Az nem állítható, hogy Bagossy László az Örkény színházi Tartuffe-fel órákig untatná a közönséget, mielőtt kibökné, hogy mely ponton talál csatlakozást a hányatott születésű, több száz éves komédiához. Eleinte kifejezetten a váltások erejére és a meglepetésünkre látszik utazni a bemutató. Az első képben elegáns, modern, fehér nappalit látunk, amelyben Tartuffe családja szétszórva, némán üldögél. Csuja Imre szemüveges, kardigános értelmiségi Cléante, akinek pocakján mindig kimarad egy inggomb a gombolásból. Kókai Tünde a mobiltelefonjába bújó, a díványon lustán bevackolt Mariane. Dóra Béla egyhelyben is izgága természetű Damis. Pálya Pompónia unottan nőies Elmira, aki a cselekmény során jószerével állandóan neglizsét és kipolcolt melleket visel (jelmeztervező: Ignjatovic Kristina). Ott van még Kerekes Éva inkább házhoz, mint személyzethez tartozó Dorine-ja is, s az egész társaság várakozik, nem beszél. Azután kinyílik a jobboldalon az elhúzható szárnyasajtó, és előpöfög egy sokszoknyás, fejkendős parasztasszony, akire igazán nem számítottunk ebben a környezetben. Ő Pernelle-né, a családfő édesanyja, aki Pityunak nevezi Orgont, s fékezhetetlen leteremtő szólamát Pogány Judit adja elő energikusan, jelzésszerű tájszólással és viccesen.

A viccesség a Molière-szöveget szabadon lefordító Parti Nagy Lajos hivatala, aki 2006-ban készített új magyar Tartuffe-öt, amely a Nemzeti Színház Alföldi Róbert rendezte produkciójában debütált. Azóta az író bizonyára tovább dolgozott a textuson, növelve a szabadságot és a viccességet. Így lett például a "Tartuffe az egy etalon"-ból "etalion", vagy a "több pasit fogott, mint templomkilincset"-ből "több faszit fogott, mint templomkilincset", vagy "Sarja? Be ne tojjak!"-ból "Sarja? Be ne sarjak." Mint tudjuk, Parti Nagy Lajosnál a színdarabok szereplői úgy beszélnek, mint a cserfes gyerekek vagy a (kép)zavarosan szofisztikált felnőttek: összehordanak hetet-havat, kevernek szólásokat, rosszul használják a kifejezéseket. Ebben szinte mind hasonlítanak egymásra: hozzávetőleg ugyanolyan humoros tévesztések hagyják el az ajkukat, legyenek bár falusi nénik, városi vagányok vagy államhivatalnokok.

Az Örkény Színház előadása nagymértékben erre a szövegre épít, ebből húz fel pörgős, szórakoztató, felszínesnek ható első részt. Ebben a játékmódban egyébként Kerekes Éva a legsikeresebb. Ő képes úgy adni elő a szöveget, hogy minden szava magától értetődően, a spontaneitás hatását keltve, természetesen értelmezve jut be a közönség fülébe. A többiek többet akarnak: megerősítve rajzolni fel azt a vonást, amellyel a figura jellemzését kívánják abszolválni. Ennek értelmében Nagy Zsolt például olyan tenyérbemászó, durva, pimasz, erőszakos, macsó Tartuffe-öt játszik, hogy egy pillanatig sem hagy kétséget hőse emberi minősége felől. Ebből az izmos, meztelen felsőtestű férfiből előbb nézünk ki garázdaságot, mint felsőbb körökben sikerrel űzött szélhámosságot. (Zárójelben megjegyzem: a híres szerepelődöt, Major Tamást is elmarasztalták kritikák azért, mert Tartuffe-jéről lerítt a gonoszság. Ő sem próbált elhitetni az alakításában semmi jót a figuráról. Nem mutatott képet.)

Ez a szerepfelfogás szép, nagyszabású, lehetetlen feladat elé állítja az Orgont megformáló Znamenák Istvánt. Hatalomközeli stróman, esetleg politikus lehet ő. Elegáns öltönyben viszi a boltot, s rendkívül nagy hatással van rá az érdekmentes(nek látszó) elviség, meggyőződés, tiszta hit. Vagy ki tudja. Ahogy izgatottan üldögélve, ölében két jegygyűrűvel várja Tartuffe érkezését, miközben a feleségére ügyet sem vet, lehetséges, hogy megbabonázta őt a rend ígéretével ez a kemény férfi. Miközben Tartuffe-nek még az Adidas-melegítős szolgája (Jéger Zsombor) is oly nyeglén jár ki a szobájukból a konyhába egy tál nassolnivalóért, mint akinek eleve előjogai vannak. Az ember megpróbál elhinni valamit ebből az orgoni bódulatból, s ha sikerül neki, az kizárólag annak köszönhető, hogy Znamenák István szemei gyermeki módon tudnak csillogni, az arca pedig úgy fénylik fel néha, mint egy szépen megtörölgetett alma vagy egy szidolozott kilincs. Különben is helyes ember ez az Orgon: ráérő idejében kislányával sárkányt röptet a nappaliban.

Az Örkény előadása ott vált váratlanul komolyra, amikor Orgon megfogja a Tartuffe-öt bevádoló Elmirát. Tudniillik hogy a férj azért nem hisz barátja vétkességében, mert az asszony maga mondta semmiségnek a történteket. Tehát Elmira - aki tökéletesen átlát Tartuffe-ön, és ezt Pálya Pompónia egyrészt bölcs visszafogottsággal, másrészt leplezhetetlen röhögéssel érzékelteti az első kettősükben - kénytelen belefogni a bizonyítási eljárásba. Kicsit csábítgatni kívánja Tartuffe-öt, épp csak hogy meggyőzze az asztal alatt hallgatózó férjét a pártfogoltja szándékairól. Előkészül hozzá: meghitt fészket varázsol Bagossy Levente hűvös forgószínpadára: hangulatvilágítást kapcsol be, zenét, lobogó tüzű kandallót a nagyméretű tévéképernyőre. (Engem meglepett, amikor nemrég találkoztam vele, de valóban létezik ilyen tévécsatorna, amelyen télen kandallótüzet közvetítenek.) Csakhogy evvel a Tartuffe-fel nem lehet ártalmatlanul flörtölni. A jelenet eldurvul, és tettlegességbe, nemi erőszakba torkollik. Orgon talán megfagyott az asztal alatt, s fel kell lehelnie magát, mielőtt közbelép.

A darab utolsó felvonása - amelyet az eddigi Parti Nagy-fordításból nem ismerhettünk, mert Alföldi rendezése mellőzte az ismert véget a királyi keggyel -, meglepő fordulatot és kortársi üzenetet hoz. Ha az ember alaposabban belegondol, akkor a befejezés ugyan dramaturgiai problémákat vet fel, de nyilván nem nagyon kell belegondolni. Miért a miértek. Bagossy László - aki egyszer már rendezett egy egészen más Tartuffe-öt Nyíregyházán - vagy túl sokat bíz ránk, vagy el van ez nagyolva kicsit. A produkció szükségszerűségének bizonyossága hiányzik az előadásból.