Összhangzattan – ifj. Vidnyánszky Attila debreceni rendezéséről

Egykori kórustagként repes a szívem, amikor az előadás elején szólamokra osztják a közönséget, hogy aztán a cselekmény tapinthatóbb kirajzolódásáig skálázzunk kicsit. Aztán nem éneklünk többet, figyelni érdemesebb. Ifj. Vidnyánszky Attila debreceni rendezése némiképp @LL3t4rgIA nyomvonalát követi: itt is korosztályokra – boomerek, zoomerek és alfák – oszlik a szereplőgárda, hogy aztán Fellini Zenekari próba című filmjéből kiindulva egy komikus, áthallásos generációdráma szülessen. De amíg az alternatív Leonce és Léna-történetben az emberi kapcsolatok, a felnőtté válás tekinthető vezértémának, addig az „Izzik a galagonyá”-ban megkerülhetetlen és elemi mozgatóvá lép elő a zene.

A zene mint ízlés, a zene mint azonosulási pont, a zene mint szabályrendszer, a zene mint kapocs, a zene mint tudás. Hiszen egy kóruspróbán járunk, egy készülő challenge-en, ahová a helyi, debreceni tévé stábja kivonul, hogy közvetítse a kar szereplését. A rendező szereti ezeket a „félfikciós-szuprateátrális” helyzeteket, munkái a történetmesélés mellett magáról a színpadi helyzetről, a színházcsinálásról és a játszókról is szólnak. Ez az „Izzik a galagonya” esetében többszörösen megvalósul, hiszen mind a próba, mind a forgatás szituációja ilyen.

Mercs János és Benyó Klára e.h. az „Izzik a galagonya” című előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

Az Ady Endre Gimnáziumból egy csapat diák szerepel az előadásban – erre ifj. Vidnyánszky Attila kifejezetten vágyott, 2017-ben rendezett utoljára Debrecenben, az Arany Jánosról szóló Kinek az ég alatt már senkije sincsenben is több adys benne volt. A generációs ív következő fokát az SZFE egyetemi hallgatói adják, és a Csokonai társulatának tagjaival lesz teljes a kép. A jelenben vagyunk, de a felhangzó dalok, a jelmezek, parókák, maszkok (jelmeztervező: Vidnyánszky Alexandra) időspirált hoznak létre: a Fellini-film világa, a magyar beatkorszak, Bródy, Hobo, Pink Floyd, Rolling Stones és a ma felkapott számok egyszerre vannak jelen.

Nehezen indul be a challenge, ugyanis a kórus senkit sem akar elfogadni vezetőjeként: nem arat sikert az orosz, az amerikai, a német karnagy, de a nyugdíjaskorú tanár úr sem, és ahogyan a Zenekari próbában, úgy itt is komoly lázadás tör ki. Orosz-Bogdán Noémi dramaturgi munkája során részben épített a filmre, inkább annak nyelvezetét, lüktetését látjuk viszont a kamerába mondott miniriportokkal például, az előadás végeredményében az „alapműtől” elrugaszkodó, jóval egyedibb regisztereken szólal meg. Kissé idegenül hat a szakszervezet eredményeinek emlegetése, illetve a második felvonásban megjelenő erőszakos epizódok sincsenek teljesen felépítve, de amit a ’78-as filmből ki lehetett szipolyozni, azt megtették.

Jelenet az „Izzik a galagonya” című előadásból (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

A debreceni előadás leginkább a komplexitása miatt figyelemre méltó. Sok minden tornyosul föl már a címében is: Weöres Sándor fantasztikus költészete, Kodály Zoltán generációk életét meghatározó zeneoktatása és a nemrég elhunyt Sebő Ferenc hordozta szellemi-kulturális kincs.

ezt üzeni Devich Botond gyönyörűen bevilágított tere is: egy felújítás előtt álló templomban vagyunk, ahol minden elem meghaladja az emberi léptéket. Óriási a szószék, a padokon állva látszik csak az ember, az ajtókilincset alig lehet elérni. Hatalmas a hely múltja, minden alkalmas lenne valami nagyszerűre – „nagyon jó az akusztika” jegyzik meg többször, valahogy mégse akar beindulni az a munka, ami miatt a stáb olyan lelkesen kivonult. Az előadás ezáltal egyfajta Magyarország-parabola is, ahol három különböző nemzet, három különböző ideológia akar irányt mutatni a fiataloknak, és akkor még nem is beszéltünk a hazai hangokról. A második felvonásban ki is alakul egy választási őrület, amelyben elhangzik: „megéri lemaradni” – az összhang megtanulása még hátravan.

