Felkérésre jött a rendezés, vagy régóta készülsz rá?
Sokat rendeztem már, főleg diákokat, fiatalokat és gyerekeket a vidéki táboromban, vagy az egyetemen. Az első próbálkozásom a MU Színházban volt egy alternatív társulattal, sok évvel ezelőtt, most a Pinceszínházba felkérésre jöttem és nagy örömmel, mert lassan már elkötelezettséggé válik ez is. Teljesen más, mint a Vígszínház, a saját ízlésem és kedvem szerint alakíthatom, nagy ajándék ez nekem, de nem volt olyan álmom, vagy vágyam, hogy rendezzek, és továbbra sincs.
Miért, fárasztó?
Nem fárasztó, hanem sokkal jobb szerepelni. Ez most kiderült a számomra. Bár nagyon jó volt megtapasztalni azt a másfajta figyelmet, amit a rendezés igényel, főleg úgy, hogy velem egykorú, vagy nálam idősebb színészkollégáknak kellet instrukciókat adnom, történeteket mesélnem, mégis nagyon nagy vágyat éreztem arra, hogy én is a színpadon lehessek.
Azon sokáig gondolkodtam, hogy mit rendezzek, aztán valahogy adott lett Háy János darabja, A Herner Ferike faterja, hiszen a Gézagyerekben már dolgoztunk együtt. Ismertem, szerettem a Pinceszínház csapatát, és úgy éreztem, hogy talán tudnék velük bánni.
Az külön jó érzés, hogy egy-egy kivételtől eltekintve, nem igazán ellenkeztek a színészek a koncepciómmal, sikerélmény volt, hogy elfogadtak, mint rendezőt.
Jelenet a Pinceszínház, A Herner Ferike faterja című előadásából (Fotó/Forrás: Pinceszínház / Somfai Sándor)
A díszlet és a jelmez is nagyon színes, befogadó, miért választottál ilyen színes közeget?
Egy mai, emberközeli, ismerős világot akartam létrehozni, nem valami távoli, vidéki mesét, és fontos volt, hogy semmilyen különbséget ne tegyek a vidéki és a pesti emberek közé.
Valami előre mutatót akartam megjeleníteni, valami optimizmust vinni a darab nyomorult, kilátástalan világába, így jöttek a színek.
Persze, hiába volt ez a szándékom, a végén mégis a mély szomorúság jön elő.
A Vígszínház után nagy váltás lehet a Pinceszínház kis terében játszani. Mit tud adni ez a tér?
Kicsit emberközelibb, mert sokkal közelebb lehet itt a színészekhez kerülni, másrészt meg rácsodálkoztam, hogy jóval kisebb a hely, mint gondoltam. Amit kívülről, a rendezői perspektívámból hosszú járásnak láttam a színpadon csak másfél méteres volt, emiatt sok mindent meg kellett változtatnom. Mondok egy példát: egy jellemet úgy is meg lehet rajzolni, hogy valaki jön befelé egy úton és meg sem szólal, de mire oda ér, már majdnem tudjuk, hogy ki ő, mert úgy jön be. Itt, ezen a színpadon erre nincs lehetőség, nincs idő elgondolkodva jönni-menni, mert nagyon sűrűn és koncentráltan kell játszani. Sokkal jobban látom a lényeget, az igazi tartalmat, vagyis kevesebbet lehet kamuzni.
Az egyeztetést meg tudod oldani? Hiszen ősztől a Radnóti Színházban is láthatunk.
Akkor jövök, amikor nem dolgozom a Vígszínházban. A Radnóti is régóta a szívügyem, nagyon jó barátaim vannak ott. Most olyan szerencsés vagyok, hogy ott lehetek, ahol lenni szeretek.
Jelenet a Radnóti Színház, A művésznő és rajongói című előadásából (Fotó/Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel)
A Radnótiban újra kis térben játszol, A művésznő és rajongói című előadásban. Hogy érzed magad ott?
Érdekes módon nem érzékeljük, hogy kisebb a színpad, mert amekkora, akkora, alkalmazkodunk hozzá. Első olvasatra nehéz volt elképzelni, hogy mit lehet ebből a darabból kihozni, de szépen lassan behúzódtunk a történetbe, hiszen rólunk szól, színészekről, ahogyan élünk ebben a mocsokban, bűzben, reménytelen, kilátástalan sötétségben. És hogy mennyire érthetetlen ez a normális embereknek, hogy milyen sok külső támogatás, mennyi mecénás kell ahhoz, hogy működjön.
A darabban szó van arról is, hogy mikor jön el az a meghasonulás, amikor mégiscsak úgy dönt az ember, hogy jobb életben maradni, mint megveszekedetten ragaszkodni a művészethez.
Az évad felét Valló Péterrel töltöm, mert a Radnóti után a Pesti Színházban is ő rendez, decemberben mutatjuk be Ibsen John Gabriel Borkman-ját. Rögtön utána a Vígszínházban játszom egy filmklasszikus, a Premier egyik főszerepét, Martin Čičvák rendezésében, utána jövök vissza a Pinceszínházba.
Jelenet a Radnóti Színház, A művésznő és rajongói című előadásából (Fotó/Forrás: Radnóti Színház / Dömölky Dániel)
És akkor még nem is említettük a filmezést! Szabó István és Gothár Péter is hívott forgatni.
Igen, mindketten ragaszkodnak a régi színészeikhez, ott akarnak tudni minket maguk mellett. Szabónál nagy epizódszerepem van, egy péknét játszom két komoly jelenettel, de minden alaknak megvan a maga sorstragédiája, ettől olyan nagyon szép és mai a film.
Gothár Péter 15 év után tér vissza a filmezéshez. Milyen volt újra vele forgatni?
Csodálatos volt, szinte költői lesz a film. Ő írta a forgatókönyvet, Hét kis véletlen a címe, fiatal operatőrrel, Tábori Andrással dolgoztunk, aki gyönyörűen fényképezett. Szép, lírai történet lesz, tele mesével és varázslatos dolgokkal. Gothár Péter egyébként is meghatározó ember az életemben, a pályámon. Ő kezdett el hinni bennem először, fiatalon nagy szerepeket kaptam tőle. Rengeteg jóra tanított, csodálatos filmeket csináltunk, tévéfilmekben, rádiójátékokban és színházban is sokat dolgoztunk együtt. Hálával tartozom neki.
Zsótér Sándor lehet még rokonlélek a pályádon, közös osztályotok is van a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.
Igen, most ötödéves az osztályunk. Én is megpróbálok úgy odafigyelni rájuk, ahogy rám figyeltek, ahová csak tudom, magammal viszem őket, amikor Veszprémben játszottam a Kurázsi mamát, hárman jöttek velem. Mindent megtettem, hogy a Vígszínházba jöhessenek gyakorlatra, de ez nem sikerült. A negyedik, ötödik év mindig pánikos egy kicsit, de egyelőre most mindenkinek van gyakorlati helye. Nagyon nagy felelősség a tanítás, és ha végeztek, akkor is figyelni akarok rájuk. Tudni szeretném, hogy mi lesz a sorsuk.
Címlapfotó: Falus Kriszta / Radnóti Színház
hírlevél
