Mi rejlik a „HATAN” elnevezés mögött?

Hogy „A hetedik te magad légy...” A névválasztással azt akartuk kifejezni, mennyire fontosnak tartjuk a nézőt. Nélküle nincs előadás, az ő figyelme, jelenlétének energiája teszi teljessé azt a bűvös kört, ami a színházi előadás maga.

Honnan számítjátok az indulást? Volt valami indító esemény, alapkőletétel, eskü?

Nem, ezek egyike sem. Április 11-én, a fenti versrészlet költőjének (József Attila – a szerk.) születésnapján tartottuk A történetőrző című előadásunk olvasópróbáját, még 2022-ben. Nem bontottunk pezsgőt, s nagy zenei aláfestés sem volt. Azt tettük, ami minden színházi ember legalapvetőbb lényege: próbáltunk. Nekünk nincs saját épületünk, havi fizetéssel hozzánk kötött – ahogy mi mondjuk –, „leszerződött” társulatunk. Mint ahogy fenntartónk sincs, és műszaki személyzetünk sem. Csak mi ketten vagyunk, meg az előadásokra hozzánk szegődő színészbarátaink, alkotótársaink, és hitünk, hogy színházat csinálni alapvető emberi jogunk, szükségletünk. Ezt a nyelvet beszéljük, és ezzel tudjuk a legtöbb értelmet vinni a világba, ami körülvesz bennünket. A szabad világszínházi vonalat képviseljük, amelyik a bemutatott műveken keresztül emeli fel hangját mindenféle – legyen az szellemi, lelki vagy fizikai – elnyomás ellen.

A történetőrző című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Csiszér Ágota / HATAN Társulat)

Milyen darabok szerepelnek a repertoárotokban?

Először is van a már említett A történetőrző, amit öt csodálatos színésszel játszunk. Kecskés Karina, Király Attila, Kovalik Ágnes, Sipos Imre és Sipos Áron közel 36 karaktert kelt életre ebben a frenetikus történetben, ahol múlt és jelen szálai olyan mesterien kavarodnak, hogy a nézőknek egy percre sem lankad a figyelmük. Nehéz pár mondatban összefoglalni anélkül, hogy olyan részleteket árulnék el, amiket fontos, hogy ott, az előadás menetében fedezzen fel a néző. A darab nagyon hasonlít A Pendragon legenda és A Da Vinci-kód nagy titkok nyomába eredő kalandjához, miközben szól a könyvekben őrzött örök tudásról és a női princípium gyakran elnyomott, ám soha el nem múló, világformáló erejéről is. Ezt a darabot, mint minden nálunk színpadra kerülő művet, én fordítottam. A második előadásunk egy saját adaptáció, Csernus Mariann Kossuth-díjas színésznő regénynaplójából készült, Ki voltál, lányom? címmel. Nem vagyok író, ezért segítségül hívtam Karafiáth Orsolyát, aki nagyon érzékényen nyúlt az anyaghoz. Sztárek Andrea és Kecskés Karina mellett a férjem, Nyári Zoltán is színpadra lép benne, ezúttal prózai szerepben, ami ritka, hiszen most már kizárólag operaszínpadokon látható. Csernus Mariann számára ez a könyv egyfajta terápia volt, amit nem sokkal felnőtt lánya öngyilkossága után írt meg. Válaszokat keres benne, és olyan kérdéseket tesz fel, amikre már nem tud felelni a másik. Elképzeli a párbeszédeket, és szinte már önkínzó módon vesz sorra minden okot, ami a lánya halálához vezethetett.

Sőt, tudja, hogy elfoglalt színésznőként nem tudta megadni Katónak azt a figyelmet, amivel megmenthette volna a lányt a mostohaapja által elkövetett abúzustól. Hasonló helyzetben más ember jó mélyre elsüllyesztene egy ilyen történetet, hogy aztán soha többé ne beszéljen róla. Mariann ezzel szemben kitette könyvével a nagyvilág szeme elé. Olyan őszintén és pőrén, hogy az feltétlen tiszteletet érdemel, és nem kevés tanulsággal szolgál. Jelenleg mindkét előadásunk a Bethlen Téri Színházban látható.

Pandémia, háború, adózási szigorítások, energiaválság.  A kis magántársulatotok első két éve címszavakban... Megérte pont most elindulni?

Anyagilag biztosan nem. Ha bármikor is ezek a szempontok vezéreltek volna minket, nem a színházi pályát választjuk. A kérdésben említett események szemszögéből egyenesen őrültség, amit csinálunk.  Ám mivel induláskor nem a gyors meggazdagodás lebegett a szemünk előtt, így ma elmondhatjuk, hogy egy fontos és jó lépés volt, minden nehézség dacára. Azt hiszem,

Mindig akkor kell indulni, amikor elérkezik az idő. A miénk most jött el.

