Robert Icke kortárs angol színházrendező és drámaíró nevéhez több klasszikus színmű (Nóra, Vadkacsa, Ványa bácsi, Stuart Mária, Oreszteia) újragondolása, átírása, modernizálása kötődik. Saját bevallása szerint az a célja a klasszikusok leporolásával, hogy megszabadítsa őket az évszázadok során rájuk rakódott színházi hagyománytól. Gyakran beszél arról is, hogy milyen fontos lenne megszólítani a fiatal közönséget, a színházba járók elöregedése „komoly probléma, amit muszáj megoldani, máskülönben a színház meghal. Ötven vagy hatvan év múlva nem lesz közönség.”
Szophoklész klasszikusa nyomán írt Oidipusz című darabja a mában játszódik: címszereplője egy várva várt, igaz politikus, aki két év kampányt követően megnyerni látszik a választást. Ám a múlt árnyai visszatérnek és mindent felforgatnak.
Mi ez, tragikus vétség?
„De lehet, hogy pontosabb lenne egyszerűen tévedésnek vagy hibának nevezni? Mit tegyünk, ha a hibákat tudtunkon kívül a múltban követtük el? Ha ezeket a hibákat nem lehet jóvá tenni? Mi a sorsunk? Amit a szüleink írtak? Vagy az istenek? Látjuk-e magunkat annyira, hogy képesek legyünk megállni, mielőtt túl késő lenne?” – veti fel a kérdéseket a szerző.
Jelenet az Oidipusz című előadásból (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)
A Radnóti Színházban március 3-án, vasárnap mutatták be a brit szerző művét Upor László fordításában és Szikszai Rémusz színrevitelében. Utóbbi szerint – aki a nagy sikerű A párnaember és Ádám almái után harmadik alkalommal dolgozik rendezőként a társulattal – az Oidipusz nem pusztán egyszerű átirat, az előadás jóval több réteget rejt magában az eredeti műhöz képest. „Icke-nál szinte minden szerep hangsúlyossá válik, mindenkinek megvan az egyéni története. Olyan jeleneteket is beleírt, amelyek az eredeti műben nincsenek meg. Ezeket mintha egy skandináv drámából ragadta volna ki, így tud kibontakozni, a mában megszólalni egy család története.
Mi akkor végeztük jól a munkánkat, ha a néző percekre elfelejti, hogy egy Oidipusz-átiratot néz
– idézte Szikszai Rémuszt a Radnóti közleménye.
Oidipuszt politikusként pont az alkalmassága teszi alkalmatlanná: az igazságot keresi és meg is akarja találni, ez okozza végül a bukását. „A legjobb vezető lenne, de ez sosem derül ki” – ezt már az őt alakító Pál András mondta – „Oidipusz radikális ember, igazi reformer, aki szeretne korrekt lenni, igazul kormányozni, ami azonban politikai szempontból nem mindig célra vezető. Szenvedélyes alkat, aki nagyon ambiciózus abban, amit csinál. A mi »magyar szemünkkel« nézve kicsit utópisztikus is az, ahogy ő elképzeli az ország vezetését” – tette hozzá.
Jelenet az Oidipusz című előadásból (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)
Icke egyik legnagyobb újítása, hogy kibontja Jokaszté alakját: múltat, háttért, karaktert teremt neki, és központi motívummá emeli a kettejük közötti végzetes szerelmet. Kováts Adél arról beszélt: „Jokaszté életében nem a gyerekei, hanem a férje a legfontosabb. Oidipusz és közte nagyon erős a kapocs, ők ketten olyanok, mint egy gömb, egy burok, amely kizár mindent és mindenkit rajtuk kívül; kapcsolatuk mindent felülír, ezzel pedig másoknak elég nehéz együtt élni.”
Az előadás szerepeit Pál András, Kováts Adél, László Zsolt, Martin Márta, Schneider Zoltán, Berényi Nóra Blanka, Bálint András, Kozma Veronika, Kuttner Bálint, Major Erik, Gazsó György, Szikszai Gáspár és Varga Frigyes játssza. Az produkció dramaturgja Hárs Anna és Szikszai Rémusz, díszlettervezője Zöldy Z Gergely, jelmeztervezője Szelei Mónika, a média dizájnért és a pártarculatért Varga Vince felelt.
További részletek a Radnóti Színház honlapján.
Fejléckép: Jelenet az Oidipusz című előadásból (Fotó/Forrás: Dömölky Dániel / Radnóti Színház)
hírlevél
