Rimini Protokoll: Nachlass (Fotó/Forrás: Samuel Rubio / CAFe Budapest)
Vajon mi marad utánunk, ha meghalunk? És ha a halál az élet része, vajon miért olyan pokolian nehéz beszélnünk róla? Szentségtörés-e megtervezni a búcsút? A német színházi szcéna egyik legegyedibb színfoltjának számító rendezőcsoport, a Rimini Protokoll nem először merészkedik a tabuk világába:
formabontó és kultikus alkotások egész sorát hozták már létre, amelyek közül többet a magyarországi közönségnek is láthatott.
Blaiberg and sweetheart19 című produkciójuk – amelyhez budapesti anyaggyűjtésük során itteni orvosokkal és szívátültetett emberekkel is beszélgettek – például az internetes társkeresők és a szívátültetés szélsőséges és sajátos világait egymásra vetítő kísérlet volt.
Nachlass (jelentése hagyaték) című előadásukkal most nem kisebb dologra vállalkoztak, minthogy megértsék, hogy miben áll az örökségünk, hogyan rajzolható körül az, amit az elmenők az itt maradókra hagynak: netán a tárgyak, a gondolatok, esetleg az emlékek szintjén? A társulat CAFe Budapestre érkező produkciója nyolc szobában, nyolc valódi történeten keresztül közelít a kérdéshez. De – és itt jön a legérdekesebb fordulat – nem színészekkel!
A dokumentumszínháznak ugyanis egyik fő ismérve, hogy úgynevezett experteket szerepeltet az előadásaiban, akik a színház felől nézvést ugyan „civilnek” számítanak, de az adott témának nagyon is szakértői: vagy azért, mert szakmai ismeretekkel rendelkeznek róla vagy azért, mert személyes tapasztalataik megosztása révén segítik a közös gondolkodást. A Rimini Protokoll történetében egyébként már olyan is előfordult, hogy kétszáz civil emberrel játszattak el szóról szóra egy bonni parlamenti ülést…
Rimini Protokoll: Nachlass (Fotó/Forrás: Samuel Rubio / CAFe Budapest)
Stefan Kaegi és csapata a mostani előkészítő munka során nyolc olyan személyt választott ki, akik bár más-más indíttatásból, de úgy határoztak, tudatosan felkészülnek a távozásukra. És hihetetlen, de ezek az emberek – bár testi valójukban nem jelennek meg, és többen közülük már nincsenek is köztünk – megosztják velünk, mit szeretnének vagy szerettek volna az utókorra hagyni, milyen érzésekkel készültek az elmúlásra, és hittek-e abban, hogy haláluk után várja őket valami más.
Mindannyian kaptak egy szobát, ami sokkal többet árul el róluk, mint egy egyszerű temetői síremlék, mi pedig ezekbe a szobákba nyerhetünk bebocsátást.
A Nachlass éppen ezért nem annyira színházi előadás vagy installáció, sokkal inkább egy páratlan ajándék és egy kivételes lehetőség, hogy a halált övező tabukról őszintén és bizony a humort sem nélkülözve beszéljünk. Stefan Kaegi szavaival élve: „Az előadás egyben az élet portréja: érdekes, izgalmas embereket ismerünk meg, akik elég bátrak voltak, hogy szembenézzenek a halállal.”
hírlevél
