korábbi uralkodó, Laiosz gyilkosát.
Oedipus viszont mintha nem lenne önmaga. Kétségek gyötrik és a benne dúló indulatok nem jutnak felszínre. Csak fizikai mivoltában látjuk, hangja távoli visszhangként zeng. Némasága egyszerre a ki nem mondott igazság és az elmondhatatlan kín metaforája, ám a király számára ebben a drámában nincs feloldás. A rejtély megoldása nemcsak végérvényesen némává, fizikailag vakká is teszi.
Kollatos Fotios és Peták Róbert az előadásban (Fotó/Forrás: Karajorgis Maria / Amfitheatro Görög Nemzetiségi Színház)
Túlzás lenne viszont azt állítani, hogy Oedipus verbálisan nem kommunikál, hiszen a megszülető gondolatokra a többi szereplő reagál, mintha isteni hangot hallanának. Peták Róbert gesztusai, megfeszült és folyton támadásra kész testtartása azonban hangsúlyosabbak a szavaknál. Nincs könnyű dolga, hiszen a fizikai értelemben vett szótlanság elszigeteli őt mindenkitől, ezzel eltávolodva a népétől is. Rájátszanak erre a térformák, és a szinte üres – de a süllyedőkkel könnyedén átformálható – teret maximálisan kihasználó helyzetek.
Mintha a saját társas magányunkat látnánk megelevenedni egy ókori dráma díszletében.
A problémák, a kapcsolatok felszínessége, a másik véleményének meg nem hallása, a folytonos önigazolás mind-mind jelen vannak körülöttünk, és Oedipus történetének is fontos mozgatórugói lesznek.
A kar ott áll a király mögött, fizikailag is pőrén, választ várva, Oedipus viszont valódi kontaktust csak Kreonnal, Tiresiasszal és Iokastéval létesít, párbeszédük inkább meg nem hallott monológok sora. Az utolsó ütközet Kreonnal azonban más, már-már igazi párharccá alakul. Kollatos Fotios monológja fordulópontot hoz a drámában: már Tiresiasként is az igazságot mondja, nyíltan, egyenesen beszél, egyértelműen megnevezve a gyilkost, rendezői gesztusként pedig néhány jelenettel később Kreonként igazolja a jós állításait és egyben tisztázza önmagát.
Kollatos Fotios (Fotó/Forrás: Karajorgis Maria / Amfitheatro Görög Nemzetiségi Színház)
„(…) vak gyanúból hátam mögött ne itélj!
Mert nem helyes, könnyelműn jónak tartani
azt, aki rossz, de rossznak sem azt, aki jó.
Eldobni hű barátot annyi, mint saját
életedet s amit csak legjobban szeretsz.
Idővel ezt jól megtudod, mert az igaz
embert egyedül az idő mutatja meg,
míg a hitványra első percben ráfigyelsz.”
Utolsó sorai egyértelműen előrevetítik a tragikus végkifejletet, és bár a magyar feliratozás is a legtöbb helyen szöveghűen követi a klasszikus Babits-fordítást – az archaizált szöveg pedig kevésbé segíti a megértést –, nincs szükség további magyarázatra.
Az igazság feltárulásával a tér is átalakul, a Thébára nehezedő átok a lelógatott testek eltűnésével megszűnik, a feszültség azonban megmarad.
Iokasté öngyilkossága valódi haláltánc,
a vérvörösben játszó háttér előtt kirajzolódó kötéltánc (ami Nagy Zsuzsanna virtuozitását dicséri) egyszerre fejezi ki a kínt és a szégyent, ugyanakkor még az őrületben is méltóságteljes.
Álmosd Phaedra mint Iokasté (Fotó/Forrás: Karajorgis Maria / Amfitheatro Görög Nemzetiségi Színház)
Oedipus megvakulása is éppen ilyen szimbolikus. A jelenet ezúttal szembemenve az eddigi rendezői koncepcióval, miszerint a király döntései „tettekben nyilvánulnak meg”, csak szemléltet és utal, nincsenek szándékolt fizikai gesztusok, talán a korona levételére sem lenne szükség. A király testtartása immár nem erőt sugárzó, sokkal inkább megtört és reményvesztett. A körülötte álló gyerekei sem a jövő reményei, sokkal inkább valami még drámaibb, még tragikusabb esemény bekövetkezését jósolják.
A katartikus képet csupán a kivetőn megjelenő „folytatjuk…” felirat töri meg,
ami visszazökkent napjaink valóságába, ahol a hétköznapok Oedipusai üvöltenek némán, tíz körömmel kapaszkodva saját életük vélt igazságaiba.
hírlevél
