Őze Áron (Fotó/Forrás: Molnár Miklós)
Megijedtem.
Merthogy?
Feltételeztem, úgyis otthon van, gyorsabban kellene reagálnia a telefonhívásra, mégis nehezebben tudtam elérni, mint máskor. És most az aggodalom csap föl bennem rögtön.
Nincs baj, és köszönöm, hogy rákérdez. Egyébként pontosan ilyen vagyok én is, ha édesanyám a szomszédban nem veszi föl rögtön a telefont, idegesen sietek hozzá. Ami korábban is így volt, de ezekben a napokban sűrített ez a félelem, és vele a másik féltése. Másfelől attól, hogy itthon vagyunk, hogy mások is otthon vannak – legalábbis remélem, mert ez az egyéni felelősség most közügy –, még ugyanúgy folyamatos a munka, sőt sokkal intenzívebb.
Úgy, hogy zárva a színház?
Igen, szó szerint kulcsra. Senki nem mehet be, illetve olykor körbenéz egy ügyeletes munkatárs, aki lehetek én is. De a színház nem szűnik meg azzal, ha az épületére átmenetileg kényszerzár kerül. Minden nap egyeztetek a kollégákkal, beszélek a társulattal telefonon.
Mindenkinek felborult az élete, újra egyensúlyba kell hozni,
ezt mindenki másként intézni, és egy intézményvezetőnek ebben kell segítséget adni, ami jelenleg főként az, hogy legalább egzisztenciálisan biztonságban érezzék magukat a kollégák. A dunaújvárosi színházban két produkció szakadt félbe, két próbafolyamatot állított meg a vészhelyzet elrendelése. Babits Mihály Jónás könyvéből készült fizikai színházi előadást, illetve éppen a vesztegzár előtti napokban fogtunk bele Sipos Imre rendezésében az Utánképzés ittas vezetőknek című Háy János-darabba. Mindkettőnek kifizettük előre a próbadíjait és a teljes előlegeit. A napi egyeztetések pedig arról szólnak, hogyan tervezzük ezt az évadot, miként a következőt, és adjuk be a pályázatokat.
Lehet ilyen válságidőben egyáltalán tervezni?
Kell.
De tényleg hogyan, ha kicsit sem látszik a bizonytalanság vége, a zárlat feloldása?
Én sem azt mondom, hogy ez könnyű. Senkinek nem az. De kellenek tervek, a napok valamiféle rendszerbe navigálása, kicsi kapaszkodók a jövőhöz.
A kinti teljes bizonytalanságot muszáj oldanunk a csaknem biztosra való törekvéssel.
Máskülönben mentálisan dönt le minket ez az állapot, és akkor hiába mozoghatunk majd szabadon ismét, még nehezebb lesz a kiút. Valahogy én azt látom, a kisebb-nagyobb közösségek környékén ki-ki a maga módján igyekszik is a másiknak segíteni, tenni azért, hogy a helyzetből minél jobban kerüljünk ki, például akár megkérdezi a szomszéd, maszkban és kesztyűben, mit hozzon nekünk, ha vásárolni megy, és én is így teszek. Egyszerűen egy giganagyságú közös – önkéntes vagy kötelező – karanténban vagyunk a magunk érdekében, amelyben mindenki egyenlő, s ez talán mindannyiunkból kihozza az együttműködés, a másikra figyelés képességét. Milyen jó lenne ezt fenntartani akkor is, ha már elmúlt a vihar. Kizökkent a világ – rajtunk múlik, hogyan és milyenné állítjuk helyre.
Őze Áron és Grecsó Krisztián (Fotó/Forrás: Gordon Eszter)
Nyilván nagyon kellenek életszerű mozzanatok ebben a szürreális helyzetben.
Abszolút. Gondoljon csak bele: napok alatt álltunk át egy másik üzemmódba. Az online világ lett a mi új valóságunk. Úgy, hogy ebben semmi gyakorlatunk nem volt. Engem voltaképpen lenyűgöz, ahogyan a pedagógusok online foglalkoznak elképesztő kreativitással a gyerekekkel. Kisfiunk másodikos, és délutánonként még online hegedűórákat is vesz. És játszik az osztálytársaival – online. Gimnazista nagyfiunk sem arra gondol, hogy ez egy hosszú laza időszak, próbál ugyanúgy tanulni, nyilván ő már pontosan érti: most az a kötelező, hogy otthon legyünk nyugodtan és biztonságban. Ebben az anyukájuk, a párom, Auksz Éva a legnagyobb segítség, ő alakítja ki a napi rendszert, fegyelmet tart, mikor van tanulás, mikor szabad foglalkozás, és hogy a közös idők mellett azért legyenek külön idők is.
Őze Áron
Éva éppen a minap mondta, hogy „na jó, akkor kicsit elmegyek szabadságra”, aztán beült a másik szobába olvasni.
Kellenek ilyen „én-idők”, mivel a privát tér megszűnt, belekerült az iskola, a közélet, a munkahely – online.
Milyen otthon az ön „én-ideje”?
Itt-ott renoválom a családi házat. Festem a kerti lakot. És lett egy újabb kedvenc időtöltésem: azzal, hogy az Arcanum ingyenessé tette online folyóirattárát, olvasok régi színészinterjúkat. Így bukkantam rá édesapám, Őze Lajos vélhetően egyik utolsó interjújára. A Népszabadságnak adta. Azt mondja benne, idézem, előttem van: „Vágyaim? Elkövetkező életem olyan legyen, mint az elmúlt. Színházi munkámban lehet több a végtelenségig, „civil életemben” maradjon, ami van. Szeretnék még huszonöt évig az emberekre olyan hatással lenni, mint eleddig néha sikerült.” 1984 nyarán beszélt így. Néhány hónappal később már sajnos nem élt.
És ha lecseng a vihar, ön szerint rögtön kinyitnak a színházak?
Azt gondolom, hogy nem. A nézők is óvatosabbak lesznek, nem rohanják meg a színházakat, a félelem érzete hosszabban fog kitartani, mint ez a járványkrízis. Ami teljesen érthető. Mi mégis úgy kalkulálunk, hogy talán május végétől már játsszunk – most gyorsan lekopogom –, és
kitoljuk ezt az évadot, vagyis júniusban, júliusban, augusztusban is dolgozunk.
Ezt vállalják a színészek?
Igen, azt tartják normálisnak, hogy idén a nyári szünetet kihagyják. De azért is dolgozunk ugyanúgy nap mint nap – online –, hogy ha már lekerül a zár a színházakról, két hét alatt fel tudjuk venni a „repülési magasságot”, nem kell szinte a nulláról kezdeni a szervezést, az életet. Ebben már komoly támogatást kaptunk mi is a kulturális államtitkárságtól: a kultúra belekerült az első mentőcsomagba. Segítségre számíthatunk a várostól is. Dunaújváros idén 70 éves. Úgy határoztunk, a jövő évadban minden 70 év feletti nézőnk ingyenesen jöhet hozzánk, és ugyanígy Dunaújváros valamennyi egészségügyi dolgozója. Hálásak vagyunk nekik. Ősztől már nem csak virtuálisan.
A sorozat többi része ide kattintva érhető el!
Fejléckép: Őze Áron (fotó: Gordon Eszter)
hírlevél
