Még nem játszottál monodrámában. De a versmondás kapcsán nyilatkoztad, hogy ott nagyon önazonosnak kell lenni, mert kizökkentheti az előadót, ha szavalásnál kinéz a közönségre. Úgy éreztem, ezt kapcsolhatjuk a monodrámákhoz is.

Én is pont arra gondoltam, hogy erről fogok beszélni, mert ezek a dolgok valóban összefüggenek. Színdarabnál is megtörténik, hogy kiszólok a nézőnek, ám van közöttünk egy láthatatlan fal, mert benne vagyunk egy szituációban. De ha ránézek a közönségre, és azt mondom, hogy Petőfi Sándor Anyám tyúkja, az eltünteti a falat, és kedvem támad még azt is hozzátenni, hogy jó estét kívánok!

Ezek szerint úgy nézed majd a monodrámákat, hogy arra is gondolsz, atyaég, én ezt miként csinálnám?

Hogy az mekkora dolog, ha valaki úgy tud befelé figyelni, hogy megteremti magában a negyedik falat! És hogyhogy nem zökken ki belőle?

Bánsági Ildikó és Huszár Zsolt, Hunyady Sándor Júliusi éjszaka című előadásban, az Új Színházban (2008) (Fotó/Forrás: Fotó: Gordon Eszter)

Korábban soha nem vetődött föl, hogy monodrámában játsszál?

Szerettem volna csinálni a saját életemből egy előadást, Andorai Péterrel közösen. Úgy terveztem, hogy bemegyek a színpadra, és nekilátom mulattatni a közönséget addig, amíg már mindenki nagyon nevet, és akkor elkezdek iszonyú mélyről zokogni. Ezeket a színészi mérföldköveket szerettem volna megmutatni. Nem monodráma lett volna, de

Azzal is próbálkoztam, hogy elmegyek egy tanyára, odaadom a szövegkönyvet egy bácsinak, hogy én most itt kísérletezem. Nagyon félek, és tessék nekem súgni, ha valami nem jut eszembe. Mindezt azért, mert szerettem volna lebontani ezt a falat. Később találkoztam Tihanyi Tóth Kinga verseivel, és teljesen odáig voltam tőlük, annyira gyönyörűek! Jó lett volna egy estet összeállítani belőlük. De most elkezdek dolgozni, és akkor majd abbamarad ez a mocorgás.

Milyen kihívások várnak rád?

Hamarosan Budaörsön kezdem el próbálni, Máté Gábor rendezésében, Annie Baker John című darabját, amiben egy vak asszonyt játszom, és decemberben lesz még egy premierem, a Rózsavölgyi Szalonban. Sean Grennan Épp időben című művét játsszuk, Herendi Gábor rendezésében, és Gálvölgyi János lesz a partnerem. Akkor majd attól félek, hogy lehet ezt túlélni? Elkezdesz valamit, és öt hét múlva premier. A Macskajáték a Nemzetiben érdekes volt a monodrámák szempontjából. Ott tulajdonképpen monológokat mondok, vagyis az én részem és Udvaros Dorottyáé is egy-egy monodráma.

Udvaros Dorottya és Bánsági Ildikó a Macskajáték című előadásban (2019) (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)

Meglepett, hogy a Macskajátékban nem Orbánné szerepét kaptad.

Másokat is, de arra gondoltam, hogy ilyet még nem csináltam. És volt, hogy

Emlékszem, egyszer ki is folyt a könnyem, de lepofoztam magamról, mert Giza nem ilyen. Ő soha nem mutatkozik így, vagy csak egyszer. De hol van az, amikor meginog? Van-e olyan pillanat? Ezeket tudni kell! Ha ugyanezt a szerepet most kezdeném el, már fel tudnék tenni kérdéseket. Csak ültem otthon az előszobában, néztem a hidamon át, ki az utcára. Kinn már sötétedett, bekapcsolták a lámpákat, és én ott tökörésztem ezeken a mondatokon. Ezt a munkafolyamatot szeretem, de ha csak öt hét van rá, akkor nagyon nehéz, mert nincs rá elég idő! Én azt szeretem, ha már tudom, mit és miért mondok, és csak akkor rögzíteni a mondatokat. De az idő hiánya miatt általában nem így van. És ha a nézőtéren ülök, a színész bármennyire bele is rakja az összes színt, hallom, hogy ez egy betanult szöveg.

