Hogy miben áll pontosan a függőség? A mértéktelen alkohol- és gyógyszerfogyasztásban? Az élvezetek hajszolásában? A boldogság iránti vágyban? Való igaz, hogy Ady Endre életének utolsó szakaszát megnehezítették – vagy épp megkönnyítették – a tudatmódosítók és éjszakába nyúló mulatozások, legnehezebb óráiban mégsem volt egyedül. Ott álltak mellette a nők, akik olykor önmagukat feladva ápolták az önpusztító életet élő költőt, és váltak tudatosan vagy akaratukon kívül a 20. század egyik legnagyobb hatású irodalmi alakjának múzsájává.

A legjelentősebbeket Lédaként és Csinszkaként ismerte meg a nagyközönség, míg Ady harmadik szerelme, Zsuka lemondott erről az öröklétről, és biztosabb életet választott magának. Horgas Ádám rendezése őket helyezi fókuszba és mesélteti el velük egy zseni külvilág számára csaknem láthatatlan napjait, a kölcsönös függés pusztításának hatását.

Kelemen Hanna, Kakasy Dóra és Botos Éva Az elfogyni az ölelésben című előadásban (Fotó/Forrás: Madách Színház)

A filmhez – amely szinte olyan, mint egy rögzített színházi előadás – Nyáry Krisztián írt forgatókönyvet, aki amellett, hogy feldolgozta az elérhető visszaemlékezéseket, naplókat, leveleket, valamint a keletkezett verseket, egymásba fűzte az asszonyok életútját. A helyszín, a díszlet stilizált, álomszerű, a mondatok azonban valóságosak: az alkotók a megjelenő alakok gondolatait adták a színészek szájába. Vallomásként elhangzó vádak és vágyálmok, féltékenység, szenvedély és szenvedés sejlik fel a sorok között, melyek közé beszivárog Ady költészete is. A költő (Nagy Sándor) ezúttal is az Elbocsátó, szép üzenettel búcsúzik a szakításba beletörődni képtelen Lédától (Botos Éva), de egy olyan klasszikus is helyet kaptak a közel másfél órás filmben, mint a Szeretném, hogyha szeretnének, amely itt némiképp szimbolikus jelentést is kap – hiszen

Léda lehetne beteljesült szerelem. A házasságát is feláldozni kész nő – bár első ránézésre hűvös távolságtartással és józan fejjel mérlegelve veti bele magát a viszonyba – a legtisztább szeretetet kínálja fel a költőnek. Bár vonzza a múzsa-lét, Botos Éva megfogalmazásában a tapasztalt asszony mégis önzetlenül nyújtja a kezét a szenvedélybeteg férfi felé. Ahogyan azonban az örökkévalóság stilizált terében a rácsos ajtó – mint valami börtön – bezárul közöttük, a kapcsolatuk kihűlni látszik. Hogy a képzeletbeli cella melyik oldalán várja a szerelmeseket szabadság, kérdéses, hiszen mindketten hatnak egymásra, láthatatlan szálak kötik össze őket – talán még nem is sejtik: örökre.

Nagy Sándor és Botos Éva Az elfogyni az ölelésben című előadásban (Fotó/Forrás: Madách Színház)

Mint ahogyan Csinszkát (Kelemen Hanna) is vonzza ez a megfoghatatlan alak, akit sokáig csak leveleken és egy megkopott fényképen keresztül ismerhet, és akit bármilyen áron látni szeretne személyesen. Az első találkozás csalódás – emlékezik vissza a tizenéves lány, ám gyermeki rajongása, valamint a fejében élő torz zseni-kép arra készteti, hogy továbbra is fenntartsa a viszonyt. „Nagy bestia lakik ebben a nevelőintézeti kislányban” – kommentálja Léda a kapcsolatot, amely bár egyik fél számára sem hozza meg a vágyott boldogságot, látszólag mégis mindkettőjüknek kielégítő. Ady megkapja azt a rajongó figyelmet, amelyre vágyik, míg Csinszka szép lassan a halhatatlanság felé lépdel. Szemében ugyanolyan őrület ég, mint Adyéban, még gyerekkori udvarlójának házassági ajánlatát is visszautasítja az irodalmi szerelemért.

