Legyen világosság!
Ez az írás nem ökölcsapás, nem helyezkedés: egy érzelmes és hálás színházi nagyapa üzenete, aki élete legboldogabb öt évét töltötte a Főiskolán.
A minap csodálattal bámultam a szép és tehetséges növendékeket, akik értően és érzően énekeltek, a megrendült Tanár urat, az épületet:
világosság gyúlt az ablakokban, megláttam a szobákat, a folyosót, 1964 előtti önmagunkat, élő és holt osztálytársaimat,
felvételinket, Major Tamást, Marton Endrét, Nádasdy Kálmánt, arcukat, tekintetüket. Tíz évvel voltunk a háború után, még hallottuk a bombák robbanását, kezünk poros volt a lebombázott Pest romjaitól, a szorongás a kegyetlenségektől élő trauma volt. De amikor ránéztem a mesterekre, mindez eltűnt.
Újra átéltem az öt évet, amikor ott tanultam, és a 30 évet, amit taníthattam. Ezalatt lettünk felnőttek, színházi emberek, filmművészek, apák, anyák, nagyszülők. Bármennyire méltatlan is volt, amely e katarzist megteremtette, boldog és büszke vagyok mindannyiunkra.
Lányok, fiúk, kollégák, felelős tisztségviselők – őrködjetek, hogy akik oly varázsosan énekeltek nekünk és oly elszántan védelmezik életüket, ők is megérjék azt a pillanatot, amikor megláttam a kivilágított Vas utca 2/c-t.
Már nem csak az Egyetemről van szó (bocsássatok meg, nekem örökké a Főiskoláról): az országról, kultúránkról, életünkről.
Az én korosztályom még itt felejtett keveseinek az a lehetősége és kötelessége, hogy figyelje a történet minden pillanatát, ne győzteseket és veszteseket várjon, hanem tehetséges, tanulni akaró fiatalokat, bölcs, felelősségtudattal oktató tanárokat és megértő tisztségviselőket.
Van remény?!
Legyen világosság!
Budapest, 2020. szeptember 20.
Léner Péter
hírlevél