Tehát az az igazi, ha ezt el tudják feledtetni veled.

Igen.

Hogyan készülsz a zsűrizésre? Láttad már korábban valamelyik előadást?

Nem, de megnéztem az előzeteseket, meg utánuk olvasgattam. Vettem egy füzetet, abba írogatok, hogy ne szűz szemmel menjek oda. Én még jobban fogok izgulni, mint ők a színpadon. Már most gyomorgörcsöm van attól, mit érezhetnek odafönn.

Milyen szempontok alapján zsűrizik az ember?

Nagyon fontos, hogy az előadás hogyan hat. Mi a cél, mi a történet, és miként adagolják. Milyen erős, érzelmileg elvisz-e. Megríkat, megnevettet vagy az agyamat tornáztatja meg úgy, hogy azt mondom, Jézus Mária, erre nem is gondoltam! Van, hogy napokig nem szabadul az ember egy ilyen élmény után. Én amúgy is, bármilyen produkciót nézek, nem tudok utána beszélni róla. Helyre kell rakni az agyamban, és éjszaka meg még másnap is ezen morfondírozom.

Gondolatban már készülsz a zsűrizésre?

Nem tudom, most éppen a vak asszony szerepén is gondolkodom, ami Budaörsön vár rám. Gyulay Eszter elhívott a Vakságra (a Nézőművészeti Kft produkciója – a szerk.), és előadás után

Ők egy egész évig dolgoztak ezen a produkción, és az alternatív műhelyeknél nagyon sok munkát beleraknak az előadásokba. Nem öt vagy hat hetük van a bemutatóig.

Rendszerint elmegy az önbizalmad, ha valami nagyon jót látsz?

Nem feltétlenül, de mindig meg akartam felelni. Valószínűleg ilyen alkat is vagyok. Mindig az van bennem, hogy biztos, hogy tetszik? Biztos, hogy jó lesz így? Van, hogy sikerül valamire azt mondanom, jó, vagy van, hogy kijelentem, elegem volt. Mostanában elhatároztam, hogy ezt a részét lerakom. Ha nem jó, akkor nem jó, ha jó, akkor jó, és kész! Láttam filmen, ahogy egy világhírű filmrendező Pillangókisasszonyt rendezett, és szinte kivezényelte a lelkét az énekesnőnek. Nem ostorral akarta kikényszeríteni belőle, hanem szeretet és hit volt benne. Akkor azt mondtam, hogy erre vágynék egész életemben.

Volt részed a pályán ilyenfajta munkában, mint ebben az operafilmben?

Ilyennel nem találkoztam. De például Grunwalskynál (Grunwalsky Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró – a szerk.) sosem izgultam. Egyszer mutatott egy hangot, egy fémtálcán végighúzott köröm csikorgását. Beszorultál, és pont így érzed magad, mondta. És akkor kinyílt az egész lelkem, és egyszer csak jött föntről mindenféle lehetőség.

Bánsági Ildikó (Fotó/Forrás: PORT.hu,1975)

Fehér Gyuri (Balázs Béla-díjas filmrendező, operatőr, forgatókönyvíró – a szerk.) agyongyötört. Mindig utána futottam, hogy menj a francba, soha többet nem fogok dolgozni veled! Mégis milyen jó, hogy megcsináltuk a III. Richárdot, a Szenvedélyt meg a Volponét. Dolgoztam úgy rendezőkkel, hogy többen ott is hagyták miattuk a produkciót. De én nem adtam fel, monológokat írtam, és otthon mondtam magamban, hogy ki vagy te és mit képzelsz? Leírtam egy papírra, és kidühöngtem magam. Az is jó valamire, mert egy új színt hoz ki belőled.

De ezt másként is el lehet érni.

Lehet, hogy ez is szerepfüggő. De ha az embert ráállítják egy sínre, amit megérez, hogy rendben van, akkor az röpíti. Én inkább érzelmileg szoktam ráhangolódni a szerepre, de az agyam visz tovább, mert tudom, meddig lehet eljutni, és az a világ legjobb dolga. Főleg utána.

Ma már megválogatod, kivel dolgozol, vagy a szabadúszás kiszolgáltatottsága nem engedi meg ezt a luxust?

