Honnan jött az ötlet és a felkérés, hogy éppen ebből a szinte ismeretlen regényből szülessen színdarab?

SELMECZI BEA: Tizenkét éves korom körül olvastam az Ábel és Esztert. Nagyon tetszett, és bevallom, sokat sírtam rajta. Csodálatosan szép, romantikus szerelmi történet. Aztán idén januárban, fogalmam sincs, milyen indíttatásból, eszembe jutott, hogy jó lenne újraolvasni. Talán egy héttel később érkezett Zimányi Zsófia telefonja, hogy lenne-e kedvem dramatizálni. Azt éreztem, ez a sors keze. Így aztán valóban újra el kellett olvasnom. Tényleg nagyon romantikus regény. Lehet, hogy akad olyan, akinek már túlságosan is.

Nagyon csöpögős?

SB: Nem, inkább nagyon tiszta, de félünk az ilyen történetektől, mert az életben és a színházban is elszoktunk az érzelmek nyílt kimutatásától. A történet egy fiúról és egy lányról szól, akik egész életükben szeretik egymást, de soha nem lehetnek egymáséi, mert a körülmények áldozatai.

LÉNER ANDRÁS: Ez egy 19. századi történet, ami nekünk, mai olvasóknak olyan, mint egy mese. Két ember egész életét felölelő szerelemről szól, akik fiatalon ismerkednek meg és halálukig kitart a szerelem, sőt a regény szerint egy sírba is temetik őket. Egy pszichológiailag nagyon szépen kidolgozott műről van szó, amit mi a színház eszközeivel megpróbálunk lekövetni. Az olvasópróbán mindannyian egyetértettünk abban, hogy nekünk jól esett olvasni. Tényleg olyan, mint egy mese. El kell fogadnunk, hogy létezhet két ember, akik egymástól szeparáltan létrehoznak két külön egzisztenciát, családot, de külön életet nem képesek. Ennek ellenére nem folytatnak bűnös viszonyt egymással, ez meg sem fordul a fejükben. Azt gondolom, hogy a történet költőiségétől nem szabad megijednünk, csak egyszerűen és tisztán kell tálalnunk.

Nem túl nagy vakmerőség egy ennyire romantikus, akár szentimentálisnak is nevezhető sztorit ma, itt Budapesten színre vinni?

LA: Nem. Egyértelműen nem. Kimondva, kimondatlanul mindannyian átéltünk magánéleti drámákat. Biztos, hogy nagyon sokan kimondtuk már az életünkben, hogy nem így gondoltuk. Ez ennek a "nem így gondoltuk"-nak egy pontos és letisztult variációja, és éppen a romantika révén teszi az elviselhetetlent elviselhetővé. Jól esik olvasni, és az az előadás célja, hogy nézni is jól essen.

SB: Maga a történet nagyon időtálló. Két ember találkozik, és már az első pillanatban tudják, hogy egymásnak rendelte őket a sors, és annak ellenére, hogy mindig valamilyen akadály gördül eléjük, amit nem tudnak elhárítani, türelmesen várnak egymásra. Ugyan közben kénytelenek élni az életüket, és egy másik családot alapítani, de lelkileg egy pillanatra sem szakadnak el egymástól. Ez ma ugyanúgy megtörténhet. Legfeljebb mások az akadályok. Ma az emberek olyan könnyen lemondanak az érzéseikről, és továbblépnek, amikor az első probléma felmerül, ez a történet viszont mindennek gyönyörű ellenpontja. Azt mutatja meg, hogy igenis lehet türelmesen várni, fejlődni és fejlődni hagyni, nincs miért sietni. Ez nem egy erkölcsi tanmese arról, hogyan kellene élni, mert az ilyen okításoktól borsódzik a hátunk, csak megmutatja, hogy lehet így is.

LA: Csak idős korukban találnak egymásra, amikor már mindenkit elveszítettek. Van ebben valami végérvényes, valami sorsszerű, de ezeket a nagy sorskérdéseket Gárdonyi élhetően és átélhetően teszi elfogadhatóvá számunkra.

Ábel és Eszter tulajdonképpen a körülményeik áldozatai, nincs szabad választásuk. Napjainkban, amikor már nincsenek jelen ilyen erősen ezek a társadalmi elvárások és kötelességek, és magunk választhatjuk meg, kivel akarunk együtt lenni, mit tudunk ezzel az alapkonfliktussal kezdeni?

LA: Nem dönthetünk bárhogy. Ezeket csak utólag szoktuk mondani. Az adott pillanatban nem tudjuk kimondani. Vagy nincs elég erőnk hozzá, vagy a környezetünk erősebb, vagy a kettő együtt, vagy rosszul mérjük fel az adott helyzetet. Mindig utólag gondoljuk azt, hogy tudtunk volna másképp is dönteni, vagy egy nagyon letisztult élethelyzetben tudunk visszagondolni a kikényszerített drámai döntéshelyzeteinkre. Nem hiszem, hogy ez változott volna, csak más lett a stílus, mások lettek a szavak.

A regényben erőteljesen megjelenik az akkori Budapest, Gárdonyi részletes képet fest a városról. Ezt mennyire tudjátok visszahozni a színdarabban vagy ezek áldozatul esnek a dramatizációnak?

LA: Korabeli fotókkal és vetítéssel próbáljuk vizuálisan megjeleníteni a kort. Dicső Dániel tévérendező segít nekünk ebben. Megpróbáljuk a klasszikus Laterna Magica technikát használni, a mozgófilmből átváltani a jelenvalóságba. Részint leforgatunk bizonyos jeleneteket a főszereplőkkel, részint megpróbálunk korabeli filmeket találni, ahol bizonyos helyszíneket meg tudunk eleveníteni: omnibusz-belső, villamos-belső, amelyekbe aztán belehelyezzük a mi szereplőinket.

Ez szép vállalás, amelyben vékony pengén egyensúlyoztok.

LA: Olyan erős színészekkel van dolgunk, akik ab ovo lázadnak a szentimentalizmus és az önsajnálat ellen.

SB: Egyébként humorral ellensúlyozzuk az érzelmes történetet. A regényben szereplő alakok közül Eszter mamáját, illetve Eszter férjét, dr. Eördöghöt találtam igazán érdekes figurának, így lett a színdarab négyszereplős. Eördögh, akit a színpadon Gula Péter formál meg, a maga racionalitásával egy iszonyatosan szikár, formalista világot képvisel, a Mama, akit Pogány Judit kelt életre, egyszerre szigorú matróna és velejéig romantikus, vajszívű anya. Ez a két karakter puhítja a szerelmi kettőst. Danis Lídia és Őze Áron szerelmi jelenetei pedig nem a "fogjuk egymás kezét, közben nézzük a napfelkeltét, és ezalatt lágyan szól a hegedű" hangulatból táplálkoznak, még ha néha ezt is kell eljátszaniuk. A két színész képes annak az esetlenségnek a megmutatására is, ahogy a fiatal szerelmesek téblábolnak.

LA: Meg kell találnunk azt a borzasztó kényes egyensúlyt, ahol ez a nagyon mély történet a már említett legömbölyített meseszerűségével, vagy az elviselhetetlent elviselhetővé varázsoló technikájával szerethető lesz, és a mese itt és most valósággá válik.