A Ki voltál, lányom? című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Szántai Gábor / HATAN Társulat)

Egyszer sem jutott eszetekbe, hogy feladjátok?

De, mindig, mindennap. Majd az is, hogy folytatjuk. Eddig még mindig az utóbbi győzött.

Korábban jó pár évre leálltál a színházzal, aztán egyszer csak itt vagy újra, és társulatot alapítasz.

Már akkor is bontogatták szárnyaikat alternatív színházi kezdeményezések, amikor végeztem a Színművészetin, mégis arra készültem, hogy komoly múltú kőszínházaknál fogok rendezni. Két év szabadúszást követően le is szerződtem Debrecenbe, mert egyértelműnek tűnt, hogy akkor fogom a legtöbbet megtanulni a színházról, ha egy vidéki társulathoz tartozom. Arra nem gondoltam, hogy ezzel a lépéssel megszűnök létezni a budapesti színházi világ szemében. Pedig voltam a rendezés mellett főtitkár, produkciós vezető, megszerveztem vagy hétszer a Deszka Fesztivált, ismertek, tudták a szakmában, hogy ki vagyok. És mégis,

Számítottál rá, vagy meglepett?

Nem lepett meg, de ez nem jelenti azt, hogy nem szenvedtem tőle. Amikor úgy érzed, eltöltöttél tíz évet azzal, hogy a színházban éltél, és már a pórusaidban is az lüktet, akkor paradox dolog rájönni, hogy ez rajtad kívül senkinek sem volt fontos. A legkevésbé sem vagy ott senki gondolataiban, és nincs, aki fontosnak tartaná, hogy a kezét nyújtsa feléd.

Így aztán elmentél tolmácsnak.

Igen. Felvételiztem, és bejutottam egy nappali tagozatos, konferenciatolmács képzésre, angol és a francia nyelven.

Miért éppen tolmácsnak tanultál? Hisz taníthattál volna színházat is.

Oh, azon akkor már rég túl voltam. Nem mintha nem szeretnék egyszer majd megint tanítani, de csak úgy és akkor, amikor száz százalékosan ennek élhetek. Nem kell mellette ezer más munkát elvállalnom a túlélésért, és tizennyolc év alatti gyerekem sincsen. Tudatosan azért választottam a tolmács pályát, mert semmi köze nem volt a színházhoz, miközben több bennük az azonosság, mint gondolnánk. Mindkettő az átadásról szól.

Horváth Patrícia (Fotó/Forrás: Csiszér Ágota / HATAN Társulat)

Milyen úti vezetett innen a társulat megalapításához?

Úgy mondanám, hogy a tolmácsolással megnyílt számomra a világ, és az út Franciaországba vezetett. Mert

Az itthoni közeggel egyre kevésbé éreztem, hogy tudnék, akarnék kapcsolódni. Akikkel annak előtte együtt dolgoztam, nagyon más irányokba robogtak már. Én meg kiestem abból a kocsiból, és már kizártnak tartottam, hogy valaha vissza akarjak szállni. Kimentem hát Párizsba előadásokat nézni. Elsősorban Brookot, és ha már ott voltam, minden mást is. Aztán írni kezdtem ezekről az élményekről a Népszavának és a Revizor Online-nak. Majd egyre több olyan előadást láttam, és darabot olvastam, amiről azt gondoltam, mennyire jó lenne itthon is bemutatni. Amikor idáig értem a gondolataimban, beütött a pandémia. Délelőttönként iskolát varázsoltunk a gyerekszobából, és pizsamában tanítottam a kicsit olvasni, számolni. Esténként pedig darabot fordítottam. Aztán amikor lazult a vírushelyzet, művészeti témájú sétákat írtam és vezettem. Egyik kutatott témám kapcsán megismerkedtem Kerekes-Katz Petrával és Földvári Péterrel, akik éppen akkor vették át a 6SZÍN vezetését a Jókai utcában. Ekkor tudtam meg, hogy létezik olyan, hogy kibérelsz egy színháztermet, és játszol. Addigra már több előadás-ötletem is volt, de nem éreztem magamban semmiféle késztetést arra, hogy elkezdjek velük kilincselni. Azaz nem, most hazudok, mert az egyiket elküldtem egy színházvezetőnek, majd soha többé nem kaptam rá választ. Eldöntöttük hát a férjemmel, hogy belevágunk. Első bemutatónk a már említett A történetőrző című előadás lett a 6SZÍN-ben. Azt gondoltuk: mi bajunk lehet? Nagyon régóta vagyunk mindketten a szakmában, tudunk színházat csinálni, menni fog nekünk a független lét is, hisz az sem lehet sokkal nehezebb a többinél! Mekkorát tévedtünk....

