Utálja az ünneplést, a habzást, közben mintha mégis vágyna rá. A színészi pálya – ezzel az ambivalenciával, ha van – engedi mindkettőt?

Annyit vagyok elbújva, amennyit kell. Néha kijövök, dolgozom, az jó. Fiatalon bárhova mentem, felismertek. Jólesett, később fárasztó lett. Kezdenek felejteni, velem öregszik a közönségem, kevesen vannak. Az ember addig színész, míg azok, akik látták – például az Equusban – saját élményeikből emlékeznek rá.

Az Equus kapcsán eszembe jut, hogy mennyi vonzódás és ügy is alakította a pályáját, mint a Rimbaud-estje vagy a Lénárd Sándorhoz kötődő szenvedélye.

Múltkor mesélt valaki az Arthúr legenda varázslójáról, Merlinről, milyen fantasztikus varázslásokat tesz; majd eltűnik, alszik, mert ki kell pihennie a rengeteg energiát, amit átadott a világnak. Szüksége van néha lenulláznia magát. A színészetben is ez van: nem lehet ugyanolyan hőfokon végigcsinálni, nekem legalábbis nem megy. Szükségem van a töltődésre is, legyen az utazás, szerelem, új könyvek, zene. A színpadot szétverő, fiatalkori előadásaim energiái beépültek: most is működnek. Az ügynök halálát végig nekem kell vinni; az erő, az akarat, a csökönyösség, amit fiatalon gyűjtöttem magamba, megvan.

Ez az erő nem veszett el. Az ügynök halálában nagyon szeretem – bár sokan csak a régi Tímár József-féle előadást emlegetik –, hogy a miénk a nemzedéki konfliktusokról is szól, arról, hogy a szülők mennyi mindent rákényszerítenek a gyerekeikre, akik ebből megmenekülni próbálnak. Az előadás nem csak  az öregségről szól. Akkora öröm, hogy sok fiatal nézi!

Gálffi László (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Volt egy korszak, a nagy szerepek: a II. Edward, a királydrámák, az Örkény első éveiben a Borisz Godunovtól a Lótig. Az elmúlt egy-két évben mintha kevesebbet játszana, a most bemutatott Jelenetek a bábuk életéből előadásban is kisebb szerepet játszik. Meg tud békélni ezzel, vagy harcol legbelül?

Hát persze! Szeretnék, de felnőtt ember vagyok, és tudomásul veszem. Azért még egy fél Gellért hegyet el tudnék hordani. De lesz még idén egy parádés filmszerepem (csak még titok), a jövő szezonban meg egy komoly feladat az színházamban. Nincs itt semmi gond.

Az Örkény évek óta erőteljesen fiatalít, Mácsai Pál igazgató szinte egy teljes végzős osztályt leszerződtetett. Jöjjenek a fiatalok, vagy ez is feszülés?

Kellenek a fiatalok. A vezetésben is. Át kell adni bizonyos idő után. Ebből sok probléma van, amit régről hurcolunk magunkkal, nem csak a színház területén.

Csak mellette nem kell seggbe rúgni az öregeket, használni kell őket, a tudásukat, a gondolataikat. Vagy legalább élvezni a társaságukat.

Voltak olyan döntései vagy nem-döntései, amiket utólag bán? Szokott ezeken rugózni?

Döntöttem: megtörtént, úgy történt. A Vígszínházból huszonöt év után barátsággal jöttem el, mert úgy éreztem, valami mást kell csinálnom. Itt lakom a színház közelében, s nem érzek fájdalmat, ha arra sétálok. Amikor viszont újra ott állhatok a színpadon – volt már rá példa – odavagyok a gyönyörtől!

Gálffi László (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Húszon év távlatából az Örkény jó döntés volt?

Alapító tag lettem, egy új színház született, ezt a lehetőséget kihagyni ostobaság lett volna. Végigjátszottam a Borisz Godunovtól Az üvegcipőn át olyan szerepeket, amiket máshol nem kaptam volna meg. Izgalmas volt megélni, végigkísérni, hogyan fejlődik egy igazi társulat. Jó csapat. Persze Mácsai is tudja, hogy kellenek a változtatások, nem véletlen, hogy most annyi fiatal jött.