Sokkal inkább tudja Zsuka (Kakasy Dóra), vagyis Dénes Zsófia, aki odaadóan ápolja az elvonulásában is a nők után futkosó Adyt annak ellenére, hogy az valójában Léda után vágyakozik. Okos asszony, talán mind közül a legokosabb, aki akkor lép ki a kapcsolatból, amikor még megteheti. Pedig Ady próbálkozik: „Zsuka, én Andreának foglak hívni” – játszik el a nő nevével, mintha keresné neki a helyet a múzsák sorában. Várná az önfeladást, a rajongó pillantásokat, Kakasy Dóra Zsukájában azonban csak egy önmagával vívódó, a férfit megmenteni próbáló lányt talál. „Te félsz tőlem” – mondja neki Ady, miután Zsuka elhúzódik a csókjától. De hogy az elhúzódás valóban a félelemből születik-e, vagy egy ösztönös távolságtartás, esetleg tudatos eltávolodás következménye, arra a film nem ad pontos választ.

Kakasy Dóra, Kelemen Hanna és Botos Éva Az elfogyni az ölelésben című előadásban (Fotó/Forrás: Madách Színház)

Mindenképpen megmutatja azonban egy beteg elme görcsös ragaszkodását az a gesztus, hogy Ady épp egy gyógyszeresdoboz kupakjáról leszedett műanyagkarikával kéri meg Zsuka kezét. A túlméretezett „gyűrű” aztán örök emlékként a nő kezén marad, egyszersmind jelezve, hogy a kötelék felbonthatatlan.

Léda világa hideg és kegyetlen, a kék és fehér minden árnyalatával. Egy végtelen merülés a tengerbe – ahogy az később meg is jelenik –, egy süllyedő papírcsónak a hullámzó vízen. A kapcsolatot képtelenség megmenteni, kristályszilánkokként törik össze minden, amikor Ady tébolyultságában a nő felé csap. A nő felé, akiben végül már annyi tartás sincs, hogy emelt fővel lépjen tovább. Könyörög, féltékeny, utolsó találkozót kér. Nem kap.

Csinszka odaadása szenvedélyes, vörös. Világában jegyzetlapok mögül tükröződik vissza a valóság – szó szerint. A lehulló rózsaszirmok a múló fiatalságot, a gyermekkor végét jelzik. Zsuka kettőjük között áll: Adynak kínált szerelme világos, napfényes, narancssárga színben úszó idill, amivel egy bomlott elme, a folyamatosan új élvezetek után futó művész nem tud mit kezdeni, hiszen ő nem az átlagembert testesíti meg.

Botos Éva Az elfogyni az ölelésben című előadásban (Fotó/Forrás: Madách Színház)

Nem marad más hátra, minthogy az elfeledett múzsa – a másik két nőhöz hasonlóan – félig egy üveg mögé rejtőzve mondja el, tekintetét a nézőre szegezve: bárki van is Ady mellett, nem tudja megmenteni, miközben hatására bármelyik nő félemberré válik.

Nagy Sándor is inkább a lelki vívódásokra helyezi a hangsúlyt, játéka óvatos, befelé forduló, nélkülöz minden harsányságot. Mintha a kamera hatására éppen az a színpadiasság tűnne el, melyet Horgas Ádám szinte észrevétlenül csempész bele a jelenetekbe.

Épp a valódiság illúziója miatt érződik a film utolsó része a történet folytatásának. Pedig nem kapunk mást, mint a hús-vér emberek élettörténetét egy-egy archív fotóval, előre vetítve az alakok sorsát – a látomásszerű élettörténetek után végül a néző a nők igazi arcát is szemügyre veheti.

Támogatott tartalom.

Fejléckép: Nagy Sándor és Kelemen Hanna Az elfogyni az ölelésben című előadásban (forrás: Madách Színház)