Megengedi, csak nagyon kevés olyan jelentkező van, akire azt mondom, hogy jaj, ez jó lesz, ennek örülök.

Sok művész ilyenkor szokott magának találni valamit.

Van, aki igen. Én úgy vagyok szocializálva, hogy engem mindig hívtak. Magamnak nem tudok. És elbizonytalanítja az embert, ha sokáig nem dolgozik.

Mikor jó egy előadás?

Amikor semmi nem jut eszedbe, mert vele együtt utazol. Ezek a varázslatok. Ezért jó a színház meg a film is. A monodrámánál meg az, hogy valaki ekkora munkát vállal magára! Én ezt csodálom, és nagyon kíváncsivá tesz. És irigylem, aki benne van! Emlékszem, negyvenéves korom felé elkezdtem magamat megfogalmazni. Akkor éppen Bergman-szövegeket tanultam, és láttam, hogy személyesebb, ha úgy beszélek a közönséghez, hogy észre sem veszi, és már benne vagyunk valamiben.

Ez is a nehéz a monodrámákban.

Bánsági Ildikó (Fotó/Forrás: Újszínház)

Mindez ennyi idő alatt sem bizonyosodott be számodra?

Ha azt mondom, nem, akkor a kishitűségemet hazudom. Mert tudom, hogy igen, csak mindig elhessegetem. És ha olykor elbizonytalanodom, eszembe jut a Bizalom vagy a III. Richard, hogy erősítsem magam, hogy ezeket megcsináltam.

Kétségeid vannak, de ha azok győznének, nem mennél ki a színpadra.

Persze.

Ugyanakkor ezek adnak egy dinamikát is az egésznek?

Muszáj, hogy így legyen!

És ez a dinamika éltet?

És úgy örülök, hogy nemrég például kimentem egy forgatásra. Azt gondoltam, én már biztos nem filmezek, mert olyan régen csináltam utoljára. És akkor hallom, hogy azt mondják a partnerek, hogy miattam vállalták el. Örülök neki, és amikor egyszer csak azt mondják, felvétel indul, ott vagy, és elindul benned a folyamat. Mert ebből nem lehet kiesni. Amikor otthagytam a Nemzeti Színházat, hirtelen olyan volt, mintha elvágták volna a csapokat. Azt gondoltam, megbolondulok. Jött a Covid, majd a kutyám, akit még nincs egy éve, hogy fiatalon el kellett altatni. Előtte apukám és anyukám… Szörnyű nehéz, mindig előjön álmomban. És volt egy olyan időszak, hogy otthon üldögéltem, és azon gondolkoztam, mit csináljak. Épp munka sem volt, mert előtte nem vállaltam nyáron, a kutya miatt, ott kellett mindig lenni vele, nagyon nehéz volt. És azt mondtam magamnak, hogy most megigyak pár fröccsöt, vagy mit tegyek, hogyan tovább? És akkor úgy döntöttem, fölállok. Beiratkoztam edzésre, elmentem zumbára és színházba. A B32-től kezdve járkáltam mindenhova, és néztem az előadásokat. Voltam a FÉM-ben, elmentem a Kamrába, Pintér Bélától öt előadást láttam.

Vele szívesen dolgoznál?

Persze. Előadás után odatámolyogtam az öltözőkhöz, aranyosak voltak, olyan elkerekedett szemmel néztek rám. Bejöttem, mondtam, miért, nem szabad? Vagy, már nem divat? És akkor jött Pintér. Szervusz, mondtam, csak azért jöttem, mert nagy hatással volt rám az előadás. Nem tudok többet mondani, csak örülök, hogy itt lehettem. Közben tök hülyének éreztem magam, hogy ilyeneket beszélek, mert nem tudtam megfelelően kifejezni magam.

Bánsági Ildikó A fösvény című előadásban (Új Színház, 2007) (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)

Szerinted most miről szól a színház?

