Országimázs - 2. nap a Szigeten

Írónőkkel kezdem a napot. Az Octopus Nagysátorban a Szépírók Társasága vendége Esze Dóra, Karafiáth Orsolya és Nagy Ildikó Noémi. A moderátor Bódis Kriszta. Kiss Judit Ágnes csak a programban szerepelt, élőben nem. Csak annyit tudtunk meg, hogy valahol valami esőnapja van… Ez a mai dolog nem azért érdekes, mert írónők vannak itt (az utóbbi egy-két évben igen dicséretes módon szökkent szárba a női irodalom ismertsége és elismertsége hazánkban), hanem azért, mert zenélnek is. Naná, hogy ezt nem hagyom ki! A végén persze egy kicsit csalódottan távozom. Mert jó, jó, hogy Nagy Ildikó Noémi hegedű-szakot végzett, és hogy Esze Dóra megbirkózott az irgalmatlan nehéz Vivaldi áriákkal, de ezeken kívül nagyon keveset tudok meg róluk.

Két-háromperces beszélgetések vannak, hosszú zenei betétek, rövid felolvasások. Mindenki szigorúan egyszer. Kár. Nagy Ildikó Noémiről azért kiderül, hogy szinte inkább az angol az anyanyelve. Mégis magyarul kezdett írni, most készül az első kötete. Karafiáth Orsolya már rutinosan beszél, a tőle megszokott, "kicsit sok, de jó fej"-stílusban. Ő nem zenél, bár van egy zenekara, de nem ajánlja senkinek, hogy itt most elkezdjen énekelni. Esze Dóra épp csak felolvas a végén: nem mer sokat beszélni, az áriák miatt. És már pikk-pakk, vége is. Kiragadott regényrészletek; mire belehelyezkednék, már becsukódik a könyv. Karafiáth Orsolya kezében A Maffia-klub, Esze Dóráéban az Alex és Alex a föld körül.

A sátor előtt a megszokott anagrammás pad. A hölgy civilben fordító. Szűkszavú, ám két kezének nyolc ujja (mert kettővel megállás nélkül cigarettázik) beláthatatlan sebességgel pörgeti a scrabble-ből nyert betűzsetonokat. Már rááll a szeme. A nevemből pillanatok alatt tíz anagrammát gyárt, némelyik határeset, de elfogadható. Ha egyszer Kós Z. Frici néven ír valaki, az én leszek!

Megint megnézem Georg Trabert. A mostani produkció jóval rövidebb. Szép kis nézősereg gyűlt össze. 12 darab bambuszrudat állít fel úgy, hogy csak egy piros szalag és a saját súlyuk tartja őket. Majd egyenként bontja le, preparált ruháján átdugva a rudakat. A végén már alig tud menni, mozgása mint Darth Vader, kinézete leginkább egy harcoséhoz hasonlít, akit több nyíllal átlőttek. Lehet, hogy úgyis érzi magát. A végén kibújik a ruhájából. Most az otthagyott, levetett holmi tartja össze a rudakat. Mintha valaki fogná föntről, pedig csak tiszta fizika az egész!

A MOME Sátorban "kunsztprojekt" folyik. Az egyik szervező hívja így. A lényeg, hogy két ismeretlen ember üljön le egymás mellé egy kamerával szemben. Üldögéljenek egy darabig, aztán úgyis váltják őket. Az egész felvett anyagot este levetítik a bezárt sátor oldalára. Elfogadás, megismerés, együttélés, béke, kultúrák, barátság, előítélet...

Benézek a Nagyszínpad melletti Szeparéba, ha már olyan karszalagot kaptam, ami erre feljogosít. Ez az ún. VIP részleg. Jamiroquai tartja extázisban a közönséget a szomszédban. Nagyobb a pörgés, mint bárhol máshol. Főhajtás a pultosok előtt! Sok nagy arc és kis arc üldögél. Itt pihennek meg a stábok is. Azt érzem, hogy azt kellene érezzem, kiválasztott vagyok, mert itt lehetek. Ez van a levegőben. Nem jó érzés. Mégis maradok egy picit, legalább van rendes asztal és szék, adnak jeget, van víz, szappan, villany és wc-papír.

Igyekszem a Színház- és Táncsátorba. Megszokott dolog, hogy az éjféli előadásokra már kicsivel 11 után oda kell állni, ha jó helyet akar az ember. Most is. A Szabadtéri színpadon épp Lajkó Félix muzsikál, idehallatszik a tömeg sikítozása. De nem merek elmenni, nem szeretném, hogy elsodorjon a tömeg és a népharag. Ezért megnézhetem a Filter Performance előadását: minden nap nyomják, 15 percben a két előadás előtt. Az eleje kísértetiesen hasonlít a tavalyihoz: a sátor tetején mászkálnak emberek furcsa ruhákban, amiből senki nem ért semmit. Most azonban lejönnek közénk, folyamatos hátrálásra kényszerítve minket, ha nem akarunk bokán rúgottak vagy székkel eltaláltak, esetleg liszttel beszórtak lenni. Majd utat vágnak a tömegben, egy lány a földön maga után húzza a másikat, és beledöngöli a gondosan előkészített és folyamatosan locsolgatott, gőzölgő sártengerbe. Ebből mi is kapunk. Óriási a sikerük, véleményem szerint csak azért, mert bevállalták, hogy a végére mindhárman úgy néztek ki, mint a háborús menekültek talpig sárban. A várakozók szerint ez "királyság".

Benyomulunk a sátorba – ezt menésnek, sétálásnak, andalgásnak, szállingózásnak nem nevezném – a Holland Cunami című előadásra. Ezt már több helyen is játszották, a bemutatója a LOW Fesztiválon volt a Keletiben. Ez az áldoku ugyanis arról szól, hogy vajon mi történne, ha egyszer csak, a cunami veszélye miatt evakuálnák egész Hollandiát, és mindenki ideköltözne Magyarországra. Bejátszanak holland és magyar véleményeket, nálunk élő hollandokét, kint élt magyarokét. Beszélgetnek a közönséggel. Közben holland nyelvleckét, sajtot, sütit és pálinkát kapunk. Az ötlet Ardai Petrától és Luc van Loo-tól származik. Petra sokáig élt Hollandiában, Luc nálunk él. Házasok. Az általuk alapított SPACE színház máshogy közelít mindenhez. Kritikus kérdéseket, tabukat boncolgat. A nézők véleményéből dolgozik. Nem színház, de mégis az. Érdekes szembesítés. Mert röhögünk, hogy a hollandok mit gondolnak rólunk, meg nevetve bólogatunk, és megtapsoljuk Hajós Andrást, aki projektoron kivetítve tájékoztatja a magyarokat a projektről, beszédébe beleszőve néhány politikai és társadalmi fricskát. De tudjuk, hogy igaza van.

Hazafelé a Sziget buszt választom. 350-ért hazavisz. Még benyomnak három embert, a sofőr nyomja a csengőt, mert nem lehet becsukni az ajtót. Mindenki kétdimenziósra próbálja magát összehúzni. Egy holland srác a vezető mellett véletlenül leborítja a kuka tetejét. A sofőr ráordít: vigyázzá’ má’! Cunami és országimázs hajnali fél háromkor.

(A szerző fotói)