Kukovecz Ákos az „Izzik a galagonya” című előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

Az ideológiai kakofónia mellett a kultúra megőrzéséről is beszél az előadás, egy egyre veszélyeztetettebb asszociációs hálóról, amely minden generációnak mond valamit, csupán eltérő mértékben. A boomerek szerint azok gerjesztik az indulatokat, akik „el akarják hitetni, hogy Mozart veszélyes”. A hajdani nagy idők emlegetése során joggal merül föl az „Azismikorvolt?” kérdés, egy kiszólás erejéig Timothée Chalamet operatagadó kijelentését is megidézik. A Fellini-film lázadásjelenetében a tagok nagy zeneszerzők portréit dobálták, mintha a vezető ellenzésével együtt mindent meg kéne tagadni, amit a hierarchia felsőbb részén álló képvisel. Kölcsönös a bizalmatlanság a debreceni előadás fiataljai és az idősebb generáció között, ekképp nem születik meg egy árva hang sem, pedig igyekeztünk haladni a korral, hiszen

Jelenet az „Izzik a galagonya” című előadásból (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

Őszintén nem figyeltem meg, hogy az egyvelegben pontosan milyen arányt foglal el Urbán Kristóf zenéje, egy filmes, megkapó dallamvilágra biztosan emlékszem, de javarészt a külföldi és magyar slágerek arattak sikert. Jó döntés volt, hogy az „Izzik a galagonya” esetében minden korosztály talál a maga fülének szóló muzsikát – ha a nagyszínpadi őrületben elveszünk is, legalább a buliélmény kárpótol. Ugyanitt azt gondolom, hogy a produkció következetesebb zenei dramaturgiát is megérdemelt volna – egy olyan előadásban, ami ennyire a zenébe simul, nem maradhat kidolgozatlan egyetlen akusztikai pillanat sem. Érdekes módon Appelshoffer János vibráló, néptáncos koreográfiái helyenként sokkal jobban szolgálták a hatást.

Jelenet az „Izzik a galagonya” című előadásból (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

„Nem tudok kiigazodni, de nekem már nem is kell” – mondja Mercs János idős tanára, az előadás egyik legszerethetőbb karaktere, egyszerre megható és komikus, ahogyan keresi helyét a fölgyorsult világban, egy ponton még a microportjától is megszabadul, hiszen régen enélkül játszott minden színész. A karvezető túlbuzgó asszisztenseként Benyó Klára e.h. nyújt emlékezetes alakítást, Horváth Juliannát rég láttam ennyire elemében: az idióta tévés sablonkérdéseket feltevő riporternője maga is csatlakozik a lázadókhoz, de rapid szerelme a kamerásfiúval (Jászberényi Balázs e.h.) nem hozza meg a számára a tartós boldogságot. Azt gondolom, nagy jutalom lehet külföldit játszani, Kukovecz Ákosnak pedig háromszor is megadatik, mindegyikben jól él vele. De kiemelendő Kiss Gergely Máté egy eltűnő világból hátramaradt kottatárosként vagy Komlódy Márk a ragyogóan irritáló kultúráért felelős munkatársként. Az előadás abszolút nyertese azonban Molnár András, aki megporosodott tolmács szerepében végigmotyogja a produkciót. Ő egyébként különleges visszatérő, a csaknem 10 évvel ezelőtti Arany-előadásban is benne volt. A kórustagok sorában az SZFE-s hallgatók, Heintz Véda Lea e.h., Kollár Bálint e.h., Molnár Fruzsina e.h. és Sebestyén Bence e.h. jutnak még lényegibb szerephez, más arcokat ímmel-ámmal látunk, de az „Izzik a galagonya” leginkább arra épít, hogy az alfa-generációt megfoghatatlanságában szemléltesse. Ugyanakkor nem hinném, hogy ez a csoport szakszervezeti erővel a háta mögött mindig csak szünetet akarna.

Összességében a debreceni előadás egyik legnagyobb erénye számomra éppen az, ahogyan Fellinihez hasonlóan képes sok szereplőt egyszerre, mégis fókuszáltan mozgatni és láttatni: a figyelem vezetett, mindenkitől kapunk valamit, még akkor is, ha egyéni történetük kifejtetlen marad.

Benyó Klára e.h. az „Izzik a galagonya” című. előadásban (Fotó/Forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)

Az előadás vége is ilyen: szép, de nem teljes. Az áldozatot is követelő lázadás végére csak a metronóm szabályos, de lelketlen kattogása marad, és a kottatáros semleges, idült mosolya: de a puszta ritmusra, kottajelzésre nem merünk belekezdeni egy ismert dalba sem. A hangadás alapfeltétele a harmóniának.

Fejléckép: Jelenet az „Izzik a galagonya” című előadásból, elöl: Jászberényi Balázs e.h. és Horváth Julianna (fotó / forrás: Éder Vera / Csokonai Nemzeti Színház)