Arról, hogy miként tudja megúszni. Ki tud lemenni a pincébe, minden nélkül, és kihozni magából egy monodrámát, akár ingyen is. Valahol. A körúton vagy a körforgalomban. Ezt mondtam régen Szabó Istvánnak (Oscar- és Kossuth-díjas filmrendező, a Nemzet Művésze – a szerk.) is, hogy

Ha találkozol egy ifjonccal, és azt mondja, hogy itt leülsz, és ebédelsz, én azt felelem, jó, de készülök valahova, vagy itthon vagyok? Milyen hangulatom van? Szomorú vagyok vagy jókedvű ez a nap, esetleg várok valakit? És rá tudok zúdítani harminc kérdést. És akkor néz rám az illető, hogy az most nem érdekes! Egy fiatal színésznővel beszéltem, aki azt mondta, ilyen kérdéseket már nem lehet feltenni. A Bizalomban egyszer reggel 9-kor kezdtünk, és este 11-kor fejeztünk be egy jelenetet. Pista (Szabó István, a film rendezője – a szerk.) beállította, hogy legyen. És mondtam, hogy Pista, állj, ne legyen felvétel. Tegnap úgy fejeztük be az előző jelenetet, hogy zokogtam, mint az állat. Igen, mondta. Akkor várj egy kicsit, folytattam. Miért, kérdezte. Kimegyek és zokogni fogok. Miért, ismételte meg a kérdést. Pista, más lesz a szemem és más lesz a nyál a számban! Kimentem, és jött utánam, ott guggolt velem szemben. Annyira mérges voltam rá, hogy még ezt is ki akarja lesni. Azt gondoltam, nem baj, nézd, hogy megy tönkre az ember! Végül sikerült, sírtam. Visszamentem, odaálltam, mire azt mondta, hogy másképp nézel ki… Nagyon kevés ember van, aki erre odafigyel. Miközben azt veszed észre, hogy már te vagy az idős valaki, akit tisztelnek, és bármit mondasz, elfogadják.

És az idegesít?

Hogyne, mert így nem lehet dolgozni! Azt mondom, ezt úgy kéne. Jaj, de jó, felelik rá. De hátha nincs igazam! Mondd, hogy nem jó, mondd, te mit gondolsz! Találjuk ki együtt! Nagyon nehéz úgy megidősödni, hogy ennyire túltisztelnek. Mindig mondtam, hogy soha ne legyek beképzelt. Megkímélt a Jóisten, mert nincs bennem ilyen. Olyan elődökkel dolgoztam, mint Latinovits Zoltán, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Garas Dezső, akik eljuttattak odáig, hogy onnan már csak meglöktek, és valami még nekem is eszembe jutott. Kinyílt a világ, és valamit én is hozzá tudtam adni, legfeljebb rossz volt. De az sem volt baj, mert azt mondtuk, legalább kipróbáltuk! Régen kaposvári színésznő akartam lenni, hogy mindent kipróbálhassak.

Végül mégis a Vígszínházba szerződtél.

Igen. Nagyon sokat voltam Kaposvárott, de lehet, nem ez volt az utam. Jó volt a Vígszínházban, de már négy évvel azelőtt el akartam onnan jönni, mint amikor végül is megléptem.

Bánsági Ildikó és Györgyi Anna a Házasság Palermóban című előadásban (2017) (Fotó/Forrás: Eöri Szabó Zsolt / Nemzeti Színház)

Ha visszamehetnél a múltban, kipróbálnád, milyen lett volna, ha az utad Kaposvárra vezet?

Érdekelt volna. Amikor még lejártam, Csákányi Eszterrel dumáltunk a szobájában, hogy lemennék egy kis szerepre. Csak azért, hogy tudjam, milyen vidéken játszani. De hamarosan a tudtomra hozták, hogy már minden feladatra van valaki. Pedig ott voltam, és

Ezt csináltuk a III. Richárdban. Szúrtunk, köptünk, borzasztóak voltunk, de egyszer csak megszületett az esszencia. De ha nem vagy elég bátor, vagy olyan a közeg, hogy nem hagyja…

Elég bátor vagy?

Remélem, hogy igen. Ha most nem, akkor soha! Eljöttem a Vígszínházból, és később a Nemzetiből is. Ennyire vagyok bátor, hogy amikor már úgy érzem, hogy a hullámok összecsapnak a fejem fölött, akkor elmegyek. Csak sajnos, mindenhol az utolsó percben.

Viszont megcsinálod.

De miért nem előbb? Akkor még több volna a lehetőség.

Próbálsz időnként megújulni? Lehántani magadról a biztos kapaszkodókat?