Az Ördög Tamás rendezte előadásba, A bábuk életébe beilleszkedni, abban a stílusban játszani, jófajta kihívás. És, ha a Bodó Viktor-féle Kertész utcai Shaxpeare-mosóban helyt állok, nincsen baj.

Mit ért azon, hogy helyt állni?

Meghatározó volt velük dolgozni. Tehetségek, akik nemcsak azzal foglalkoznak, hogy ők mit akarnak, hanem megértetik magukat. Ha magukkal tudnak ragadni, bármit kérhetnek, bármit megcsinál az ember.

Lénárd, Rimbaud is kirobbanó zsenik. A tehetségek vonzzák?

Kean kellemetlen, antipatikus ember volt, nem a színészideálom. Rimbaud elviselhetetlen zseni, az Equus lovakat vakító Alan Strangje se volt könnyű gyerek, Mozartról ne is beszéljünk, minden szerepem ilyen volt. Mint ahogy Lénárd Sándor, akit még ma is nagyon nehéz elfogadtatni. De igen, vonz a tehetség: a Ruszt Józseffel való munka a kilencvenes évek elején például hatalmas távlatokat nyitott.

Gálffi László (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Ezekben a figurákban önmaga egy darabkáját is felfedezi? Utazott értük, mint Lénárdért, kutatta őket, anyagot gyűjtött hozzájuk. Sok szerepet, ha már nem játssza az ember, le lehet vetni, ezeket azonban, azt hiszem, nem vetette le soha.

Ebben nyilván benne van az – főleg, ha az ember többet akar, meg hasonlítani szeretne –, hogy ha eljátszom őket, közelebb kerülök hozzájuk. Rimbaud-val éppen egykorú voltam, amikor az estemre készültem. Elképesztőek a versei, ezért kezdtem foglalkozni vele, s jöttek az egyre mélyebb rétegek. Lénárdban a nagyapámat kerestem, aki Dél-Amerikába ment, s nem ismerhettem. Hatalmas gyűjteményem van: Rimbaud, Lénárd, Fellini, Pasolini, Beckett. Meg persze Bach. Hangyaként gyűjtögettem, de hogy mi lesz velük, nem tudom.

A filológusi, a kutató alkat miből jön? Színházi vagy másfajta hiányból?

Nagyon egyszerű, öten voltunk gyerekek, elég szerényen éltünk. Mindent magamnak kellett megszereznem. Három bátyám asztalos lett, én mást akartam. A színház, a film volt a mindenem. A szüleim nagyon egyszerű, intelligens emberek voltak – hagyták. Pedig szörnyű kamasz voltam. Lám, végül nekem lett igazam.

Néhány évvel ezelőtt, harmincöt év szünet után, újra előadta a Rimbaud-estjét. Talán mások lettek a hevületek és az indulatok, mintha a szöveg magához öregedett volna. Miért lett újra fontos?

Engem is érdekelt, mit jelent a szöveg ennyi év után. Meg hiányzott egy nagy feladat. A pannonhalmi Arcus Temporum Fesztiválnak voltam a házigazdája. Érdekelt a hely, Pannonhalma szentsége, s ebben a Rimbaud-szöveg, az Egy évad a pokolban. Az apátok rábólintottak. Ezeket a mondatokat újramondani hatvanhat évesen időutazás, szellemi kaland volt.

Gálffi László (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Ruszt József erős fókusza a pályájának. Ugyanaz a „szabálytalan” tehetség.

És Kapás Dezső és Esztergályos Károly. Nélkülük nem ment volna: ők alapozták meg, hogyha belépek a színpadra, tudjam, ki vagyok, érezzem az erőt. Hogy az ego nem egyenlő a beképzeltséggel, hanem hogy vagyok valaki. Hogy merjem megcsinálni azt is, amit nem merek. Esztergályosnál a tévében zsinórban játszottam elképesztő filmeket, a IV. Henriknél azt mondta, köréd építettem a díszletet, játszd el! Hatalmas bizalom volt. Mint az Equus a Pesti Színházban, ahol Kapás Dezsőn kívül senki nem akarta, hogy én játsszam el.

