- Megköveteli úgymond Nádas szövege, hogy felelevenítsétek a görög mitológiai ismereteiteket?
- Odüsszeusz történetét többé-kevésbé mindannyian ismerjük, dereng ez-az a thébai és a trójai mondakör kapcsán is, olvastunk Szophoklész, Euripidész drámákat. Úgy gondolom, hogy hat-hét történet van a világon, ezeket meséljük el újra és újra máshogy. Minden mesében vannak gonoszak és bátrak, különös helyek és furcsa lények és egy "utazó", aki keresi a saját ösvényét, ami végül a céljához viszi. A történetek változnak, de az alapmotívumok ugyanazok, legyen szó a Csillagok háborújáról, a Gyűrűk uráról vagy bármelyik történetről a görög mitológiában. Kovalik Balázzsal beszéltünk sokat a főiskolán arról, milyen érdekes és felszabadító érzés, amikor egyszercsak dekódolni leszünk képesek a saját életünket a mesék szimbólumrendszerén keresztül.
- Ebben a szatírjátékban mindenki a rossz helytartójaként jelenik meg többrétegű szerepekben, nem egy lineáris cselekményben. Mindez mennyire nehezítette a színészi megközelítést?
- Nekem nagyon nehéz, klausztrofób érzés volt ezt a darabot próbálni. A szereplők ugyanis nem A-ból jutnak el Z-be, mint egy "hagyományos" darabban, hanem egyszercsak ott vannak, mint egy álomban, előzmény és következmény nélkül. Sok szerepet játszunk, illetve egy szerepet játszunk többen, tehát szó sincs egy normális próbametódusról, már ha egyáltalán létezik ilyen. Nádas darabja minden alkotóelemében vegytiszta álom és rémálom egyszerre, magában hordozva az álomvilág összes attribútumát a túlzásoktól egészen a lehetetlenig. Mindenkit ott feszít belülről a kettősség tébolya, hogy egyrészről vágyjuk istenként imádott szüleink szeretetét és áldását, másrészről viszont igyekszünk róluk végleg leválni, a saját utunkra lelni végre. Kétségbeesetten menekülünk az elől a sors vagy végzet elől, amit ők beteljesítettek. Félünk, hogy apánk és anyánk karmája mint időzített bomba ketyeg bennünk és robban, amikor nem is számítunk rá. Szeretnénk hinni, hogy életünk vonalát sokkal inkább a döntéseink, illetve a döntéseink következményei rajzolják meg, mintsem valamiféle sors- vagy végzetszerűség.
- Pelsőczy Rékával, Pálos Hannával és Borbély Alexandrával egyszerre vagytok Odüsszeusz három nője, három anya, emellett a három szirén. Nincs önálló identitásotok, áttűntök egymásba.
- A végtelen vizekben élő szirének, sellők, hableányok, mióta világ a világ, izgatják az emberek fantáziáját. Minden mese és minden monda szerint lélek nélküli gyönyörű nők, félig ember, félig állat lények, akik csak akkor kapnak igazi lelket, ha halandóval esnek szerelembe. Ez gyönyörűséges, mert ha akarom, akkor ez azt is jelenti, hogy én lehetek egyébként eredendően ilyen vagy olyan, de igazából valakihez képest érdemes lenni valamilyennek. Tükröződni és tükröt mutatni... egy elsöprő erejű, mély szerelemben sokszor megéljük, hogy a másik az anyánk, az apánk, a testvérünk, a szeretőnk, a legigazabb barátunk egyszemélyben. Ez többnyire végtelenül otthonos és megnyugtató érzés, de olykor meg sikítva rohanunk ebből az elvarázsolt kastélyból, ahol tulajdonképpen senki nem az, mint aminek látszik.
- Az emberi kapcsolatok pszichikai mélységeire tevődik a hangsúly a Szirénénekben. Az anya-fiú jelenetből például egy tömeggyilkos, bigámista, szemétláda Odüsszeusz képe bontakozik ki...
- A darabban nemcsak a szirének és az anyák, de még a fiak is hárman vannak. Fiak és anyák problémája egyfelől ugyanaz. A gyerekeknek hiányzik az apa, az anyáknak meg a férfi, aki mindenkinél nagyobb volt és hatalmasabb. Így vagy úgy, de mindketten hiányolják és vádolják. Ez a fajta feldolgozhatatlan hiány az, amitől viaskodó skorpiókká válik anya és fia. Halálra marják egymást, miközben egymásba is szerelmesek: az anya a fiába, a fiú az anyjába.
- Dömötör András rendezése hogyan tette élvezetessé, értelmezhetővé a szöveget?
- Ez a szöveg már önmagában is értelmezhető és élvezetes anyag, munkálkodni inkább azon kellett, hogy milyen jól felismerhető szituációkba helyezzük bele a különböző monológokat vagy dialógusokat. Andrissal egyébként először a főiskolán dolgoztunk együtt, a Baalban rendezett minket, Máté-osztályosokat még mint rendező hallgató. Éjszakánként magunkra csuktunk egy termet és hajnalig dolgoztunk, minden hülyeségre kaphatóak voltunk, rengeteget röhögtünk. Nagyon vártam, hogy újra rendezzen, mert nekem iszonyatosan jó élmény volt az a munka. Amikor aztán az olvasópróbán először találkoztunk a Szirénénekkel, rá kellett jönnöm, hogy hát ez bizony most egy egészen másfajta munka lesz, mint a Baal. Nemcsak abból a nyilvánvaló okból kifolyólag, hogy most egy másik darabot próbálunk, hanem azért is, mert mindannyiunkon formált az elmúlt pár év. Meg kellett értsem, hogy őt most az ember nem mint "a mindent befaló ösztön-szörny" érdekli - mint akkor, néhány éve -, hanem az ember mint olyan valami, aminek a legnagyobb káosz és apokalipszis közepette is legfőbb sajátossága a kristálytiszta fejű, kíméletlen gondolatiság és az állandó, kegyetlen önanalízis. Az most nyilván másodlagos kérdés, hogy melyik színházat érzem egyébként inkább a magaménak vagy melyikben érzem magam termékenyebb alkotótársnak, de kétségtelenül fontos ügyön dolgoztunk eddig.
- A Szirénének inkább a kételyeinkhez tesz hozzá vagy a tisztánlátásunkhoz?
- Nem tudom. Máté Gábor mondta egyszer, hogy a jó színháznak nem az a dolga, hogy az élet nagy kérdéseire választ adjon, hanem az, hogy jó kérdéseket jól tegyen fel.
hírlevél