Mindig csak az a biztos, hogy odaállok. Az Új Színházban voltam, és sehogy sem találtam magamban a szerepet. Már mindenki elment, amikor beléptem a színpadra, csak egy halvány fény járta át. Ott álltam, és azt mondtam, édes jó Istenem! Hallani lehet az utolsó sorokban is, és ettől hirtelen megszületett a szerep.

Az ember eltölt ennyi időt a pályán, rengeteg mindent megtanul. Gondolom, úgy érzi, hogy itt vagyok, ennyi mindent tudok, használjátok!

Persze, de nem használják. Most nyilatkozta Kulka János, hogy elfelejtették, nem kell. Hívtam telefonon, csak olyan gyorsan lerakja a kagylót, hogy azt hittem, talán nem örül neki. Most majd megint felhívom. De ugyanezt elmondhatom, hogy 

Ezt tudom, mert akikkel most találkozom, azok már nem láttak engem. Amikor még csak elkezdtem és botladoztam, de fénykoromat éltem. Fiatal voltam, ruganyos és szép, és még annyi mindent csináltam! Ők ezt már nem tudják. Mindig elcsodálkozom, amikor egy fiatal azt mondja, ismer. Visszanézte nyilván a régebbi dolgokat, és ez olyan jó érzés! Szóval mindenki meghal, már a saját életében. A munkássága. Mert ha idős korodban bekerülsz egy kórházba, akkor úgy hívnak, Kovács néni, Marika néni, Gyuszi bácsi, nem te vagy a mérnök úr, a doktor úr, a színész.

Ilyeneken gondolkozol mostanában?

Rengeteget tudok ezen agyalni, borzasztóan rossz!

Bánsági Ildikó (Fotó/Forrás: Szkárossy Zsuzsa)

Miközben saját bevallásod szerint a kórház jó érzéssel tölt el.

Igen! De lehet, akkor már nem lesz olyan nagy öröm. Olvasgatok és látom, ki halt meg. Elment a Szegedi Erika, együtt voltunk, egy színpadon. És Haumann Péter… Hogy mehetett el a Haumann Péter? Tíz nappal előtte még beszéltünk, és nem mondta, hogy ilyen beteg. Hogy történhet ez?

Csakhogy ránk is ez vár! És ez egy bizonyos kor után szembejön, a franc egye meg, hogy szembejön! Nem mindenki gondolkodik ezen, azt mondják, hülye vagy, mi bajod van? Semmi, de ez engem nyomaszt. Maga az elmúlás, hogy csinálhatsz te bármit, „Kiterítenek úgyis!” Ugye…?

Az ember lenyomatot szeretne hagyni a világban, akkor is, ha csak egy kis pont is az univerzumban.

Shakespeare talán fönnmarad. Addig, amíg ez a földbolygó van. Mert ha ez is fölrobban…

Nagyon rajta vagyunk…

Kétezer év múlva már nem lesz Föld, és akkor azt mondod, jé, volt itt egyszer egy Föld, és nézd, volt itt egy színház! Az meg ott a Bánsági, de nem, ilyen nem lesz… Shakespeare talán! Vagy Verdi! Abban nagyon reménykedem, mert mindig ő volt a kedvencem. Hogyha Verdi meghalt, akkor én is meghalhatok.

Az ember kénytelen saját végességének a tudatával élni, de a művészet az a terület, ahol néha belekóstolhatunk a végtelenbe. Fel tudsz idézni a pályádon ilyen pillanatokat?

Igen, amikor azt mondtam, hogy ezért érdemes volt élni, és de jó, hogy ezt megcsináltam! És húztam az időt reggelig, hogy ne teljen el a nap.

És az ember utána folyamatosan erre vágyik, mindig ezt keresi?

Igen! És utána hazamenni, és reggelig nyitva hagyni az ajtót, akár hideg van, akár meleg. Meginni egy sört, és azt mondani, hogy tettél valamit!

Olyat, amit még nem kaptam meg, hogy ne ugyanolyan legyen. És egyszer csak jelenet közben megérzed, hogy ott van az a bizonyos szál, s ilyen az életben párszor van csak. De hogy milyen érzés, azt elmondani sem lehet. Ha közben elfoszlanál, észre sem vennéd…

Fejléckép: Bánsági Ildikó (fotó/forrás: Rózsa Erika / Nemzeti Színház)