A történetőrző című előadás jelenete (Fotó/Forrás: Csiszér Ágota / HATAN Társulat)

Jó ötlet volt egy ismeretlen darabbal elindulni?

Ha most arra célzol, hogy gondok vannak a jegyeladással, akkor igen, valóban. De nem azért, mert az előadás nem jó. Sőt! A színmű írója, Alexis Michalik korunk legismertebb, legfelkapottabb francia szerzője, hat rendezése fut szimultán Párizsban, és minden műve óriási szériákat megy. És amikor azt mondom, óriási, akkor ezt szó szerint értem. A történetőrzőt tizenegy évig le sem tudták venni a műsorról, miközben heti hat napot játszották egy kis színházban. De büszkén állítom, hogy a miénk sem marad el a francia eredetitől. Nagyszerű kritikákat kaptunk, nagyszínházi produkciók sajtóvisszhangjával is felveheti a versenyt az a sok recenzió, amit az előadásunkról írtak. És ott vannak a nézői visszajelzések is, amik szintén csodálatosak. Sokaktól hallottam, hogy „életük egyik legszebb színházi estéje volt”. Hasonlítottak bennünket a 90-as évek katonás előadásaihoz, ami az egyik legnagyobb dicséret volt, amit kaphattunk, de még a Kölcsey Gimnázium egyik osztályától is érkezett szívmelengető visszajelzés, amit a honlapunkra is kiraktunk, húzatlan formában. Az az érett látásmód, amivel ezek a fiatalok elemezték az előadást, egészen lenyűgöző. Ám mivel nincs túl nagy marketingköltségünk, nem tudunk versenyre kelni az óriásplakátokon és kereskedelmi adókon meghirdetett programokkal. Nagy nehézségeink vannak a közönség elérésében, ez tény.

Hogyan próbáljátok meg ellensúlyozni mindezt a hátrányt?

Folyamatában tanulunk. Szórólapozunk, videós, írásos visszajelzéseket gyűjtünk, és igyekszünk a lehető legtöbb fórumon megosztani az előadások hírét. Interjúkat adunk, beszélgetünk. Reklámozunk, aminek vagy van foganatja, vagy nincsen. És mi tagadás, fizetjük a tanulópénzt is. Idén tavasszal nagyot léptünk előre, mert pár napja már él a saját interticketes oldalunk, ahol közvetlenül lehet az előadásainkra jegyet venni a hatantarsulat.jegy.hu weboldalon. Ez komoly lépés volt, hiszen eddig mindig a befogadóhelyek jegyeladó felületeit használtuk, és sokat is remélünk ettől a változástól. Miközben tudjuk, hogy továbbra is olyan okos megoldásokat kell találnunk, amikkel úgy adunk hírt magunkról a világhálón (mert lassan az emberek minden elérési útja ide helyeződik át), hogy a reklámra fordítható költségvetésünk közelebb van a nullához, mint valaha, hisz

Honnan van minderre pénzetek?

Nincsen. Az egyértelmű és elfogadható, hogy induláskor a saját forrásainkat visszük bele az előadásokba. Ez a mi befektetésünk, és vannak hónapok, amikor mélyen bele kell nyúlnunk a családi kasszába. De folyamatosan keressük azokat a színházszerető magánembereket, cégeket, vállalkozásokat, akik fontosnak tartják, hogy a hozzánk hasonló szabad alkotók fennmaradjanak és játszhassanak.

Milyen terveitek vannak az elkövetkező időszakra?

Márciusban, a Budapesti Színházak Éjszakáján egy csodálatos szereplőgárdával felolvastuk az Óbudai Társaskörben három új fordításomat. Hűen az interjú elején említett küldetésünkhöz, mindhárom darab fontos témákat feszeget. Az elsőt, egy iskolai bullyingról szóló, osztálytermi darabot májusban kezdjük el próbálni, és terveink szerint szeptembertől járjuk majd vele az iskolákat. De mivel a produkciót a felnőtteknek is szeretnénk megmutatni, meg fogjuk találni a módját annak, hogy havi egy-két alkalommal nekik is eljátszhassuk.

Mire vágysz most a legjobban?

Hogy folytatni tudjam, és ne kelljen feladnom soha.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Horváth Patrícia (fotó/forrás: Csiszér Ágota / HATAN Társulat)