Ez volt Rusztnál is: a II. Edwarddal és az Othello Jagójával. Nem vagyok az az alkat, csináltam egy magamfajta Jagót. Nem piszkált a részletekkel. Mindig azokkal dolgozom jól, akik megteremtenek egy helyzetet, s hagynak benne élni. Ördög Tamás hagyta, hogy átírjam a szöveget a Bergman-előadásban. Túl általános volt a figurám, és engedte, hogy olyan Tim Mandelbaumot csináljak, amit most, hetven évesen gondolok róla. A darabban mindenki keres valakit, elmennek egymás mellett. Nekem az előadásban a magány és az öregség volt a fontos úgy, hogy mindenki számára átélhető legyen. Így már nem tartottam kis szerepnek. Szerintem nem is az. Hogy milyen szerepek állnak jól, az alkati kérdés. Egyszerű családból származom, de melósokat – A kenguru sofőrje kivételével – nem játszottam.

Értem én, délceg alkat, király-szerepek…

Királyokat meg rengeteg politikust játszottam, élet és halál urait. Azok mennek. Bagossy mondta: Gálffi – miközben nagyon szeretni való ember, a gonosz, romlott szerepekben tud igazán tündökölni. Káprázatosan ábrázolja az aljas, cinikus figurákat.

Gálffi László (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra / Fidelio)

Tanárként mennyire hagyta, hogy a hallgatók öntörvényűek legyenek? Amúgy hiányzik a tanítás?

Nagyon hiányzik. Az emberi kapcsolatok, az, hogy fiatalok között vagyok. Hálás vagyok a sorsnak, hogy hamarabb kerültem ki, s nem kellett végigélnem mindazt, amit az egyetemmel csináltak. Belepusztultam volna. Szégyenteljes és rendkívül cinikus tett, de úgy érzem, még nincs lejátszva. Ezek a fiatalok szerintem még revansot vesznek.

És most azok asszisztáltak a szétverésében, akik ott játszottak, tanultak! Felfoghatatlan. A saját osztályt Székely Gábornak köszönhetem. Az osztályom csodálatos emberekből állt. Azóta is minden évben eljönnek hozzám, együtt vagyunk. A tanításban a legnehezebb lépést tartani, mit adjon át az ember, hogy érvényes tudok-e maradni a gyorsan változó világban. S amikor kikerülnek az életbe, tudják-e mindezt folytatni. Ez az igazi felelősség. De ma is szívesen tanítanék.

A „feles energiákból” született meg – ha már nem készülhetett el a Lénárd-játékfilm – a tavaly szeptemberi akadémiai székfoglalója?

Megválasztottak és felkértek a Széchenyi Akadémiai tagságra. Nagy megtiszteltetés egy ilyen társasághoz tartozni. Kerestem, mi lehet az, amit a pályámból, az életemből kiemelnék. Több téma közül végül Lénárdnál maradtam, mert benne van a színészet, a kutatás, a családom és még sok minden. Büszke vagyok, hogy megcsináltam, de nem érzem magam ettől akadémikusnak.

Elégedettség és elégedetlenségek billegnek magában. Mindig billegett?

Valójában mindig. Az önbizalmat, a hitet a legegyszerűbb tönkretenni, elpusztítani. Felépíteni sokkal nehezebb. Hetven éves leszek, visszafele már nincs mit nézelődni, de előre tervezni se. A kicsike hézagban kell megtalálni, hogy mi a célod, Laci. Lehet, hogy nem a színház, a film, a tanítás, lehet, hogy valami egészen más lesz. El kell rendezni, hogy mit akarok, és meg kell őrizni azt a mentális nyitottságot és tisztaságot, amit elvett tőlünk ez a korszak. Ezt kell megkeresni, a hitet, ezt keresem, de nem vagyok betojva.

Fejléckép: Gálffi László (fotó: Váraljai Szandra / Fidelio)